Irány az élet - 8. rész: A halál fészke

8. rész: A halál fészke

Halkan odamásztam Fogatlan fejéhez és átnéztem a kidőlt fatörzsön. Nem túl messze tőlünk egy gyanútlan szarvas legelészett. Lassan az éjfúriára néztem.

- Ne feledd, óvatosan a bőrével. Lehetőleg a fejét célozd.

- Tudom, már párszor elmondtad. – morogta halkan, mire a szarvas felfigyelt.

- Nem én tehetek róla, hogy az előző három szarvas elmenekült előled. – suttogtam, mire bosszúsan felém fordult.

- Emberbőrből biztos nem lehet megcsinálni azt a szárnyat? Ismerek véletlenül egyet, aki imádja elrontani az állítólagos éjfúria barátjának a vadászatait.

- Elrontani? Én? – kérdeztem ártatlanul pislogva, ő azonban erre már nem felelt semmit.

Pár pillanatig szinte minden egy helyben állt, majd hirtelen Fogatlan kiugrott a búvóhelyéről és egy nagy plazma csapással fejbe találta a szarvast. Mire felálltam, az állat már Fogatlan szájában lógott.

Az éjfúria büszkén sétált el mellettem, szájában a zsákmánnyal, mire nevetve siettem utána és ugrottam a hátára.

- Rendben, pajti. Irány akkor a tó, amit Jegeskarom említett. Ott halászhattok addig, amíg én nekilátok ennek.

- Már alig várom. Nem az volt a terv, hogy ezen a szigeten öregedjünk meg, ugye?

- De nem ám. – feküdtem el a nyeregben.

A tóhoz leérve Fogatlan lerakta a szarvast, majd ahogy lemásztam róla és levettem a hátáról a nyerget és a kosarat, vidáman rohant a vízbe. Ezüstmancs és Kristály már bent vadásztak halakra. Mosolyogva néztem utánuk, majd elővettem a tőrömet és letérdeltem a szarvashoz. Épp próbáltam felidézni, hogyan kezdjek neki a bőre lenyúzásának, mikor Jegeskarom mellém sétált és felém nyújtott egy nagy halat. Hálásan vettem el tőle és raktam félre.

:: Tudok valamiben segíteni, sárkányfiú? ::

- Nem, köszönöm. Megnyúzom a szarvast, aztán ha sikerült, megpróbálok valami ideiglenes szárnyat összedobni. Sokat igazából nem tudsz segíteni.

:: Ezt sajnálom. :: - feküdt el és nézett a lányai és Fogatlan irányába.

- Azért, ha van kedved, beszélgethetünk. Úgy nekem is hamarabb telik a munka.

:: Örömmel beszélgetek veled, a munka előtt azonban edd meg azt a halat. Éhesen nem lehet nekikezdeni a napnak. ::

- Rendben. Elkísérsz faágakat gyűjteni? Nekem meg kell sütnöm a halat ahhoz, hogy meg tudjam enni. – indultam az erdő fele.

:: Azt hiszem, sokat kell még rólatok, emberekről tanulnunk. ::

- Akárcsak nekünk rólatok, sárkányokról. Mesélsz erről a hó- és jéglövési képességeitekről? Nem is tudtok akkor tüzet lőni?

:: Nem. Minden fúriának megvan a maga különleges képessége. Nálunk, Hófúriáknál ez a jég és hó. ::

- Akkor nincs több fúriafajta aki havat és jeget lő, igaz?

:: Nincs. De a barátod lövését sem tudja egy fúriafajta sem utánozni. ::

- Ez elég menő. Te találkoztál már minden fúria fajtával? – kíváncsiskodtam, miközben megérkeztünk az erdő széléhez. Rövid séta után kiszúrtam egy fenyőt, amin száraz ágak voltak. Elővettem a tőrömet, majd odaérve az alsóbb ágakat elkezdtem levagdosni.

:: Eddig még csak Éjfúriákkal és Óceánfúriákkal találkoztam. ::

- Éjfúriákkal? Fogatlanon kívül?

:: Mikor még fiatal voltam a vándorlásunk során szálltunk már meg a szigetükön. Ez azonban régen volt. ::

- Remélem Fogatlannal útba ejtjük a szigetüket. Szívesen megismerném a családját. – vágtam még le pár ágat, majd raktam el a tőrt és felszedtem az összegyűjtött fát. – Ti a csapatotokkal…

:: Maradj csendben. :: - morogta hirtelen, én pedig ijedten néztem rá. Ő feszülten figyelt egy bizonyos irányba. Követtem a pillantását, de nem láttam semmit. :: Lassan mássz fel a hátamra. :: - suttogta feszülten.

- Mit látsz? – kérdeztem, miközben elkezdtem felé araszolni hónom alatt a faágakkal.

:: Valami olyasmit, ami egyikünknek sem fog tetszeni, ha közelebb jön. ::

- S… Sárkány? – kérdeztem, miközben már csak pár lépésre voltam tőle. Ekkor hirtelen Jegeskarom előre ugrott és nagyot kiáltva kitárta a szárnyait. Rémülten estem a földre és néztem körbe.

:: FUSS HABLATY! MENJ A TÓHOZ! :: - kiáltotta, én pedig még fel sem fogtam, hogy mi történt, elkezdtem rohanni, amerről jöttünk.

Futás közben éreztem, hogy elkezd remegni alattam a talaj. Már nincs messze a tó. Ott előttem van a tisztás! – gondoltam. Gyorsabbra vettem a tempót, nem sok volt már a tisztásig. Hirtelen, ahogy kitörtem a fák gyűrűjéből és megláttam a tavat, előttem nem sokkal kirobbant valami a földből, én pedig már nem tudtam megállni. Egyenesen belezuhantam az üregébe, miközben Fogatlan nevét kiáltottam kétségbeesetten.

~~~

 Ahogy kezdtem magamhoz térni, úgy éreztem, mintha forogna velem a világ. Fintorogva nyitottam ki a szememet és ültem fel. Először fel sem fogtam hol vagyok. A fejem szörnyen hasogatott és pillanatokon belül éreztem, hogy valami lassan elkezd lefolyni a homlokomról. Remegő lábakkal kezdtem felállni, majd megtettem pár bizonytalan lépést előre. Ijedten kiáltottam fel, ahogy lábam alatt nem találtam szilárd talajt. Szerencsére nem estem ezúttal nagyot, sikerült megkapaszkodnom pár kiálló kőben.

A sötétben nagy nehezen felmásztam, majd a szakadéktól arrébb kúsztam. Magasságos Thor, mit csináljak most? Az orromig sem látok ebben a sötétben. Kezemmel a bokámat dörzsöltem, majd hirtelen eszembe jutott a kristály. Gyorsan előhúztam a csizmámból és így álltam fel, hogy körbenézhessek.

- Odin szerelmére… hol vagyok? – suttogtam, ahogy körbenéztem. Egy furcsa, földalatti üregben voltam, körülöttem pedig szakadék. Nem értem, hogy kerültem ide? Arra emlékszem, hogy kiértem az erdőből, majd valami lény kilőtt az égbe előttem a föld alól, én pedig beleestem az üregébe. Hogy kerültem akkor ide?

A kristállyal elkezdtem megvilágítani a mennyezetet, de érdekes módon nem láttam semmiféle lyukat. Értetlenül léptem még előre párat, majd hirtelen megbotlottam valami keményben. A kezeimet magam elé tartva értem földet, a kristály pedig kipattant a kezemből. A kezemet leporoltam, majd utána másztam, azonban ahogy észrevettem, mik mellett állt meg, teljesen ledermedtem. Ezek nem… sárkánytojások? Csak nem egy sárkány fészekben vagyok? De miért? És hogyan? És ami a legfontosabb, micsoda és hol lehet a sárkány mama?

~~~

Mindeközben a sziget másik oldalán Fogatlan idegesen kaparta a földet. Ezüstmancs csendben figyelte az éjfúriát, míg Kristály az apja szárnyán próbálta kitisztítani a sebet. Mindenki nagyon feszült volt. Fogatlan amint meghallotta Hablaty kiáltását, azonnal elkezdett a rohanni a támadó sárkány felé, azonban mire odaért már túl késő volt. A Suttogó Halál eltűnt Hablattyal együtt, a járat pedig beomlott.

:: Ez így haszontalan, Fogatlan. Talán ha… ::

-  Ne hívj így! Csak Ő hívhat így. – morogta az éjfúria idegesen, de közben egy pillanatra sem állt meg az ásással.

:: Jó, Éjfúria. Én csak azt mondom, ezzel nem mész semmire. Mi lenne ha… ::

- SZERINTED HAGYNOM KÉNE A LEGJOBB BARÁTOMAT OTT LENT AZZAL A TÚLMÉRETEZETT FÖLDIGILISZTÁVAL? – üvöltötte Fogatlan, szemei pedig csak úgy szikráztak a dühtől. Ezüstmancs ijedten távolodott tőle pár lépést.

:: A lányomnak igaza van, éjfúria. A barátodat sosem fogod így megmenteni. :: - jelent meg Jegeskarom. Az Éjfúria lassan felé fordult, majd határozott léptekkel indult meg felé.

- Ó, igazán? Akkor mit csináljak? Dőljek le egy kellemes kis ebéd előtti szépítő alvásra, miközben Hablatyból előétel lesz a TE hibádból?! Hát igen, ez nem fog megtörténni.

:: Ne beszélj így az apámmal Éjfúria, különben nagyon megjárod! :: - morogta Ezüstmancs.

- Ó, ez most fenyegetés volt, Hófúria? Azt hiszed megijedek tőled?

:: Talán jobban tennéd. :: - sziszegte Ezüstmancs, még mielőtt azonban egymásnak ugorhatott volna a két fúria, Jegeskarom kettejük közé lépett.

:: Igazad van, jobban kellett volna vigyáznom a lovasodra, ez azonban később is ráér. A Suttogó Halál járatoknak több bejárata van. A lányaimmal körbenézünk a levegőből. Visszahozzuk Hablatyot. :: - ígérte Jegeskarom, majd a lányaira nézve bólintott és a levegőbe emelkedtek. Az éjfúria bosszúsan felhorkant.

- És én majd tétlenül ülök itt, mi? Nem vagyok olyan tehetetlen, mint azt hiszitek. – ezzel pedig visszafordult az ásáshoz. Pár pillanat múlva végre megtalálta a járatot. Szerencsére csak ezen a rövid szakaszon omlott be. Egy nagy levegőt véve az éjfúria akkorára tágította a lyukat, hogy be tudjon mászni a suttogó halál járatába. Amint végre bent volt, elkezdett szaglászni. Először csak a suttogó halál szagát érezte, pár pillanat múlva azonban meglett Hablatyé is. Morogva nézett előre.

- Ne aggódj Hablaty. Már jövök. Nem engedem, hogy bármi bajod is essen. Nem számít, hogy mibe kerül. – ezzel pedig elkezdett rohanni, amilyen gyorsan csak tudott.

~~~

Már nem tudom hányszor jártam körbe és körbe, de nem volt innen kiút. Úgy tűnik a sárkány, ami idehozott, gondolt arra, hogy ne tudjak kiszabadulni. Nagyot sóhajtva ültem le és néztem a távolból a tojásokat. Ha nem evett meg azonnal az a sárkány és úgy döntött, hogy a fészkébe hoz, mindez csak egy dolgot jelenthet: én vagyok a kissárkányok első ebédje. Remegve kúsztam távolabb és próbáltam kigondolni valami szabadulási tervet.

Hirtelen az egyik járat felől furcsa hangok jöttek. Ez biztos a sárkánymama lesz. Sietve raktam a kristályt a csizmámba, majd feküdtem el a földön. Úgy kell tennem, mintha még nem ébredtem volna fel. Úgy talán nem bánt.

Remegve a hasamra feküdtem, kezeimet pedig a fejem mellé raktam. Próbáltam annyira takarni az arcomat, amennyire csak lehet. Lassan lehunytam a szememet, ekkor pedig egy hatalmas porfelhővel megérkezett a sárkány. Ha a kezemmel nem takartam volna el az orromat, félek, felköhögtem volna. Hallottam, ahogy a fészek körül repdes, majd egy nagy puffanással landolt mellettem valami. Egyik szememet résnyire kinyitottam, a sötét miatt azonban nem láttam semmit.

A sárkány ekkor közel hajolt hozzám és elkezdte a hátamat szaglászni. Rémülten hunytam el a szememet. Nyugalom Hablaty, nyugalom. A sárkányok megérzik, ha félsz. Ha nem mozdulsz meg, nem fog bántani. Azt hiszi majd, hogy még mindig eszméletlen vagy.

Ekkor hirtelen beleharapott a bal lábamba. Tágra nyílt szemekkel kaptam fel a fejemet és elkezdtem pánikolni. Mégsem a fiókáknak szán! Ő fog most megenni!

- ERESSZ EL! SEGÍTSÉG!!! – kiáltottam, majd elkezdtem rugdosni a jobb lábammal. Elengedte a lábamat, én pedig reszketve másztam a szikla peremére.

: Mégsem vagy annyira eszméletlen, igaz? : - kérdezte gúnyos hangon, majd ismét közeledett.

- Maradj távol tőlem! Hidd el, nálam jobb falatot is találhatsz magadnak. Nézz rám, csupa csont és bőr vagyok. – mutattam végig magamon, ő pedig elkezdte az arcomat szaglászni.

: Ti emberek annyira ostobák vagytok. Ne félj, nem eszlek meg. Legalábbis amíg hasznomra vagy. : - lehelt rám szórakozottan. A kezemet a szám elé kapva fordultam el tőle. Nem hittem, hogy Fogatlan szájszagánál lehet rosszabb. Ezek után, ha élve kijutok ebből az átkozott fészekből, kétszer meggondolom, mikor piszkáljam ezzel.

Hirtelen a sárkány fogta magát és a farkával beljebb lökött engem, pontosan arra a valamire, amit korábban ledobott. Értetlenül tapogattam a szőrös valamit. Ez egy… szarvas?

: Egyél, utána pedig megtudod, hogy miért vagy itt. : - felelte, én pedig elgondolkozva néztem a sárkány irányába. Ha most eszek és teljesítem azt, amiért idehozott, akkor többé nem lesz rám szüksége. Meg fog ölni. Időt kell nyernem.

Nyeltem egy nagyot, majd megingattam a fejemet.

- Nem tudom ezt megenni.

: Mi az, hogy nem tudod megenni? Láttam, hogy ilyet vadászott neked az éjfúria! : - morogta, én pedig ijedten kúsztam odébb tőle. Figyelt minket? Mégis mióta? A szarvas tetem felé pillantottam, majd újra a sárkányra.

- Igen, ilyet vadászott, mert… kellett a bőre. Igen. A tél miatt fáztam, ruhát akartam magamnak csinálni belőle. – mutattam a mellényemet, mire kissé csillapodott a morgása. Aprót sóhajtva folytattam. – Ha megeszem a húsát, nagyon beteg leszek tőle. Talán meg is halok… Ami, ezek szerint, egyikünknek sem lenne hasznos, igaz? – kérdeztem bizonytalanul. A sárkány felhorkant, majd bosszúsan fogta meg a szarvas tetemet és dobta le a szakadékba.

: Ajánlom, hogy ne trükközz, kétlábon-járó, különben csúnyán megjárod. Mit eszik a fajtád? : - kérdezte agresszívan. Tétován néztem rá. Mit mondjak? Mit szerez meg lassabban? Ha a föld alatt él, talán neki nehezebben megy a halászat. De milyen halat? Fogatlan melyik halat fogja meg a legnehezebben? Tőkehal, lazac? Nem, nem! Az így is hamar meglesz neki. Hirtelen eszembe jutott. Köhintettem párat és megrántottam a vállamat.

- Nem tudom ismered-e, él-e az itteni vizekben. Én épp csapdát akartam építeni neki, amikor megjelentél… Mi emberek imádjuk az angolnákat. Teljesen felvillanyozódunk tőlük, ami bevallom, nem esne rosszul. Napok óta éhezem. – értem a hasamhoz, miközben egy bánatos sóhajjal próbáltam alátámasztani a történetemet. A sárkány hosszasan bámult még engem, majd morogva indult a járat fele, amerről jött.

Én lassan felálltam és elkezdtem leporolni magamat, ahogy azonban felnéztem, újra a sárkánnyal találtam szembe magamat. Remegve hátráltam tőle pár lépést.

: Csak hogy tudd, ha átversz, te leszel az új céltáblám. : - morogta, majd elfordulva tőlem néhány tüskét lőtt irányomba. Az egyikkel sikeresen súrolta a vállamat. Fájdalmasan kaptam oda, majd néztem utána.

Ki kell jutnom innen, még mielőtt visszatér.

~~~

Az éjfúria közben már teljesen elvesztette az időérzékét a sötét járatokban bolyongva. Egy újabb elágazáshoz érve figyelmesen szaglászta a földet, mikor hirtelen meghallotta közeledni a sárkányt. Szíve szerint már itt darabokra tépte volna, most azonban Hablaty érdekét is néznie kellett. Beugrott az ellenkező járatba, majd szárnyával takarta magát.

Pillanatokon belül jött és már el is tűnt a sárkány. Fogatlan mérgesen nézett utána, majd miután biztos távolságból hallotta a hangját, a járat felé fordult, emerről jött a suttogó. Újra szimatolt párat és hirtelen erősebben érezte Hablaty szagát.

- Már nem lehetsz messze… Tarts ki, pajti! Itt vagyok!

~~~

A szikla szélénél térdeltem, kezemben egy kővel. Talán ha lemászok az aljára, utána pedig fel, úgy kijuthatok innen. Csak nem lehet olyan mély. – gondoltam és a szakadékba hajítottam a követ. Próbáltam fülelni, leért-e már az aljára, de nem hallottam semmit. Bosszúsan értem a vállamhoz és éreztem, hogy a tenyerem véres lett tőle.

Mit csináljak, hogy jussak ki innen?

Ekkor gyors mozgást hallottam a járat felöl, amerre nemség a sárkány távozott. Már szerzett is angolnát? Mit csináljak most?

Rémülten másztam a szikla szélére. Talán mégsem olyan rossz ötlet lemászni oda. A szikla szélén kapaszkodtam és a lábammal próbáltam valami stabil pontot találni. A zaj közben egyre közeledett. Nem fogok időben kijutni.

Elkezdtem újra pánikolni, ekkor pedig megcsúszott a lábam. Nagyot kiáltva csúsztam lefele, amíg kezeimmel meg nem kapaszkodtam egy nagyobb kiszögellésben.

- HABLATY! Hol vagy? – hallottam egy ismerős hangot. Döbbenten néztem fel és ekkor egy ismerős forma körvonalai rajzolódtak ki.

- Fogatlan? – kérdeztem bizonytalanul.

- Várj! Felhozlak onnét! Kapaszkodj meg a farkamban!

Lehunytam a szememet és remegve ingattam a fejemet.

- Nem megy. Félek. Nem látok semmit, pajti.

- Nem lesz semmi baj. Várj csak! – ekkor egy kisebb robbanást hallottam, majd ahogy kinyitottam a szememet, végre fény volt. Fogatlan bátorítón mosolygott rám, majd megfordult és felém nyújtotta a farkát. – Kapaszkodj meg benne, én majd felhúzlak.

- Nem fog menni. Nem fogom elérni… - feleltem remegő hangon.

- Hablaty, figyelj rám, menni fog. Kapaszkodj meg a farkamban.

Remegve néztem a farkára, majd egy nagy levegőt véve próbáltam kinyújtani felé a kezemet. Hirtelen a szikla, amiben kapaszkodtam, elkezdett remegni. Rémülten néztem a sziklát, majd Fogatlan farkát. Újra kinyújtottam a kezemet, ekkor pedig a szikla megadta magát. Felkiáltottam, de közben sikerült a jobb karommal elkapnom a farkát. Gyorsan a másik kezemmel is belekapaszkodtam. Mondanom sem kellett semmit, Fogatlan lassan felhúzott vissza a szikla tetejére. A szilárd talaj ellenére is ijedten csimpaszkodtam még mindig a farkába.

- Ügyes voltál.

- Ezt sose csináljuk újra. – kértem a fejemet ingatva. Halkan felnevetett, majd elkezdte a hajamat szaglászni.

- Tudod, ha elengednél, meg is tudnám nézni, hogy nem esett-e bajod. – fújta meg kicsit a hajamat, mire felnéztem rá. Lassan elengedtem, ő pedig hozzám lépett és elkezdett végigszaglászni. Percekig csak néztem őt, először el sem hittem, hogy tényleg itt van, majd hirtelen átöleltem a nyakát.

- Köszönöm, pajti.

- Nyugodj meg, minden rendben van. Kiviszlek innen. Fáj valamid? Látom, megsérültél. – szagolgatta a homlokomat, mire bólintottam.

- Itt a kezemnél is. Meglőtt a tüskéivel az a sárkány.

- Én szétszedem, ha még egyszer a közeledbe akar jönni. Gyere, pattanj fel. Eltűnünk innen. – biccentett a hátára, majd tekintete a tojásokra esett. Halk morgásba kezdett.

Én remegve másztam a hátára, majd kapaszkodtam a nyakába amennyire csak tudtam. Fogatlan először odament a tojásokhoz, megszagolta őket, majd morogva átugrott a járatba, amerről az imént jött. Hirtelen visszafordult, kinyitotta a száját. Elkezdett gázt gyűjteni a szájában. Ijedten néztem rá.

- NE! Azok tojások! Ne bántsd őket, csak tűnjünk innen.

Fogatlan nem hallgatott rám. Egy hatalmas plazma bombával beomlasztotta a fészket, majd megfordult és elkezdett rohanni. Döbbenten pislogtam az akcióján. Nem hiszem el, hogy képes volt megölni azokat a tojásokat.

- Halottak voltak. – morogta, miközben egyre gyorsabban próbált futni. Értetlenül néztem rá.

- Halottak?

- Nem tudom nálatok embereknél van-e ilyen, de a sárkányoknál előfordul. Néha tojásokat rakunk, amikből sosem kel ki fióka. Az anya rendkívül védelmező, egészen addig, amíg a tojások el nem kezdenek berepedezni. Csapatokban nem szoktak eddig várni, a tapasztalt nőstények agyontapossák ezeket a tojásokat, hogy túllépjen a fiatal anya és minél előbb igazi fiókái legyenek.

- Wow. Ezt nem tudtam.

- Idővel többet megtanulsz majd rólunk. Addig azonban bízz a döntéseimben. Tudom, hogy mit csinálok. – felelte, majd hirtelen megtorpant. Elkezdett szaglászni, majd amint meghallottam a sárkány közeledését, Fogatlan már harckészültségben állt.

Előttünk nem sokkal volt egy elágazás. Megpaskoltam az oldalát és a járat fele mutattam.

- Tudom, hogy képes lennél legyőzni, de kérlek, inkább menjünk innen, oké? Jelenleg csakis azt szeretném, hogy kijussunk innen, megcsinálhassam a szárnyadat és eltűnhessünk erről az átkozott szigetről.

- Nem lesz sok időd erre, remélem tudod. A suttogó halál követni fog minket a fészke miatt. – pillantott rám félig.

- Tudom, de a legutolsó dolog, amire jelenleg vágyom az az, hogy újra lássam azt a sárkányt. Menjünk innen, kérlek. – könyörögtem.

Fogatlan morogva nézett előre, majd lassan bólintott és gyorsan eltűntünk a másik járatban. Arcomat az éjfúria barátom nyakába fúrtam és még mindig kicsit remegve kapaszkodtam bele. Minden rendben lesz. Már itt van velem, nem engedi, hogy bármi bajom essen, ugye?

- Ott a kijárat. – szólalt meg hirtelen, én pedig felnéztem. Előttünk nem sokkal volt egy lyuk. Fogatlan megállt alatta, majd rám nézett. – Kapaszkodj.

- Ugorhatsz. – bólintottam apró mosollyal a számon.

Egy erőteljes rugaszkodással kiugrott a járatból. Fintorogva takartam el a szememet a hirtelen napfénytől. Mióta lehettem lent?

Fogatlan ekkor megrázta magát, mire egy kisebb adag por szállt le róla. Ahogy beszippantottam, azonnal éreztem, hogy tüsszentenem kell. A szám elé kaptam a kezemet és Fogatlannal egyszerre tüsszentettük el magunkat. Egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

- Azt hiszem nem ártana keresnünk valami vizet, hogy lemossuk magunkról ezt a sok port. – javasolta.

- Jobban már nem is tudnék egyetérteni veled, pajti. Menjünk vissza a tóhoz. – kezdtem el leporolni a ruhámat. Fogatlan hirtelen halk morgásba kezdett. Aggódva néztem körbe, majd hirtelen szárnycsapkodást hallottam. Felnézve Jegeskarmot láttam közeledni, mögötte nem sokkal lemaradva pedig Ezüstmancsot és Kristályt. Megkönnyebbülve sóhajtottam.

:: Sárkányfiú! Úgy örülök, hogy nem esett semmi bajod! :: - szállt le és lépett közelebb, erre pedig Fogatlan hangosan felmordult.

- Maradj távol. – morogta, mire Ezüstmancs is előrébb lépett, a fogait villantva.

- Mi? – kérdeztem értetlenül nézve Fogatlant.

- Ő tehet róla, hogy az a sárkány elrabolt. Nem engedem a közeledbe.

- Jaj, ne butáskodj már, Fogatlan. – másztam le róla és bicegtem oda Jegeskaromhoz. – Ne haragudj miatta. Kicsit túlságosan is védelmező. Te jól vagy?

:: Egy kis karcolás. Semmi komoly. :: – nézett a szárnyára, amin egy csúnya seb ékeskedett. Lassan bólintottam, Kristály pedig előre lépett és a karomat kezdte szagolgatni.

:: Megsebesített? Milyen mély? Nem szédülsz? :: - kérdezte aggódva, mire megingattam a fejemet.

- Egy kis karcolás. Semmi komoly. – mosolyogtam Jegeskaromra, aki komoly tekintettel nézett rám.

:: Menj, szerezz gyógynövényt a sebére. Én visszakísérem őket a barlangba. ::

- Igazság szerint először a tóhoz kéne mennünk. Minden holmink ottmaradt és mindketten kicsit koszosak vagyunk. – ráztam meg a ruhámat, amiből újabb adag porfelhő jött ki.

:: Akkor először a tó. Fentről mutatjuk az utat. :: - bólintott, majd mind a három hófúria a levegőbe emelkedett. Fogatlan morcosan nézett rám, mire széttártam a kezeimet.

- Mi az?

- Miattuk majdnem elveszítettelek, te pedig még engem nevezel túlságosan védelmezőnek… Jusson eszedbe, hogy nem egy hófúria ásta ki azt a beomlott járatot, hogy utánad tudjon menni és szintén nem egy hófúria volt, aki kihozott abból a suttogó halál fészekből. – felelte sértődötten, majd fejét elfordítva hajolt le, hogy fel tudjak mászni a hátára.

Odamentem és letérdeltem előtte. Két kezemmel magam felé fordítottam a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Te vagy a legjobb barátom és nagyon hálás vagyok, hogy megmentettél, ezt tudod, ugye?

- Néha nem így érzem.

- Pajti. Nem Jegeskarom tehet arról, hogy belezuhantam abba a lyukba, aztán az a sárkány elvitt.

- Ő vitt el az erdőbe, nem? Neki kellett volna vigyáznia rád! Amúgy is, mit kószáltál vele az erdőben? Az ÉN lovasom vagy!

- Fogott nekem halat, hogy egyek, mielőtt nekilátok a szárnyad megjavításának. Tudod, hogy nem tudok nyers halat enni. Fát mentünk gyűjteni.

- Egyszer még a kényes gyomrod fog engem a sírba vinni. – sóhajtotta. – Gyerünk, pattanj fel. Minél előbb el kell tűnnünk erről a szigetről.

- Utánunk fog jönni? – másztam föl rá, miközben aggódva néztem a lyuk felé.

- Úgy érzem igen. De nem kell félned, amíg engem látsz. Nem engedem, hogy bármi bajod essen. – dorombolta, én pedig megvakargattam a fejét.

- Kösz, pajti. Gyerünk, menjünk akkor a tóhoz. Estére jó lenne, ha befejezhetném azt a szárnyat.

- Ezzel egyetértek. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire hiányzik már a repülés. – sóhajtotta, majd elkezdett rohanni, amerre Jegeskarom repült. Én még utoljára hátranéztem a lyukra, majd egy nagyot sóhajtva feküdtem el Fogatlan hátán. Mi lenne velem nélküled, pajti?

~~~

Mindeközben a föld alatt, nem is olyan messze a történet kőt főszereplőjétől egy kétségbeesett Suttogó Halál kutatta beomlott fészkét a tojásai után, erőfeszítései azonban hiábavalóak voltak: nem talált mást földön és széttört tojáshéj darabokon kívül. Hogy történhetett ez? A fészek biztonságos volt! Még egy földrengés sem tudta volna beomlasztani! Hirtelen eszébe jutott a két-lábon járó. Őt sem találta sehol, márpedig a fészekből nem juthatott ki, hacsak… Ekkor érezte meg a szagot. Egy sárkány járt itt, mégpedig nem is akármilyen: egy éjfúria.

A suttogó halál szemei összeszűkültek: Hát persze! Csak egy éjfúria lehet képes ilyen szörnyűségre! Egyedül az éjfúriák képesek ártatlan tojásokat ölni!

A sárkány érezte, hogy testét átjárja a mérhetetlen düh. Tüskéit agresszíven felállította és egy eget-rengető ordítással fordult meg. Az az éjfúria még megbánja, hogy erre a földre tette a lábát, erre mérget vehet. Ott fogom elpusztítani, ahol a legjobban fáj neki!

~~~

Késő este volt már, én pedig álmosan nyújtóztattam ki a derekamat. Hosszú órák óta dolgoztam azon a bőrön, mire végre sikerült olyan állapotba hoznom, amilyenbe szerettem volna. Már csak a rudakra kell ráerősítenem és kész.

Elégedetten álltam fel és nyújtóztattam ki minden tagomat, ezt azonban hamar megbántam. A karomon levő seb teljesen kiment a fejemből, így fájdalmasan kaptam oda.

- Mi történt? – kérdezte Fogatlan aggódva. Lassan megingattam a fejemet, majd a sebemre mutattam.

- Csak elfelejtettem, hogy ez itt van. – fintorogtam, majd álmosan mentem oda a tűzhöz és dobtam még rá pár nagyobb ágat. Fogatlan végig engem fürkészett, majd lassan felemelte a szárnyát.

- Eleget dolgoztál mára. Gyere.

- Be kell fejeznem, pajti. Nincs már sok hátra. – sétáltam a kijárathoz és szippantottam egy kis hűvös levegőt, hogy valamennyire felébredjek. Ekkor vettem észre, hogy újra elkezdett havazni. Fejemet ingatva mentem vissza a bőrhöz. – Mennyire ismered a környéket? Tudod melyik a legközelebbi lakott sziget?

- Amin emberfészek van? Rég jártam erre, de nem lehet olyan messze. – kezdte a mellső lábát nyalogatni.

- Akkor nem tudod… Remek. Indulás előtt még beszélnünk kell Jegeskarommal.

- Jegeskarom okoskodása nélkül is találnék neked emberfészket. – felelte bosszúsan.

- Én ebben nem kételkedem, pajti.

- Akkor miért akarod megkérdezni?

- Mert nem tudom meddig tart a szárnyad. Minél előbb találnunk kell egy várost, hogy rendesen megcsinálhassam.

- És hogy szerzel anyagot a szárnyhoz? Azt mondtad korábban, hogy nincs mivel fizetned.

- Ez igaz… - néztem rá elgondolkodva. Ő a mancsával közben a füle mögött próbálta megvakarni magát. Bosszúsan mordult fel.

- Hablaty, tudnál segíteni? Nem érem el. – morogta, amin jót nevettem.

- Megyek. – álltam fel.

Amint elkezdtem vakargatni a nyakát, hirtelen néhány pikkely a kezemben maradt. Ijedten néztem őket és dermedtem le.

- Ne állj le, még, egy kicsit feljebb… - nyüszítette.

- Nem, csak… várj, néhány leesett. – mutattam felé a pikkelyeket.

- Mi? Ó, azok? Semmi baj, jönnek újak. Lehetne kicsit feljebb?

- Újak? A sárkányok vedlenek? Ez nagyon érdekes. Milyen gyakran?

- Vedlünk? Ezt hogy értsem? – kezdett el dorombolni, amin halványan elmosolyodtam.

- Tudod, levedlitek a régi bőrötöket, helyére pedig új jön. Mint a kígyók vagy gyíkok.

- Ez most valami sértés akart lenni? Még szép, hogy nem vedlünk úgy, mint azok az értelmetlen hüllők. Lehetne kicsit lejjebb?

- Csak ha mesélsz a pikkelyeidről. Hogy csináljátok akkor?

- A varázslatos kezeid híján egy fatörzsnek vagy sziklának dörgölőzünk. A kezeid sokkal jobbak, erről biztosíthatlak. – dorombolta megállás nélkül.

- Nem ezt. – léptem el tőle, kezeim pedig tele voltak pikkelyekkel. – Hogy vedletek?

- Még sosem mondták neked, hogy a kíváncsiság ölte meg a szárnyváltót? – ült fel bosszúsan, én pedig vigyorogva ingattam meg a fejemet.

- Ennyit igazán megtehetsz értem, ha már megvakargattam a „varázslatos” kezeimmel a nyakadat.

- Annyira azért mégsem jók. – kezdte a mancsával az orrát vakarni, majd a könyörgő tekintetemre nézve felsóhajtott. – Jaj, jó! Ha megsérül vagy már nagyon régi egy-egy pikkely, akkor azok így lejönnek, ha valaminek nekidörgölőzünk. Rengeteg pikkelyt veszítünk az életünk során, de mindig jön új. Azok sokkal fényesebbek. Nézd csak meg holnap, milyen szépen fognak fényleni a nyakamon.

- Értem. – néztem pár pillanatig a kezemben levő pikkelyeket, majd hirtelen eszembe jutott valami. Johann kereskedő sokszor árult sárkányfogakból és pikkelyekből készült ékszereket a hajóján. Talán én is felhasználhatnám ékszerekhez ezeket a pikkelyeket. Fogatlannak már nem kell, nekem hasznot hoz, amiből meg tudom venni az alapanyagokat a szárnyához. Mindenki jól járt, nem igaz?

- Ó, ne. – térített vissza Fogatlan a valóságba, mire kíváncsian néztem rá. – Ez az az arckifejezés, amit utálok. Ilyenkor jönnek azok a híres „ötletek”, amik aztán bajba sodornak minket.

- Milyen arckifejezés és milyen ötletek, amik bajba sodornak? Én csupán arra gondoltam, mi lenne, ha kapnál még egy kis vakargatást ezektől a varázslatos kezektől? – vigyorogtam ártatlanul, ő pedig fapofával nézett rám. Miért érzem, hogy ma este már semennyit sem fogok aludni?