Irány az élet - 3. rész: Hősből száműzött

3. rész: Hősből száműzött

Hosszú órák teltek már el, mióta Fogatlan és én elhagytuk Berk szigetét. Balszerencsénkre eddig egy apró sziget sem került az utunkba, ahol megpihenhettünk volna Dideregve és nagyokat pislogva néztem az alattunk elterülő tengert. Olyan nyugodt volt minden. Ahogy újra az égre pillantottam, fintorogva felsóhajtottam. A tél közeledtével a nappalok egyre rövidebbek. Jó lenne még világosban találni egy szigetet és letáborozni rajta. Az elmúlt napokban éjszaka már fagyott.

Ahogy a monoton tájat bámultam, hirtelen kezdett elnyomni az álom. Kicsit előrehajoltam, kényelmesebb pozíció reményében, ekkor azonban valami, helyesebben szólva valaki teljesen kiverte az álmot a szememből. Fájdalmasan értem az arcomhoz, és ahogy kinyitottam a szememet, észleltem, hogy egyre csak közeledik a vízfelszín. Gyorsan váltottam a szárnyálláson, Fogatlan pedig még épp az utolsó pillanatban fel tudott emelkedni. Ezt követően morogva pillantott fel rám.

Egy kínos mosolyra húztam a számat és simítottam végig a fején.

- Ne haragudj pajti. Úgy tűnik kicsit elbóbiskoltam. Monoton csak a víz, olyan álmosító. – ásítottam és nyújtózkodtam a nyeregben.

Fogatlan csak megforgatta a szemét, majd a vízre pillantott. Én próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni a hátán. Kezdett minden tagom zsibbadni, ami nem túl kellemes érzés. Ennyit még sosem lovagoltam egyszerre Fogatlanon. Bízom benne, hogy hamar hozzá fogok szokni.

Unottan a távolba meredtem. Mintha egy pont kezdett volna kirajzolódni előttünk. Egyből kiment az álom a szememből, helyére pedig kíváncsiság költözött. Amennyire csak tudtam előre hajoltam, remélve, hogy többet látok belőle. Oh, bár lenne nálam egy távcső!

Ekkor hirtelen Fogatlan a vízfelszínre lőtt egy plazma bombát és sebesen ereszkedni kezdett. Meglepődve felkiáltottam az öntörvényű manőveren és erősen kapaszkodtam a nyeregbe. Fogatlan felkapott valamit a vízfelszínről, engem pedig beterített a visszahulló vízpermet. Bosszúsan megráztam a fejemet és értetlenül néztem rá.

- Ezt most miért kaptam? – Fogatlan egy nevetéshez hasonló hangon válaszolt, majd hirtelen feldobott maga elé egy halat. - Heh. Tehát ha helyesen gondolom, fogtál magadnak halat, amivel egyszerre két problémától is megszabadultál: az éhségedtől és az ÉN álmosságomtól, igaz?

Fogatlan ártatlan szemekkel pislogott vissza rám, viszont a száján megjelenő vigyor mindent elárult.

- Tudod, nálad figyelmesebb éjfúriával még nem is találkoztam. - feleltem szarkasztikus hangnemben a fejemet rázva, majd a már előttünk levő nagyobb pont felé mutattam. – Mit gondolsz? Az ott szerinted is egy sziget lesz végre?

Pár pillanatig nézte, majd vidáman bólintott. Elmosolyodtam. Ennél jobb hír nem is jöhetett volna jelen pillanatban. Nyújtózkodtam egy utolsót, majd előrébb hajoltam.

- Huh. Hát akkor Fogatlan, mennyi energiád maradt? Ha gondolod, mehetnénk még egy kicsit gyorsabbaaaaaaaaaan… - kapaszkodtam meg jobban a nyeregben, ahogy Fogatlan növelte a sebességet. Pár pillanat alatt én is felvillanyozódtam és felkiáltottam nevetve. – Ez az! Gyorsabban Fogatlan!

Arcomon a mosoly mérete egyenes arányban nőtt a szárazföld méretével. Mikor már elég közel voltunk hozzá, meg tudtam végre állapítani, hogy azért nem is olyan kis szigetről volt szó. Láttam rajta fás, erdős részt, körben magas sziklaperemek övezték és teljesen lakatlannak tűnt.

~~~

Asztrid amint visszaért a faluba és belépett a Nagyterembe, megdöbbenve látta, hogy milyen sokan vannak. Kíváncsian indult beljebb, mikor a srácokat vette észre. Takonypóc már messziről integetett neki. A lány megforgatta a szemét, de odament hozzájuk. Leült az ikrek mellé, majd felével a többi viking felé mutatott.

- Mi folyik itt? Mi ez a nagy gyűlés?

- Pléhpofa hívatta össze. Valami komoly dologról lehet szó. Ő és Bélhangos is nagyon komolynak tűntek. – suttogta Halvér.

- Remélem valamelyik törzs hadüzenetet küldött nekünk. – vigyorgott Fafej.

- Igen! Gondolj bele milyen király lenne egyszerre vikingekkel és sárkányokkal harcolni! – nevetett Kőfej.

- Én is pont erre gondoltam, tesó! – vihogott Fafej, majd összeverték a fejüket.

Asztrid megforgatta a szemét, ekkor pedig a nagyterem ajtaja kinyílt. Elől Pléhpofa, mögötte pedig Bélhangos érkeztek. Mindenki csendben és kíváncsian várta, hogy miért ez a gyűlés. A főnök megtörtnek tűnt, de a törzs miatt próbálta összeszedni magát.

- Barátaim, komoly dolog miatt hívtalak titeket össze. Mint tudjátok, ma lenne Hablaty utolsó próbája az arénában. Meg kéne ölnie a Szörnyennagy rémséget. – kezdte, majd lehunyta a szemét, fejét pedig lehajtotta. Pár perces csend után folytatta.  – Nos, a harc elmarad.

A nagyteremben a vikingek azonnal elkezdtek tiltakozni, a bátrabbak nem túl kedves szavakat kiáltottak a főnöknek. Pléhpofa mérgesen nézett körbe, majd elkiáltotta magát.

- CSENDET! Nem fejeztem be! – a nagyteremre újra csend telepedett. – A harc elmarad, mivel Hablaty elmenekült. Átállt az ellenség oldalára! A sárkányokat választotta helyettünk!

Több viking döbbenten nézett össze, mások elkezdték szidni Hablatyot. Asztrid elhúzott szájjal nézett körbe. Az asztaluknál Halvér kezdett el beszélni.

- Hablaty a sárkányokat választotta? Hogyan? Azt lehetetlen! Helyben megölnék! A sárkányok könyvében is több helyen írják, milyen veszélyesek. – értetlenkedett a fiú. Asztrid nyelt egyet, de nem szólt semmit. Nem tehette. Nem árulhatta el magát, különben ki tudja, milyen bajba kerülhet.

- Én nem csodálkozok, Halvér. A Mihaszna mindig elég különc és fura volt. A sárkányok majd elszórakoznak rajta egy ideig, aztán felfalják reggelire. – nevetett Takonypóc, mire Asztrid mérgesen állt fel az asztaltól és elindult kifele a nagyteremből. Nem volt gyomra tovább hallgatni mindezt.

-  Mint a Huligán törzs főnöke, ezúttal száműzöm! Soha többé nem léphet Berk földjére, Amennyiben mégis visszatér, parancsolom elfogatását és kivégzését! – kiáltotta Stoick, mire a többiek egyetértő kiáltásba kezdtek. Asztrid döbbenten állt meg és nézett végig a törzsön. Hogy tehetik ez vele? Főleg Pléhpofa? A saját fiával hogy lehet ilyen kegyetlen?

~~~

A sziget fölé érve Fogatlan egyből megfelelő leszállóhelyet kezdett keresni. A fenyőfák errefele ritkásan nőttek a hideg és a vékony, terméketlen föld miatt. Én számtalan tökéletesnek tűnő leszállóhelyet láttam, de Fogatlan tovább körözött a sziget felett. Hirtelen gyors ereszkedésbe kezdett. Egy kis tisztást láttam, nem messze tőle egy apró tóval. Felsóhajtottam.

- Úgy tűnik te jobban értesz a megfelelő táborhely kiválasztásához. – simogattam a fejét, mire halk dorombolásba kezdett.

Ahogy landoltunk, szép lassan lecsúsztam az éjfúria hátáról és igyekeztem minden izmomat kinyújtani. Ekkor a távolból farkasok üvöltése hangzott. Megdermedtem egy pillanatra és a fák felé meredtem. Ha egyedül lennék, most aggódhatnék így éjszaka közeledtével tűz nélkül, szerencsémre azonban egy éjfúria mellett teljes biztonságban tudhatom magamat.

Erre gondolva elmosolyodtam, majd hirtelen fejbe vágott valami, én pedig elestem. Morcosan fordultam Fogatlan felé, aki a szárnyait nyújtóztatta, hatalmas vigyorral az arcán. Mit is mondtam? Teljes biztonságban? Azt hiszem ezt újból át kell gondolnom.

- Ma nagyon vicces kedvedben vagy. Remélem pihentetőn tudsz majd a nyereggel a hátadon aludni… Jelen pillanatban én túl kényelmesen fekszem. – hunytam le a szememet. – Nem tudom ki fogja leszedni rólad azt a csúnya nyerget…

Fogatlan morgott párat, majd közelebb lépett hozzám. Kíváncsian bámultam a fűből, mikor hirtelen a szájába vette a lábamat és elkezdett húzni a földön.

- Hééé! Fogatlan! – kiáltottam nevetve, kezemmel pedig próbáltam megnehezíteni a dolgát. Elkaptam pár nagyobb kiálló követ. Vigyorogva néztem, ahogy próbálna még jobban arrébb húzni, mikor hirtelen lejött a csizmám a lábamról, Fogatlan pedig hátraesett.

Felültem, pár percig néztem az óriási fekete hüllőt, majd hatalmas nevetésben törtem ki. Miután újra lábra állt, szájában a csizmámmal, csak még jobban nevettem. Borzasztóan viccesen festett.

Morogva dobta el a csizmát, majd elém lépett ismét, fogait villantva és a nyereg felé biccentett fejével. Először letöröltem az örömkönnyeimet, majd felálltam és szó nélkül levettem róla a kosárral együtt. Elégedetten nyújtózkodott még párat, végül pedig odébb lépett és elkezdte megcsinálni magának a kedvenc parázs ágyát. Fejemet ingatva álltam meg mellette.

- Lusta óriásgyík. És a csizmámmal mi lesz? – mutattam a lábamra, mire szórakozottan rám nézett és egy nagyot ásított. A csípőmre tettem a kezemet. – Köszönöm a segítséget, mihaszna hüllő. Megyek, megkeresem, még mielőtt rajtad kívül egyéb kártevő is hozzáér. – erre az éjfúria fenyegetőn rám morgott. Nevetve tettem fel a kezemet. – Csak viccelek. Majd jövök… valószínűleg.

Fogatlan fújtatott egyet, majd kényelmesen elfeküdt és lehunyta a szemét. Azt hiszem, egyhamar nem mozdul innen.

Fejemet ingatva indultam abba az irányba, amerre Fogatlan eldobta a csizmámat. Nagy megkönnyebbülés volt ismét a már félig megfagyott lábamon tudni. Az égboltra pillantva sóhajtottam egyet. Van még pár órám napnyugtáig, de addig rengeteg teendőm van. Első a fedezék építése, utána pedig a tűzifa. Kell akkor fa, zuzmó és kövek.

A fák között járva száraz nyírfákra lettem figyelmes. Mosolyogva siettem oda és térdeltem le mellette. Az évnek ebben a szakaszában már lehulltak az ágairól a levelek, én pedig pont ezt fogom az előnyömmé kovácsolni. Az egyik legjobb gyújtós ezen a környéken! Összegyűjtöttem belőle egy jó maroknyival. Ezt követően faágakat kezdtem mellé gyűjteni, amiket aztán visszavittem Fogatlanhoz. Mikor visszaértem ő kíváncsian kinyitotta a szemét, de hamar le is hunyta, amint észrevette, hogy csak én vagyok az. Megingattam a fejemet és leraktam mellé a fákat. Kissé dideregve néztem Fogatlanra, aki békésen feküdt a finom meleg parázságyán. Milyen jó is egyeseknek…

Sóhajtva indultam újra a fák közé. A tüzet majd csak akkor gyújtom meg, ha kész a szállásom. Addig amúgy is járkálok össze-vissza. Legalább nem megy veszendőbe a fa. Következő a fedezék építése. Ebben szerencsére gyakorlott vagyok.

Dúdolva kezdtem zuzmót gyűjteni, majd visszahordtam Fogatlanhoz. Lassan kiterítettem a növényeket, hogy egy „kényelmes” kis fekvőhelyet kapjak. Amint ezzel elkészültem, köveket kezdtem el visszahordani. Szépen elfáradtam, mire kellő mennyiségnek ítéltem meg a kövek számát. Leültem a fekvőhelyre és a kövekkel kezdtem körberakni. Bélhangossal számtalan alkalommal csináltunk ilyet, miközben trollokra vadásztunk Berk erdeiben. A hideg szelet kint, a meleget bent tartja. A fej feletti részt magasabbra építettem és raktam még rá tetőnek pár ágat és zuzmót. Elégedetten néztem végig a munkámon. A váltótunikát még beraktam párnának, majd kimásztam és a tűz felé fordultam. Már kezd sötétedni. Pillanatokon belül az orromig sem fogok látni.

Nekikezdtem a késeimmel tüzet csiholni, ami beletelt egy kis időbe. Amint végre lángra kapott a gyújtós, óvatosan a tábortűzbe helyeztem és megvártam, amíg a nagyobb ágak is lángra kapnak. Ahogy ez megtörtént, fogtam pár követ és körberaktam a tüzet is, hogy megvédjem a lángokat.

Sóhajtva dőltem hátra és tartottam a kezeimet közelebb a lángok melegéhez. Apró mosolyra húztam a számat. Hihetetlen, hogy az ember még a legapróbb dolgoknak is így tud örülni, ha egyedül van kint a vadonban. Mióta elhagytuk Berket, most először érzem igazán, hogy átmelegszik a kezem. Csodálatos érzés.

Miután kicsit átmelegedtem, raktam még pár ágat a tűzre, majd bemásztam a kis ágyamba. Próbáltam minél kényelmesebben elhelyezkedni, majd amint sikerült egy ilyen pózt találnom, fáradtan meredtem a menedékem mennyezetére.

Dideregve húztam jobban össze magamon a mellényemet, majd lehunytam a szememet. Annyira álmos voltam, hogy minden gondom ellenére pillanatok alatt elaludtam.

~~~

Másnap reggel arra keltem, hogy Fogatlan a lábamat böködi az orrával. Fintorogva fordultam az oldalamra.

- Adj még pár percet, pajti. Fáradt vagyok. Az este sokszor felkeltem, hogy ágakat rakjak a tűzre. Semmi energiám. – kérleltem, mire morogva hagyott magamra. Dideregve próbáltam visszaaludni, azonban ahogy elkezdett a hasam is korogni, mindez már esélytelen próbálkozássá fordult. Álmosan fogtam meg a váltó tunikámat, majd kimásztam a fekhelyemről. Fintorogva néztem, hogy a tűz is kialudt.

Dideregve mentem a kosárhoz és raktam el a ruhámat, mikor a tó felől Fogatlan rohant felém, szájában egy nagy hallal. Ledobta a lábam elé, majd mosolyogva nézett rám. Én kicsit tompán ugyan, de viszonoztam a mosolyt. Átléptem a halat, majd kezeimmel átöleltem a nyakát. Remegve felsóhajtottam, ő pedig halk dorombolásba kezdett. Pár pillanatig így álltunk, majd elhúzódott tőlem és egy nagyobb faágat a tábortűzbe dobott, azt pedig meggyújtotta. Hálásan néztem rá.

- Kösz, pajti. A halat is és a tüzet is.

Vidáman bólintott, majd visszarohant a tóhoz. Én lassan leültem a tűz mellé és feltűztem a halat egy botra. Azt a tűzbe tartottam és próbáltam pozitívan nézni a helyzetet. Legalább nem fagytam halálra az éjszaka, nem? És farkasok sem ettek meg. Igaz, hogy még mindig vacogok és fáradt is vagyok, mert nem aludtam sokat, de legalább itt van ez a hal, amit meg tudok sütni.

Ugh, ez az egész badarság. Most őszintén, mire számítottam? Hogy majd ezüst tálcán teszik elém a finomabbnál finomabb falatokat? Tudtam mit vállalok azzal, hogy elszökök otthonról. Vissza már amúgy sem mehetek. Legalább Fogatlan kedvét ne rontsam el.

Ahogy felnéztem legjobb barátomra, ő vidáman ugrált a tóban, halak után vadászva. Az után, hogy elvettem a szabadságát ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Ideje összeszednem magamat és abbahagynom a panaszkodást. A gond csak az, hogy ezt könnyű mondani, megtenni viszont már sokkal nehezebb.

Ahogy megsült a hal és a számhoz emeltem, valahogy valami teljesen eltört bennem. Elkezdtem egyre szaporábban lélegezni, majd a halat félre dobva, kezeimmel átöleltem a térdeimet és elkezdtem zokogni. Hogy lehettem ekkora ostoba? Annyi az életemnek! Soha többé nem láthatom az apámat! Nem hallgathatom Bélhangos borzalmas történeteit a fiatalkori hőstetteiről! Nem láthatom Asztrid gyönyörű kék szemeit, pont mikor minden megváltozhatott volna. És kényelem? Ezentúl az éjszakákat a fagyhaláltól való rettegéssel tölthetem! Nem alhatok már többet a kényelmes ágyamban és nem is ehetek akkor, azt, amit szeretnék. Basszus, korábban nem is gondoltam, hogy ennyi mindent fogok hiányolni.

Egyszer csak azt éreztem, mintha valaki a hátamat simogatná. Ijedten fordítottam arra a fejemet. Fogatlannal találtam szembe magamat. Szomorúan nyüszített, majd fejét az arcomnak dörzsölte. Én könnyes szemekkel néztem rá.

- Ne haragudj, pajti. Csak most jött ki rajtam a sok stressz. Nem tudom, hogy mi lesz és olyan elveszettnek érzem magamat.

Kérdőn húzta el a fejét, majd az égen arra pillantott, amerről jöttünk. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

- Nem, pajti. Nem megyünk vissza. Minden rendben lesz, csak meg kell szoknom. – feleltem remegő hangon, bár legbelül kételkedtem abban, hogy valaha is sikerül majd megszoknom ezt az életmódot.

Fogatlan lefeküdt mögém, majd farok-szárnyával óvatosan betakart. Én szipogva dőltem neki és néztem az előttünk pattogó tüzet. Az éjfúria orrával megbökte a halamat, majd az evést imitálta a szájával. Megvakargattam a fejét, majd felvettem a halat és lassan enni kezdtem. Egy gonddal legalább már kevesebb.

Fáradtan dobtam odébb a hal maradék részeit. Ahogy Fogatlanra néztem elmosolyodott, majd felemelte hatalmas fekete szárnyát és óvatosan betakart vele. Pár percig döbbenten pislogtam, majd ahogy éreztem milyen kellemes meleg van a szárnya alatt, halványan elmosolyodtam és az oldalamra feküdtem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Fogatlan elkezdett halkan dorombolni, én pedig mély álomba szenderültem.