Irány az élet - 12. rész: Hablaty Hofferson

12. rész: Hablaty Hofferson

Havas reggel köszöntött Berk szigetére. A hajnali órákban kezdett rá, azóta pedig megállás nélkül szakadt a hó. A faluban maradt vikingek többsége ezért ébredést követően hólapátolásba kezdett.

A falu kovácsműhelyében közben öt fiatal viking türelmetlenül várt Bélhangosra. Az ikrek kivételével, akik egymásnak dőlve elaludtak, Asztrid, Takonypóc és Halvér álmosan és csendben beszélgettek. Mikor végre megjelent Bélhangos, először végignézett rajtuk, majd bosszúsan megingatta a fejét.

- Ha már itt várakoztatok, igazán hasznosíthattátok volna magatokat. – lépett a tűzhelyhez és gyújtotta be. Egyik viking sem szólt semmit. A kovács egy pulthoz lépett és lecserélte a kezét. Hirtelen az asztalra vágott a pörölyös kezével.

- Mi? Mi? Hol vagyok? – pattant fel Fafej, testvére pedig a hirtelen mozdulat miatt a földön végezte.

- HÉ! Ezt mégis miért csináltad? – kiáltott a lány Fafejre, miközben a sisakját igazított.

- Ha nem hozták volna rám a frászt, nem történt volna ez. Jesszus, emberek, tisztelhetnétek az alvó vikinget. – méltatlankodott a fiú.

- Dolgozni jöttetek ide, nem aludni. Ti ketten… - mutatott Bélhangos az ikrekre. – Hozzatok még szenet. A kordé a műhely mögött van.

- Nem csinálhatnánk valamivel izgalmasabbat? – nézett Fafej csüggedten testvérére.

- Ja. Például fegyvert élezni.

- Vagy melegíteni a tűzön?

- Vagy kalapálni?

- Vagy Kőfej fejét beolvasztani valamibe? Az király lenne! – vigyorgott a fiú, Kőfej azonban kupán vágta.

- Már csak az hiányzik, hogy leégessétek itt a műhelyemet. Tiétek a szén. Mozgás! – kiáltotta a kovács. Az ikrek szemüket forgatva hagyták el az üzletet. Bélhangos a többiekhez fordult.

- Takonypóc, mozgás fegyvereket élezni. Ott a kő, mellette az éleznivaló.

Az említett fiú odament és nevetve kapta fel a két kardot.

- Ennyi? Pfff. Hamar megleszek ezzel. – kezdett volna neki, Bélhangos azonban kikapta a kezéből a kardokat.

- A-a-a. Ezeket tegnap megéleztem. Arról van szó. – mutatott egy nagy kupacra az fegyverélező kő másik oldalán.

- Micsoda? Ezzel holnap estig sem végzek! – háborodott fel a fiú.

- Az szégyen. Hablaty ezzel még dél előtt kész lenne. Azt javaslom, kezd neki.

- Oh, hogy az a… - mérgelődött Takonypóc, amin Asztrid halványan elmosolyodott.

- Halvér, te menj a fegyverraktárba. Számold össze a készletünket. Minden fegyverről tudni akarok. Mennyi van, milyen állapotban…

- Tyű, köszönöm, Bélhangos. Számíthatsz rám! – derült fel a fiú és vidáman sietett a raktárhoz. Asztrid feszülten nézett Bélhangosra, hogy ő milyen feladatot kap. A kovács az állát dörzsölte, majd megfordult és egy kötényt felkapott és a lánynak dobta. Az üllő felé biccentett.

- Te segítesz kijavítani a fegyvereket. Az elgörbülteket felmelegíted a tűzön, majd kiegyenesíted kalapáccsal. Nem nehéz feladat. Közben majd mondom, ha valami nem megy. Ott hátul találsz kalapácsot. Válassz egyet, aztán kezdjünk neki.

Asztrid bólintva indult az említett irányba. Ahogy elsétált Takonypóc mellett, fél füllel még hallotta:

- Remélem bárhol is vagy, jól szórakozol most, Mihaszna, mert ez a te feladatod lenne! A tied, nem az enyém! – morogta a fiú. Asztrid rejtett mosollyal a száján vett fel egy kalapácsot és fordul vissza Bélhangoshoz.

~~~

Nevetve húztam le a fejemet a faágak miatt, majd gyorsan hátrapillantottam. Nyoma sem volt. Fogatlan oldalát megpaskolva vigyorogtam.

- Lassíthatsz, pajti. Azt hiszem leráztuk.

- Biztos vagy benne? Nem hittem, hogy élve megússzuk ezt. – nézte az éjfúria a havas erdőt.

- Hát én sem. Amúgy meg ne csodálkozz! Azok után, hogy ilyen csúnyán orrba vágtad a farkaddal… - néztem egy bokrot, ami hirtelen mozogni kezdett. Kezemet lassan az éjfúria fejére csúsztattam, majd észrevétlenül a bokor felé mutattam.

- Hé! A te hibád is volt! Annyira belefeledkeztem a játékba, hogy mire észbe kaptam, már az erdőben rohantunk. – suttogta. A bokorból váratlanul kiugrott egy fehér nyúl, Fogatlan pedig akkorát ugrott, hogy azt hittem leesek a hátáról. Mosolyogva néztem, ahogy elsprintel a nyúl. – Huh. Egy pillanatra azt hittem, hogy Ő az. Ezek szerint tényleg leráztuk.

:: A helyedben én ezt újragondolnám, éjfúria! :: – jött egy hang, utána pedig valami fehér és hideg eltalálta a fejem hátulját. Fogatlan megfordult, ezzel pedig ő is kapott egy szép nagy hógolyót az arcába.

- HÉ! Ez nem volt szép! – rázta a fejét Fogatlan. Én a nyakamból próbáltam kiszedni a havat.

:: Az orrba vágás nem volt szép! :: – ugrott ki a bokrok közül Ezüstmancs.

- Véletlen volt! HÉ! – emelte fel az éjfúria a szárnyát, hogy kivédje a felén jövő újabb hó-csapást. – Ha így játszunk, akkor most figyelj! – nézett a háta mögé Fogatlan, majd a fél farokszárnyát a hóba mártotta. Mosolyogva böktem meg az oldalát.

- Hajolj le! Én is veszek fel!

- Tessék. – teljesítette a kérést, miközben a szárnyaival védett minket. Egy nagy marokkal fogtam havat és összegyúrtam.

- Kész vagyok. Támadhatunk, pajti. – vigyorodtam el.

- Rendben. Készülj… Egy, kettő… TŰZ! – hajtotta le a szárnyait. Én egy jól irányzott dobással háton dobtam Ezüstmancsot, Fogatlan pedig beterítette az egész arcát. Az éjfúria nevetve fordult meg és előre sem nézve kezdett rohanni. Egy ideig én is az utánunk rohanó ideges hófúriát néztem, majd ahogy előre pillantottam, meglepődve kiáltottam fel.

- FOGATLAN! FA!

Fogatlannak már nem volt ideje reagálni, így a kinyúló faág azonnal leütött a hátáról. A fejemet rázva próbáltam felülni, Ezüstmancs azonban lefékezett mellettem, mancsát pedig a hátamra tette.

- HABLATY! – kiáltotta Fogatlan és tétován állt tőlünk nem is olyan messze.

:: Mondd csak, mennyit ér a lovasod, éjfúria? :: - kérdezte nevetve Ezüstmancs. Fogatlan morogva közelített.

- Menj Fogatlan! Nem érek én annyit! – kiáltottam drámain, Ezüstmancs pedig a hajamra fújt egy kis havat.

:: Csendet! Te most fogoly vagy, két-lábon járó! :: - felelte játékosan a hófúria, majd ismét Fogatlanra nézett.

- Mit akarsz cserébe? – kérdezte legjobb barátom, miközben a havat próbáltam lesöpörni a hajamról.

:: Halat. SOK-SOK halat! :: - nyalta meg Ezüstmancs az orrát. Fogatlan rám nézett, utána pedig Ezüstre.

- És ha nem kapod meg?

:: Akkor attól tartok, megfeledkezhetsz egy időre a lovasodról. :: - hajolt a fejemhez és nyalta meg a hajamat. Fintorogva próbáltam kimászni alóla.

- Megkapod. – forgatta meg a szemét az éjfúria. – Most pedig…

:: A-a. A barlangnál találkozunk. És ne feledd… Ha nincs hal, nincs Hablaty. – vette le a mancsát Ezüst a hátamról, majd a mellényemnél fogva a hátára dobott. Pislogni sem volt időm, már a levegőben voltunk és a barlang felé repültünk. Mosolyogva néztem vissza Fogatlanra, majd Ezüstmancs fejéhez hajoltam.

- Ez azért elég gonosz volt. – vigyorogtam. A hófúria jóízűen felnevetett, majd félig rám nézett.

:: Ne mondd, hogy neked nem tetszett a képe. Akkora egy mamlasz ez az éjfúria. :: - ingatta a fejét jókedvűen.

- Hát az. Hozzá hasonló azonban nincs. – hunytam le a szemeimet és élveztem a repülést.

:: Az már biztos… :: - motyogta alig hallhatóan Ezüst, mire kíváncsian nyitottam ki az egyik szememet.

- Neked tetszik, mi? – kérdeztem rá, erre pedig hirtelen kihagyott egy szárnycsapást a hófúria.

:: MI? KI? NEKEM? Heh… Micsoda fantázia… NÉZD! Már itt is a barlang! :: - felelte zavartan.

Vigyorogva ugrottam le róla, ahogy leszállt a barlang bejárata előtt. Belépve odasétáltam a tűzhöz, hogy rakjak rá újabb ágakat. A hófúria elgondolkodva feküdt le a tűz másik oldalára és nézett kifele. Derülten ingattam meg a fejemet.

- Nem mondom el neki. – feleltem, kedves mosollyal az arcomon. Ezüstmancs idegesen járatta a farkát jobbra-balra.

:: Nincs is mit mondani neki, Habalaty. Fogatlan csak egy barát, oké? :: - nézett rám, én pedig vigyorogva bólintottam. :: Amúgy is, ő csak egy éjfúria. Ki akarna összejönni egy ilyen egoista, nagyképű sárkánnyal? Én biztos nem. :: - fordította el a fejét.

- Teljesen igazad van. Utólag már sajnálom is a puszta feltételezést. – tettem fel a kezeimet, magamban azonban nevettem. Ha ezek ketten idővel nem bolondulnak egymásba, én megeszek egy egész nyers halat, egyenesen Fogatlan gyomrából!

~~~

Épp a tűz melegét élveztem Ezüstmancsnak dőlve, mikor zajokra lettem figyelmes. A bejárat felé fordítottam a fejemet. Pár pillanaton belül Fogatlan ugrott be. Szájában egy nagyobb hal volt. Ezüstmancs szintén felemelte a fejét.

Az éjfúria az ölembe dobta a halat, majd odébb sétálva elkezdte Ezüstmancs részét felöklendezni. A fejemet elfordítva fújtattam.

- Meg fogom én ezt a látványt valaha is szokni? – tettem fel a költői kérdést.

A hófúria felállt mögülem, majd lassan odasétált a halkupachoz. Megszagolta őket, majd Fogatlanra nézett.

:: Köszönöm, Fogatlan. ::

- Köszönheted is. Ilyen hideg vízben kétszer olyan hosszú ideig tartott. – rázkódott ki és sétált mögém az éjfúria. Mosolyogva dőltem neki és szúrtam az egyik halat egy hosszabb ágra. Ahogy a tűzbe tartottam, felnéztem a tétovázó Ezüstmancsra. Kíváncsian döntöttem oldalra a fejemet. Mire vár?

:: Te ettél? Mert… osztozhatunk, ha gondolod. :: - ajánlotta a fehér fúria. Fogatlan döbbenten pislogott.

- Ettem, de… valami baj van? Beteg vagy?

:: Mi a bajod azzal, ha kedves akarok lenni? Nektek éjfúriáknak semmi sem jó. :: - morogta Ezüst, majd a halakat átlépve indult a kijárat felé. Meglepődve néztem utána.

- HÉ! Én nem úgy értettem! Várj már! Most hová mész? – értetlenkedett Fogatlan.

:: Halászni. Edd csak meg, amit fogtál. :: - válaszolt durcásan, majd eltűnt a szemünk elől. Fogatlan pár percig a kijáratot nézte, majd elfeküdt, farokszárnyát pedig a fejére húzta.

- Csak a gond van a nőstényekkel… - motyogta, ezen pedig újra felnevettem.

~~~

Mire befejeztem a reggeli halamat, már Ezüstmancs is visszatért, valamivel higgadtabban. Azért észrevettem, hogy kissé kerüli Fogatlan tekintetét, újabb vitába azonban nem akart kezdeni. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, ideje kicsit kettesben hagynom őket és nekilátni annak, amiért eredetileg idejöttünk: megkeresni a várost, hogy új szárnyat csinálhassak Fogatlannak.

- Elnézek a városba. – álltam fel és nagyot nyújtózva léptem a kosaramhoz. Fogatlan aggódó tekintettel kapta fel a fejét.

- Most?

- Előbb- utóbb el kell mennem, Fogatlan. A szárnyadat jöttünk megcsinálni. Nem várhatunk itt a barlangban, hogy majd csoda történik és megcsinálja magát. – vettem ki egy maroknyi pikkelyt és a kisebb táskámba öntöttem.

- Nem örülök neki. – közölte feszülten, én pedig felnéztem rá, miközben a kulacsomat és tőrömet is a táskába csúsztattam.

- Tudom.

:: Elviszlek az emberfészek határáig. Úgy biztos nem tévedsz el. :: - állt fel Ezüstmancs.

- Köszönöm.

- Meddig tervezed, hogy maradsz? – kérdezte Fogatlan feszülten.

- Nem tudom. Napnyugtánál tovább nem hiszem, hogy maradok. – másztam Ezüstmancs hátára.

- Rendben… Ha bármi gond van, jelezz, vagy… Ha nem térsz vissza napnyugtáig, akkor megyünk és…

- Eszedbe ne jusson! Ha gond van, jelzek, de ti ketten nem jöttök a falu közelébe. Sietek vissza, amint tudok. Ti vigyázzatok, ne lássanak meg az emberek.

- Csak óvatosan… - kérte Fogatlan. – Ne maradj sokáig.

Mosolyogva bólintottam, majd Ezüstmancs oldalát megveregetve jeleztem, hogy kész vagyok, indulhatunk. A hófúria kisétált a barlangból, majd szárnyait széttárva a levegőbe ugrott és a falu felé vette az irányt.

~~~

Ezüstmancs nem sokkal a fák lombjai felett repült. Lenézve a havas tájra azon gondolkodtam, hogy milyen messze lehet még a város. Kik élhetnek erre? Vikingek? Valami más nép? Mit mondok majd, ha kérdezik, hogy ki vagyok? Azt nyilván nem mondhatom, hogy Berk főnökének fia vagyok. Nem, nem, az túl veszélyes. Majd azt mondom, hogy kereskedő vagyok és apám…

:: Az emberfészek itt van előttünk. :: – szólalt meg és szállt le Ezüstmancs a fák közé. Kíváncsian csúsztam le a hátáról és néztem a távolba. A falu egy nagyobb, kissé dombosabb tisztáson terült el. A magas falak mellett még egy folyó is védte a települést. A víz fölött fából készült híd vezetett a főbejárathoz. Kosarakkal a fejükön onnét jöttek-mentek az emberek különféle holmikkal. Ránézésre nagyobbnak tűnt, mint Berk. - :: Sajnálom, Hablaty. Nem merek közelebb menni. Ha elhagyjuk az erdőt, látni fogják, hogy egy sárkány hátáról szálltál le. Veszélyes lenne mindkettőnknek. :: - ült le mellém a hófúria.

- Nem, tökéletes itt Ezüst. Ez igazán nem nagy táv. Köszönöm, hogy elhoztál. – vakartam meg a fejét. Dorombolva nézett rám, majd a fejét rázva húzódott el.

:: Voltam már a szigeten, innen békésnek tűntek mindig, de azért óvatosan. Vakon ne bízz meg senkiben. Veszélyes lehet. ::

 - Ne aggódj. Van tapasztalatom az emberekkel. – bólintottam nyugodtan, majd egy kidőlt fatörzsön átmászva elindultam a falu fele.

:: Napkelte környékén itt várok majd rád. :: - szólt még utánam Ezüst, mielőtt azonban bármit is válaszolhattam volna, ő már el is tűnt.

Egy nagyot nyelve indultam hát az ismeretlen település felé.

~~~

Ámulva lassítottam, ahogy közeledtem a folyón átvezető hídhoz. Távolról is nagynak tűntek a falak, de ilyen közelről nézve hatalmasak! A városfal alsó egy-másfél méteres része nagyobb kövekből és sziklákból lett összerakva, fölötte pedig még masszív fák törzsei nyújtózkodtak az ég felé.

Fejemet rázva néztem inkább magam elé. A kapuban két felfegyverzett őr állt. Az egyiken díszes sisak és palást volt. A másik egyszerű tunikában és nadrágban volt, akárcsak én, díszes karddal az oldalán. Egy férfinak magyaráztak nagyban valamit, mikor odaértem. A férfi mérgesen felkiáltott egy számomra ismeretlen nyelven, majd engem majdnem fellökve viharzott el, messze a falutól. Zavartan néztem utána, majd az őrökre.

Az egyik nevetve intett nekem, hogy jöjjek közelebb, majd kérdezett valamit. A tarkómat vakarva mosolyodtam el.

- Uhm… Hello? Sajnálom, nem beszélek ezen a nyelven. – feleltem kínosan. Az őrök összenéztek, majd a sisakos mondott valamit a másiknak. Az felhúzta a szemöldökét és furcsán méregetett. A sisakos felém fordult.

- Viking? – kérdezte a nyelvemen. Mosolyogva bólogattam.

- Igen! Viking! Viking vagyok! Berkről. – mutattam a tarisznyámon Berk címerét.

A sisakos bólintott a társának, mire az a szemét forgatva ment el. Értetlenül vakartam meg a fejemet és mutattam a faluba.

- Bemehetek? – kérdeztem, az őr azonban megrázta a fejét és mutatta, hogy álljak félre. A kezeimet feltéve engedelmeskedtem.

Az őr mosolyogva köszönt pár visszaérkező asszonynak és fütyörészni kezdett. Mosolyogva néztem az erdő fele. Az őr hirtelen hozzáért a vállamhoz, mire kíváncsian fordultam felé. Valamit kérdezett, majd elkezdett fütyülni. Elmosolyodtam és megráztam a fejemet. Sosem voltam jó fütyülő. A kezeivel bíztatni kezdett, amin elnevettem magamat.

- Jó, megpróbálhatom, de mondom, hogy nem tudok. – vigyorogtam és az övéhez képest elég silányul elkezdtem fütyülni. Az őr a hasát fogva nevetett rajtam. A kezemet feltéve mosolyogtam. – Mondtam. Borzalmas vagyok ebben.

A fejét ingatva veregetett háton, majd nézett a visszaérkező társára. Ekkor vettem észre, hogy egy másik őr is jött. A sisakos mondott neki valamit, majd felém biccentett. Az újonnan érkezett őr fején szintén sisak volt, fekete szakálla pedig be volt fonva. Kíváncsian végigmért, majd közelebb lépett.

- Ki vagy és honnét jössz? – kérdezte a nyelvemen. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Hablaty H… - a név! Nem mondhatom el a nevemet! - jutott eszembe és kezdtem el magamban pánikolni. Hablaty mi, Hablaty mi?

- Hablaty mi? – kérdezte az őr gyanakodva.

- Hablaty Hofferson. – vágtam rá. Hablaty Hofferson? Ugh. Remek. Gratulálok magamnak ehhez a zseniális ötlethez.

- És merről jöttél Hofferson? Nem vagy kissé fiatal, hogy így egyedül érkezz a városunkhoz? – kérdezte barátságtalanul.

- Berken élek. Apámmal kereskedők vagyunk. Kidobott ezen a szigeten, hogy… kereskedjek. Bizonyítanom kell magamat neki. – bólintottam komolyan.

- Mid van? – kérdezte a tarisznyára bökve.

- Sárkánypikkely. – vettem volna elő, de leintett.

- Az itt nem érték. Valami más, ami hasznosabb?

- Hát… nem. Nincs. Másom nincs. – feleltem csüggedten.

- Akkor jobban teszed, ha visszamész apádhoz, hogy más városnál dobjon ki kereskedni.

- D… de már elment. Azt mondta, hogy ha sikerül eladnom, akkor lehetek igazán jó kereskedő.

- Ha itt sikerül eladnod, akkor megemelem előtted a sisakomat. – felelte szigorú tekintettel.

Elgondolkodva néztem magam elé, majd tekintetem az oldalán levő kardra esett. Észrevettem, hogy kissé ferde volt. Hmmm. Talán…

- Nos, ha nincs másod, akkor talán búcsút is inthetünk egymásnak. – fordult volna meg.

- Nem! É… én… Kovácsként dolgoztam Berken.

- Kovácsként? Hány éves is vagy? – fordult meg kissé hitetlenkedve.

- 14, de ez nem számít. Értek hozzá és, ahogy elnézem, szükség is lehet a segítségre ebben a faluban. – biccentettem a kardjára.

- Először is, Atley egy város… Másodszor… - pillantott a kardjára. - …jó a szemed, kölyök.

A fütyörésző őr kíváncsian nézett ránk, majd kérdezett valamit. A férfi válaszolt, majd visszafordult hozzám.

- Azt hiszem ügyes kezekből sosem elég egy városban. Szerencsédre az egyik kovácsunk északról jött. Ért a nyelveden. Nála biztos elkél egy inas, amennyi munka van.

- Akkor bemehetek? – mosolyogtam el. - Kit keressek?

- Bemehetsz. Üdvözöllek Atley városában. Én Kolfinn vagyok. A főtéren kell egy lányt keresned. Elina a neve. Az apja az egyik kovácsunk. Egy-két évvel lehet fiatalabb nálad a lány. Igazi két lábon járó bajkeverő, úgyhogy könnyedén megtalálod. – bólintott Kolfinn.

- Rendben. Köszönöm a segítséget.

Az őr bólintott én pedig mosolyogva mentem be Atley városába.

Amikor a városfalakon kívülről állapítottam meg, hogy nagyobb mint Berk, nem is gondoltam, hogy ennyivel nagyobb. Rengeteg lakóház sorakozott egymás mellett, az emberek pedig csak úgy jöttek-mentek. A főtér fele haladva egyből megcsapott a frissen sült kenyér illata. Pár pillanatra meg is álltam a ház előtt és néztem, ahogy egy asszony kipakolja a friss péktermékeket az ajtó melletti asztalra. A nő a homlokát törölve nézett rám, majd elmosolyodott. Az ismeretlen nyelven kezdett beszélni hozzám és mutatott a kenyerekre. Szomorúan ingattam a fejemet és mutattam neki, hogy nincs pénzem. Egy pillanatra látszott az arcán, hogy elszomorodik, majd visszamegy a házba. Csüggedten vetettem még egy utolsó pillantást a kenyerekre, majd folytattam az utamat a főtér felé.

Atley főtere olyan volt, mint egy valóságos forgatag. Rengeteg árus volt és annál több ember. Csodálkozva mentem el egy különféle vázákat és edényeket áruló pult előtt. Minden darabon valami geometriai alakzat vagy spirálos minta volt. Egy ruhaárushoz érve vágyakozva néztem végig a finom meleg kabátokon. Ó, ha vehetnék egyet közülük nem lenne semmi gondom repülés közben a hideggel.

Egy újabb élelemárushoz érve elgondolkodva néztem a húsokat, mikor megfordulva belebotlottam valakibe és a földre estem. Ölemben és körülöttem egy jó adag fegyver landolt. Felnézve egy hosszú, barna hajú lányt láttam magam előtt. Felsője vörös volt és egy térdig érő szoknyát viselt, alatta nadrággal. Volt még rajta egy szőrös csizma, jobb karja pedig be volt kötözve. Haja laza lófarokban volt felkötve. Már nyitottam volna a számat, mikor a lány hirtelen elkezdett valamit mondogatni és aggódva nézett rám. Zavartan emeltem fel a kezemet.

- Hé, semmi baj. Jól vagyok.

- Kit érdekel, hogy te hogy vagy? Apám ki fog nyírni, ha tönkretettem a fegyvereket. – térdelt le és elkezdte összeszedni őket. Döbbenten néztünk össze. A lány lassan rám mutatott, én pedig kínosan elmosolyodtam. – Te… te viking vagy?

- Hát… valami olyasmi. – néztem végig magamon.

- Oh, magasságos Thor! Hiszen ez csodálatos! Rég nem találkoztam korombeli vikinggel ezen a helyen. Mi a neved? Honnét jöttél? Hány éves vagy? Meddig maradsz? – kérdezte lelkesen, én pedig elég furcsán néztem rá. Ezen elnevette magát. – Bocs, sok a kérdés?

- Sok. Előbb hadd kérdezzek én. Ezeket hova viszed? – segítettem összeszedni neki a szétszóródott fegyvereket.

- Oh, csak az egyik pultunkhoz. Ott van a piac másik felén. – mutatott egy bizonyos irányba. – Te most tényleg segítesz? Ez nagyon helyes tőled. Elina vagyok egyébként. – fogta meg a maradék fegyvert és adta a kezembe. – Elina Odinson. Mutatom hova kell azt vinni.

- Én Hablaty vagyok. Hablaty… Hofferson. – sóhajtottam, Elina pedig vigyorogva nézett rám.

- Hablaty? Apám azt mondta, hogy viking szokás szerint a legcsenevészebb porontyokat hívják Hablatynak. Igaz ez? – fordult meg és sétált hátrafelé. Aggódva néztem, nehogy elessen.

- Szerinted mégis mennyire lehet igaz, ha végignézel rajtam?

- Hm, most hogy így mondod… Nem vagy túl vikinges kinézetű, már ha érted. – kacsintott vigyorogva.

- Kösz, ez igazán kedves tőled…

Az említett pulthoz érve leraktam kezemből a fegyvereket az asztalra és fújtam egy nagyot. Elina mondott valamit az eladónak, majd bólintott és a karomnál fogva kezdett húzni valamerre.

- Nos, Hablaty, honnan is jöttél? Meddig maradsz? Miért vagy itt?

- Tudod, ha nem teszel fel egyszerre ilyen sok kérdést, még válaszolni is tudnék. Azt hiszem az apádat keresem, mert…

- Az apámat? – állt meg, én pedig majdnem belefutottam. – Miért keresed az apámat?

- Az egyik őr mondta, hogy egy Elina nevű lány apja kovács itt. Nála szeretnék inas lenni.

- Inas? Az apámnál? Te? – nézett végig rajtam, majd hirtelen elnevette magát. – Majd ha én sárkányon lovaglok. – ingatta a fejét.

- Ez nem is olyan képtelenség, mint hiszed… - motyogtam, mire kérdőn nézett rám. – Szóval… Az apád akkor a kovács, igaz?

- Igen, az apám kovács, de nem hiszem, hogy fel fog venni. Tudod, a kovácsok izmosak, te meg… Nos… Nem vagy túl… izmos… - rántotta meg a vállát.

A mellkasom előtt összefont karokkal néztem rá, mire sóhajtott egyet.

- Jó, az ég szerelmére, még véletlenül sem szeretném elvenni a kedvedet. Gyere. Apa műhelye két sarokra van innen. Hamar odaérünk. – fogta meg a karomat és kezdett el újra maga után vonszolni. Kezdek belefáradni a rongybaba szerepbe.

~~~

Elina ráncigálásának következménye az lett, hogy a kovácsműhelybe belépve én arccal előre zuhantam be a bejáraton. A fejemet hamar megrázva álltam fel és kínosan mosolyogtam a kovácsra. Még a kalapács is megállt a kezében a döbbenettől. Párat köhintve léptem előre, hogy bemutatkozhassak, Elina azonban megelőzött.

- Szia apa! Rendben leadtam a fegyvereket út közben pedig képzeld, őt találtam! Hablaty a neve és viking, mint mi! És itt akar nálad dolgozni, inasként! Mit szólsz hozzá? Hát nem csodálatos? – kérdezte az apját a legpörgősebb lány, akit életemben valaha is láttam. A férfi pár percig döbbenten nézett Elinára, majd tekintetét rám szegezte.

- Jó reggelt. Hablaty Ha… Hofferson vagyok. Hablaty Hofferson.

- Leif Odinson. Szóval itt akarsz dolgozni? Értesz is hozzá?

- Inas voltam uram a falumban.

- Melyik falu?

- Berk. – feleltem komoly tekintettel.

- Hallásból ismerem. Felétek van az a sok portya, igaz?

- Igen, uram.

- És miért nem Berken vagy most, Hablaty Hofferson?

- Apám kereskedő. Bizonyítanom kell, hogy jó vagyok ebben, de úgy látszik nem kell ennek a falunak az, amivel eredetileg kereskedni szerettem volna. Kell valami pénz, amíg apám vissza nem jön. – feleltem rezzenéstelen arccal. Hihetetlen, hogy milyen könnyedén megy a hazudozás.

- Mennyi idő az?

- Egy, maximum két hét.

- Az rövid idő, fiam. Bár, előbb lássuk mit tudsz. Csinálj egy patkót és hozzá szegeket. Ha jó munkát végzel, beszélhetünk a továbbiakról.

- Köszönöm a lehetőséget. – mosolyodtam el, majd a tarisznyámat félretéve nekikezdtem a munkának.