Irány az élet - 4. rész: Viharban

4. rész: Viharban

Mikor felkeltem, teljesen kipihentnek éreztem magamat. Mintha minden korábbi problémám felszívódott volna. Nem fáztam, álmos sem voltam. Igaz, kicsit kezdtem megéhezni, de azon kívül minden rendben volt. Lassan felültem a barátom szárnya alatt, mire ő óvatosan felemelte és kíváncsian rám nézett. Mosolyogva öleltem át a nyakát.

- Köszönöm, pajti. Ez nagyon kellett. Már sokkal jobban érem magamat.

Boldogan elmosolyodott, majd játékosan elkezdte nyalogatni az arcomat. Nevetve álltam fel és léptem el tőle. Ahogy körbenéztem láttam, hogy már esteledik. A nap utolsó fényei még épp megvilágították a tájat. Fogatlan felállt mellettem és kinyújtóztatta minden tagját.

Közelebb lépve hozzá megvakargattam a füle mögött, majd a tó felé indultam. Az éjfúria szorosan mögöttem követett.

- Mit szólnál hozzá, ha fognánk egy kis halat, aztán indulnánk? Távol vagyunk ugyan Berktől, de a jég beállta előtt apa szokott még egy utolsó keresést indítani a fészketek után. Esélyt sem akarok rá, hogy összefussunk itt kint vele. – fintorogtam, mire Fogatlan morogva bólintott.

A tóhoz leérve Fogatlan vidáman belefutott és folytatta reggeli játékát. Bosszúsan felsóhajtottam. Így több halat ijeszt el, mint amennyit megfog. Körbenézve hirtelen támadt egy ötletem. A víz a tó ezen a részén sekély volt. Pár kő segítségével könnyen lehet csapdát építeni nekik.

Leültem a tó mellett és levettem a csizmáimat, majd feltűrtem a nadrágom szárát. Nem akartam bevizezni őket. Ez után megfogtam egy nagyobb követ, ami a tó partján hevert és bevittem a vízbe. Fogatlan kíváncsian nézett rám.

- Fejezd ezt be pajti. Van egy ötletem, hogy fogjunk könnyebben, több halat. Segíts! Fogj köveket és ilyen szépen ívelt alakban körbe kéne rakni itt. – mutattam neki az elképzelésemet. Ő értetlenül nézett pár percig, de azért megtette, amire kértem. Ketten hamar felépítettük a halcsapdát. Utolsó simításként középen tölcsér alakú nyílást készítettem rá, majd bólintottam. Még kifutottam pár fenyőágért, majd visszatérve Fogatlanra mosolyogtam.

- Oké. Ez kész van. Te most menj beljebb a tóban és kergess erre annyi halat, amennyit csak tudsz. Én bezárom ezekkel az ágakkal a csapdát, amint beúsztak a halak.

Fogatlan bólintott, majd felugrott a levegőbe és néhány szárnycsapással a tó távolabbi részére repült, ott pedig lemerült a víz alá. Én lassan a csapda bejáratához mentem és vártam, hogy Fogatlan visszaérkezzen a menekülő halakkal. Nem kellett sokat várnom. Pillanatok múlva érkezett már az első pár áldozat. Hihetetlen! Ez tényleg bevált! Ahogy megláttam Fogatlan hátát, a csapba bejárata fölé raktam az ágakat. Amint beúszott a pár utolsó hal is, bezártam, Fogatlan pedig mellém állt, éhesen nézve a halakat. Nevetve vakargattam meg a fejét.

- Szép munka, pajti. Most szépen összeszedjük őket, aztán vacsorázunk, a maradékot pedig elrakjuk későbbre. Azt hiszem egy darabig nem fogunk éhezni.

Fogatlan egyetértően bólintott, majd lelkesen kezdte kivadászni a vacsoráját. Én pár pillanatig nevetve néztem, majd átléptem a köveket és hasonlóan cselekedtem. Perceken belül egy hal sem maradt a csapdában.

~~~

Asztrid csendben sétált a mólón és a távolba meredt. Szinte hihetetlen, hogy ilyen hamar megváltozhat az emberek véleménye. Az egész életében azt beszélték bele, hogy a sárkányok kegyetlen fenevadak, csak a gyilkoláshoz értenek, erre tessék. Egy haszontalannak hitt vézna, ügyetlen fiú teljesen feldúlta minden hitét.

Az égre pillantva felsóhajtott. Bármennyire is szeretné újra látni Hablaty mosolygós arcát, gyönyörű zöld szemeit, ezt nem teheti. Ha visszatér, őt is és az éjfúriát is kivégzik. Nem, nem. Ez nem történhet meg.

Hirtelen Asztrid közelgő léptekre lett figyelmes. Ahogy az illető felé pillantott, meglepődve pislogott. HAlvér állt meg mellette. A szőke lány egyből elkapta a tekintetét és a távolba meredt. Pár percig így csendben álltak, mikor a fiú megszólalt.

- Miért rohantál így el Takonypóc beszólása után? Azt hittem nem kedveled Hablatyot. – kezdte csendesen, mire Asztrid köhintett párat és felvette a rideg álarcát.

- Nem is kedvelem. Ki mondta, hogy Hablatyról van itt szó? Egyszerűen csak… olyan képmutató ez az egész. Egyszer még istenítitek, most pedig áruló lett belőle. Csak ennyi az egész. – rántotta meg a vállát.

- Oh, értem. Egészen mást hittem.

- Hát tévedtél.

- Már látom. – biccentett a fiú, majd ő is a távolba meredt. – Kíváncsi vagyok, hogy most merre járhat.

Asztrid fél szemmel a barátjára pillantott, magában pedig hozzátette, hogy ő is.

~~~

Miután magunk mögött hagytuk az apró kis szigetet, Fogatlan és én továbbindultunk délkeletre. Célpontot ugyan nem beszéltünk meg, de amíg elég messze kerülünk Berktől, én teljes nyugalommal bízom Fogatlanra az irányt.

Az út csendben telt. A némaságot alkalmanként csak Fogatlan nyugodt szárnycsapkodása törte meg. Elgondolkodva bámultam a fölöttünk fénylő csillagokat és Holdat. Kíváncsian gondolkodtam, hogy vajon Fogatlan fel tudna-e repülni olyan magasra, hogy lehozzunk egy apró csillagot. Milyen magasan lehetnek? Olyan távol nem lehetnek, hiszen akkor nem látnánk őket, igaz? Meg kell kérnem Fogatlant, hogy próbáljunk felrepülni addig. Én lehetnék az első viking, aki megtudhatná, mitől maradnak ott fent és hova tűnnek nappal.

Mosolyogva gondoltam erre, majd előre hajoltam Fogatlan füléhez.

- Hé, pajti. Mit szólnál hozzá, ha kicsit magasabbra szállnánk? – kérdeztem a fejét vakargatva. Az éjfúria pár pillanatig kíváncsian nézett rám, majd sóhajtott egyet. Néhány erősebb szárnycsapással magasabbra emelkedtünk. Sajnos a csillagokhoz nem kerültünk sokkal közelebb.

- Magasabbra? – kérdeztem újra, mire újra felsóhajtott és emelkedett. Felnézve még mindig távolinak tűntek a csillagok. Fintorogva néztem őket, majd az égre mutattam.

- Nem tudsz oda felmenni? – kérdeztem, mire szemeivel követte, hogy merre mutatok a kezemmel. Emelkedett még egy kicsit, majd kérdőn nézett rám. Azt hiszem ebből nem értette, mit akarok. Ennyire fáradt ma este, vagy nem akar csillagot szedni? Szememet forgatva sóhajtottam. Bezzeg, ha halak lennének a csillagok helyén…

- Oda fel, pajti. A csillagokhoz. Kérlek, menjünk fel. Fogok neked dupla adag halat! – vakargattam meg a füle mögött. Hirtelen furcsa hangokat adott ki és kicsit ereszkedni kezdett. Aggódva néztem, hogy mi baja lehet, de ahogy a szájára pillantanom, amin egy hatalmas sárkány-mosoly terült szét, megdöbbenve egyenesedtem ki a nyeregben. Most tényleg nevet rajtam? Valami vicceset mondtam talán?

Morcosan néztem, ahogy egyre több felhő kezd el alattunk gyülekezni. Halkan köhintettem párat, amint Fogatlan befejezte a nevetést.

- Tudod, nem szép dolog másokat kinevetni. Talán valami vicceset mondtam? – kérdeztem, mire csak nevetve bólintott. Durcásan néztem a felhőket. – Legalább el tudnád mondani, hogy mi az. Bár többet érthetnék a morgásodon és a nyüszítéseden kívül. Mennyivel könnyebben telnének ezek az utak is.

Erre lassan bólintott, én pedig előredőlve elfeküdtem a nyeregben és úgy néztem a felhőket. Vajon messze lehet a következő sziget? A sok felhő miatt nem látok semmit.

Morcosan néztem az alattunk gomolygó felhőket, mikor hirtelen előttünk pár méterrel villámlani kezdett. Annyira meglepődtem, hogy véletlenül váltottam a szárnyálláson, ezzel pedig enyhén balra dőltünk. Sűrűn szabadkozva kértem bocsánatot és hamar visszaállítottam a szárnyat, de ekkor egy erősebb szél elkapott minket, Fogatlan pedig erőlködve próbált emelkedni.

Közelebb hajoltam Fogatlanhoz és szorosan kapaszkodtam a nyeregbe. Ahogy a szél egyre jobban süvített körülöttünk, kezdtem félni, hogy bármelyik pillanatban leeshetek a nyeregből. Összeszorítottam a szememet és mély levegőt vettem.

- Pajti, ki kell jutnunk ebből a viharból! Landolnunk kell! Ereszkedj alacsonyabbra, mert innét nem látom, hogy van-e alattunk sziget. – kiáltottam, mire csak morogva megrázta a fejét.

Aggódva néztem hátra a farokszárnyra és csak remélni tudtam, hogy bírja a szerkezet az extrém körülményeket. Hirtelen Fogatlan ereszkedni kezdett. Reménykedtem benne, hogy valami szigetet érez a közelben, de ahogy ijedten felkiáltott, tudtam, hogy valami gond van. Aggódva hajoltam közelebb, mire arcon csapott a fülével.

A háborgó vízfelszín egyre csak közeledett, én pedig próbáltam a szárnyálláson igazítani. Hátranézve láttam, hogy nem mozdul a farok-szárny. A lábamra pillantva újra és újra próbáltam megmozdulni, de nem reagált. Már csak annyira maradt időm, hogy magunk elé nézzek, mikor nagy sebességgel a vízbe csapódtunk.

A jeges vízbe érkezve a rémülettől elkezdtem a vízfelszín felé kapálózni. Az első gondolatom az volt, hogy megfulladok. Csak nem sokkal utána tudatosult bennem, hogy mennyire hideg a víz. Éreztem, hogy pillanatok alatt kiszáll belőlem az energia.

Váratlanul nagy sebességgel kezdtem a felszín felé menni. Amint újra levegőhöz jutottam, remegve néztem magam elé.  Még mindig Fogatlanhoz voltam kötve a biztonsági övemmel. Remegve hajoltam előre, Fogatlan pedig elkezdett egy bizonyos irányba úszni.

A vihar közben egy percig sem csendesült. A hullámok vadul csaptak át a fejünk fölött. Én minden egyes pillanattal egyre jobban fáztam és gyengültem. Tudtam, ha nem jutunk minél előbb szárazföldre, akkor itt fogok a legjobb barátom hátán halálra fagyni.

- F… F… Fog… Fogatlan… Sz… Szer… Szerinted messze v… van még a sz… szárazföld? M… Meg… fagyok. Megfagyok.

Fogatlan aggódva pillantott rám, majd előre nézett és gyorsabban kezdett úszni. Ahogy próbáltam előre nézni, hogy merre haladunk, éreztem, hogy kezd elnehezülni a szemhéjam. Lassan lehajtottam a fejemet Fogatlanéra, majd elaludtam.

~~~

Fintorogva ébredtem arra, hogy valaki a fejemet bökdösi. Erőtlenül nyitottam ki a szemeimet és Fogatlant láttam magam előtt. Ijedten néztem rá egy pillanatra, majd ültem fel. Egy barlangban voltunk, mellettem pedig tűz égett. Értetlenül néztem Fogatlanra. Mi történt? Hogy kerültünk ebbe a barlangba?

Még mielőtt szólhattam volna bármit is, Fogatlan aggódva kezdett végigszaglászni, hogy nem esett-e semmi bajom. Kezeimmel lassan felemeltem a fejét és mélyen egymás szemébe néztünk.

- Pajti… Megmentetted az életemet. Köszönöm. – suttogtam hálásan.

Fogatlan lassan elmosolyodott, majd vidáman kezdte nyalogatni az arcomat. Nevetve töröltem le a nyálát és öleltem meg. Ő a farkával még közelebb húzott magához, majd hangos dorombolásba kezdett.

- Hogy jutottunk ide, pajti? Végig úsztál? – távolodtam el tőle és kérdeztem komolyan, mire csak bólintott egyet. A farkára pillantott és lassan morogni kezdett. Követtem a tekintetét és láttam, hogy kissé megrongálódott a szerkezet. A bőr több helyen is ki volt szakadva, az egyik vasrúd pedig elferdült. Sóhajtva értem hozzá és néztem a barátomra.

- Valamit ki kell találnunk, hogyan javítsuk ezt meg. Nem tudod, lakatlan ez a sziget? Volt rajta valami emberi település?

Fogatlan megingatta a fejét, mire elhúztam a számat. Így nehezebb dolog lesz. Úgy döntöttem, mivel repülésre amúgy sem tudjuk használni, jobb, ha leveszem. Miután ezzel megvoltam és a nyerget és kosarat is levettem Fogatlan hátáról, leültem a tűz mellé és melegítettem még egy kicsit a kezeimet.

Kintről süvítő szél hallatszódott. Ahogy a barlang kijárata felé pillantottam, azonnal elfintorodtam. A hó elkezdett szakadni. Bosszúsan álltam fel és néztem a hóesést. Most már egyértelmű, hogy utálnak az istenek. Pont, mikor szeretnénk Fogatlannal minél messzebb kerülni Berktől, akkor jön a kelleténél korábban a tél.

Elgondolkodva ültem le az éjfúria mellé és néztem a pattogó tüzet. Talán nem ártana még egy kicsit pihenni, amíg el nem múlik a vihar.

~~~

Asztrid csendben sétált a kovácsműhely felé, kezében kedvenc fejszéjével. Az égre pillantva elhúzta a száját. Csak nem hó lesz? A télig általában még heteket szoktak várni.

A szőke lány eltűrte az arcába eső hajtincseket, majd belépett a kovácsműhelybe. Körbenézve minden Hablatyra emlékeztette. Korábban akárhányszor belépett az épületbe, Hablaty mindig azzal a dilis mosolyával fogadta. Most mit nem adna azért a mosolyért.

Sóhajtva megrázta a fejét, majd körbenézett. Sehol nem látta Bélhangost

- Bélhangos? Itt vagy? – kérdezte Asztrid félhangosan, miközben beljebb sétált.

- Megyek, megyek, már itt is vagyok! – hallotta, majd pillanatokon belül észrevette Bélhangost. A kovács, cserélhető mancsán egy pöröllyel lépett ki az üzlet egy eldugottabb részéből. Másik kezében papírok voltak. Kíváncsian fürkészte a lányt, majd pillantása a fejszére esett. – Áh, Asztrid. A szokásos élesítés?

- Igen, Bélhangos. Kissé megkopott már a kicsike. – nézett végig a lány a fejszéjén, majd halvány mosolyra húzódott a szája. – Mostanában sokat gyakoroltunk az erdőben. Ideje volt ellátogatnunk hozzád.

- Add csak ide, majd én kezelésbe veszem. – tette le a lapokat a kovács, majd hamar átváltotta a pörölyös kezét egy fogásra alkalmas darabra. Asztridhoz visszafordulva elvette a fegyvert, majd nekilátott az élesítésének.

A lány unottan nézelődött, tekintete azonban hirtelen megakadt a lapokon, amiket Bélhangos korábban lerakott. Kíváncsian lépett közelebb hozzájuk, majd vette kézbe őket. Rajzok voltak rajta, mégpedig nem akármilyenek. Egy furcsa, szárnyszerű dolog tervei. Asztrid értetlenül pislogott és Bélhangos felé fordult.

- Ezek mik, Bélhangos? – kérdezte, a rajzokra mutatva. A kovács felnézett, majd sóhajtott egy hatalmasat.

- Hablaty kuckójában találtam. Tele van ilyen tervekkel és rajzokkal egy sárkányról. Egy éjfúriáról. Úgy tűnik tényleg igaz, összebarátkozott valahogy azzal a sárkánnyal és leléptek. – ingatta a fejét. Asztrid újra a rajzokat nézegette, majd leült egy közeli székre.

- Mit írt abban a levélben? – tétován nézett fel rá a lány. Bélhangos pár pillanatig csendben volt, majd megingatta a fejét.

- Lényegében annyit, hogy sajnálja és hogy szerinte a sárkányok nem olyan veszélyesek. Valami más dolog van a támadásaik mögött. Pléhpofának címezte, többet nem szeretnék elárulni belőle.

- Vissza fog térni? – kérdezte még Asztrid kissé remegő hangon. A kovács megingatta a fejét.

- Nem írta, de remélem, hogy nem. Legalábbis… amíg Pléhpofa le nem nyugszik. Félek, olyat tenne, amit később még ő is megbánna. – forgatta meg a baltát, majd nyújtotta Asztrid fele.

A lány bólintott, majd lassú léptekkel elindult kifele. Az ajtóban megállt és a szállingózó hóra nézett. Pár pillanat múlva Bélhangos lépett mellé és bólintott.

- Hát, úgy tűnik idén hamarabb jött a tél. Remélem Hablaty rakott el meleg kabátot. – sóhajtott, majd fordult vissza a műhelyébe. Asztrid az égre pillantott, majd a fejét ingatva indult haza.

~~~

Kissé még álmosan pislogva ültem fel Fogatlan szárnyai között. Mosolyogva meredtem a barátomra. Ő ki tudja mióta van fent, de nem mozdult semennyit sem mellőlem. Vigyázott rám és melegen tartott. Ásítottam egy nagyot és lassan felálltam. Egy gyors nyújtózkodás után Fogatlan felé fordultam és megvakargattam a fejét a füle mögött. Dorombolva dörzsölte a lábamnak a fejét.

- Kösz pajti, hogy vigyáztál rám. Mit szólnál hozzá, ha megvacsoráznánk? – kérdeztem, majd odaléptem a kosaramhoz. Elővettem belőle hét szép nagy halat. Fogatlan lelkesen ült fel és nyalta meg a szája szélét. Nevetve dobtam neki oda a halakat, majd vettem elő magamnak egy kisebbet. A kulacsomat is előkotortam, majd visszatérve a tűzhöz leraktam a földre a halat. Kinyitottam a kulacsot és megittam a maradék vizet.

Sóhajtva néztem a kijárat fele. Már szép nagy mennyiségű hó volt kint. Mivel semmi kedvem nem volt most patak után kutatni, felálltam, majd kisétáltam a barlangból. Gyorsan megtöltöttem hóval a kulacsot, majd futva mentem vissza a tűzhöz.

- Szépen kifogtuk ezt, pajti. Már bánom, hogy eddig panaszkodtam repülés közben a hideg miatt. – ültem le és raktam a tűz mellé a kulacsomat. Nyúltam volna a halam után, de döbbenten tapasztaltam, hogy nem volt ott. Először jobban körbenéztem, majd bosszúsan legjobb barátomra meredtem. Ő persze ártatlan képpel bámulta a mennyezetet.

- Kösz szépen, mihaszna hüllő. Mázlid, hogy olyan nagy volt a fogás és még maradt a kosárban… - álltam fel és sétáltam a kosárhoz, miközben szememmel még mindig őt méregettem. Jobb kezemmel kezdtem turkálni a maradék hal után. – Tudod, legközelebb kérhetnél még. Akkor most nem kéne az álszentet játszanod. Van itt még hal bőve… HOL A HAL? – kérdeztem döbbenten és fordultam teljesen a kosár felé. Elkezdtem kipakolni a dolgaimat, de minden erőfeszítésem feleslegesnek bizonyult. Minden hal eltűnt!

Morcosan fordultam az éjfúria felé, aki kíváncsian pislogott rám. Mutatóujjamat felemeltem, mikor felült és elkezdte felöklendezni az egyik halat. Ahogy elém tolta a nyálas, kissé megemésztett tőkehal fejet, irritáltam fordultam el tőle.

- Kösz nem, edd csak meg újra. Valahogy nem vágyom arra, ami egyszer már megfordult a gyomrodban.

Nyüszítve jött közelebb, de én sértődötten fordultam el tőle. Hogy találok ebben a hóban kaját, főleg úgy, hogy még repülni sem tudunk? Hihetetlen, hogy amikor már egy percre azt hiszi az ember, hogy a dolgok kezdenek egész jól alakulni, mindig jön valami és ennyi.

- Legközelebb azért remélem rám is gondolsz, te bélpoklos szárnyas gőte.

Morcosan kezdtem járkálni a barlangban. Kíváncsian néztem körbe és vettem észre egy szűkebb járatot. Visszalépve a tűzhöz fogtam egy ágat és fáklyaként használva indultam vissza a járathoz. Fogatlan aggódva nyüszített felém.

- Nyugi, Fogatlan. Csak kicsit körbenézek ebben a járatban. – indultam előre, miközben hallottam, hogy sietősen felpattant és rohant utánam. - Egyébként is kalandozni indultunk, nem? Itt az ideje kalandozni. – kiáltottam, miközben a járat falához értem. Kíváncsian tapogatóztam.

- Ez érdekes. Ahogy megyünk beljebb, egyre vizesebb a fal. Legalább szomjan nem fogunk halniiii… - kiáltottam a végét és dobtam el a fáklyát.

Valami szűk és vizes járaton csúsztam lefelé. A kezeimmel próbáltam megkapaszkodni a falba, de a víz miatt túlságosan csúszós volt. Rémülten kiáltottam a sötétben. Egyre gyorsabb voltam. Hirtelen fény támadt előttem, én pedig jéghideg vízben landoltam még mielőtt bármit is reagálhattam volna. A felszínre úszva kiköptem a lenyelt vizet, majd remegve úsztam a sziklás partra. Elfeküdtem, majd lehunytam a szememet. Szép kis helyzetbe kerültem már megint.

Egy nagy sóhaj kíséretében nyitottam ki a szememet és néztem a plafonra. Érdekes. Mintha világító pontok lennének ott. Kék, világító pontok. Hogy juthat le ilyen mélyre fény? Bár, ez azt jelentheti, hogy ki tudok innét jutni, nem? Éljen, szerencse a szerencsétlenségben.

Dideregve álltam fel és néztem jobban körbe, mikor újra a plafonon levő fényekre néztem. Csak hallucinálok, vagy tényleg mozognak? Hirtelen az egyik fénypont elkezdett közeledni. Ijedten hátráltam, egészen a jéghideg vízig. A fény nem állt meg, egyre közeledett, és ahogy közeledett, kíváncsian fordítottam oldalra a fejemet. Várjunk csak. Ez nem is sima fénypont. Ez egy…

- Sárkány? Világító sárkány? – kérdeztem, mikor elém ért. Nem volt sokkal nagyobb, mint a mutatóujjam és gyönyörű, világoskék fényben pompázott. Párszor körberepült engem, mire elmosolyodtam.

- Hé, apróság. Hát te ki vagy? – kérdeztem, mire csilingelő hangon csiripelni kezdett. Nevetve nyúltam feléje, ez azonban nem tetszett neki. Azonnal hátrébb repült. Egyből visszahúztam a kezemet. – Oké, bocsi. Ha nem szeretnéd, nem érek hozzád. Mit gondolsz, tudnál nekem segíteni? – kérdeztem, mire kíváncsian jött újra közelebb és kicsit oldalra fordította a fejét.

- Véletlenül kerültem ide. Fent egy barlangban voltam. Beszakadt alattam a föld és abból a járatból estem ebbe a vízbe. Szeretnék visszajutni a felszínre, mert nagyon fázok és a barátom is aggódik miattam. Van errefele valami kijárat? – kérdeztem, mire izgatottan csiripelni kezdett és hirtelen elrepült valamerre. Kíváncsian néztem utána és ahogy megfordult és a fejével biccentett nekem, elmosolyodtam. Segíteni fog nekem!

- Köszönöm! – futottam utána, majd egy járatba vezetett. Elég sötét lett, még úgy is, hogy ő itt volt velem. Felsóhajtottam, majd úgy döntöttem, talán jobb szóval tartani az apróságot. Még a végén úgy dönt, többé nem vagyok olyan érdekes és magamra hagy a nagy sötétben.

- Amúgy engem Hablatynak hívnak. Berken élek. Vagyis éltem… Most a legjobb barátommal, Fogatlannal kalandozunk a nagyvilágban. Ő egy éjfúria. Hihetetlenül bélpoklos és néha kissé idegesítő, de a legjobb barátom. Nem tudom mihez kezdenék nélküle. – suttogtam a végét dideregve. A kis sárkány kíváncsian nézett rám, miközben mutatta az utat. Hirtelen elmosolyodtam.

- És veled mi a helyzet? Van neved? – érdeklődtem, mire megrázta a fejét. – Nincs? Úgy néz ki a sárkányoknak nincs nevük… Mit szólnál hozzá, ha adnék egyet? Mit szólnál a… Kékszárnyhoz? Olyan gyönyörűen világítanak a szárnyaid. – vidáman csipogni kezdett.

Mosolyogva néztem, ahogy vidáman pörgött párat a levegőben, miközben a járat hirtelen kiszélesedett. Innét több járat is nyílt előttünk, az egyik végéből azonban fény szűrődött. Felnevettem.

- Ejha. Ez nem is tartott olyan sokáig. Köszönöm, apróság. Sietek, Fogatlan már nagyon aggódhat. – iramodtam meg, Kékszárny azonban elém reppent és csipogva megingatta a fejét. Kíváncsian néztem rá, ő pedig visszarepült és egy másik járatba ment. Egy pillanatra még a kijárat felé néztem, majd a fejemet vakarva követtem a kis világító sárkányt. Vajon mit akarhat mutatni?