Irány az élet - 13. rész: Csak egy ember

13. rész: Csak egy ember

A patkót felemelve elégedetten néztem végig a munkámon. Mosolyogva ingattam a fejemet Morgópóc szavaira visszagondolva, melyeket még apámnak intézett, mikor Bélhangos kovácsműhelyébe kerültem inasként. „Egy főnök fiának mi haszna ebből? Rakd be inkább vadásznak. Azzal még hasznot hozhat, életében először ennek a falunak…” Apám szerencsére anno nem hallgatott rá. Ennek hála, hogy most képes vagyok szinte bármit megcsinálni vasból. Talán nem vagyok tehetséges harcos, nem ölök sárkányokat és vezérnek sem vagyok tökéletes, ehhez azonban értek.

Lassan belemártottam a patkót a vízbe, mire a vas sisteregve hűlt le.

- Még senkit sem láttam ilyen élvezettel patkót csinálni. – jött egy vidám hang, mire kíváncsian figyeltem fel a munkámból. Elina egy asztalon ült, kezében pedig egy edény volt. A patkóval az üllőhöz léptem út közben pedig elvettem egy kalapácsot.

- Inas voltam egy kovácsműhelyben. – feleltem röviden, majd elkezdtem a vasat patkó alakúra formázni.

- És? Ettől még szeretned kell a munkádat? – kérdezte, miközben kivett egy gesztenyét a tálból.

- Én szeretem. Miért, te nem szereted a munkádat? – kérdeztem félig rápillantva.

- Hogy apámnak robotoljak naphosszat? Szépségem, vidd el a fegyvereket a piacra, hozz nekem ebédet, söpörj fel… Kösz, nem. Kérsz? – nyújtotta felém a tálat, én pedig elutasítón megingattam a fejemet.

- Dolgozok.

- Bocs. – forgatta meg a szemét. – És, mit szeretsz abban, hogy egy vasrudat kalapálhatsz órákig?

- Hé, nem is csinálom olyan rég! – vigyorodtam el.

- Nekem annak tűnt. – énekelte, miközben az ajtó felé pillantott. Az apja nemrég leugrott a város kikötőjébe valami fontos vevő miatt. – Szóval, mit is szeretsz ebben?

- Te sosem akartál készíteni valamit? – néztem rá, mire kérdőn oldalra döntötte a fejét. – Itt lehet.

- Ó, igen… Szóval a te álmod, hogy ócska késeket csinálj, mert olyan jó „készíteni”. Nem vagyok lenyűgözve.

- Ki mondta, hogy csak fegyvereket lehet csinálni? – húztam fel a szemöldökömet, miközben a kész patkót vizsgáltam.

- Igaz. Szögeket is az ágyamhoz. Elégedett vagy? – kérdezte szarkasztikusan.

- Ne tudd meg mennyire. – válaszoltam hasonló hangnemben.

- Amúgy, ha annyira készíteni akarsz valamit, mert művész lélek vagy, akkor miért nem mentél fazekasnak? Lehet többen vennék az edényeidet. – emelte fel az ölében levő darabot.

- Szeretem ezt a munkát. Nem cserélném le semmire. – tettem le a kész patkót és ültem le egy székre.

- Te tudod. Na, már kérsz, ugye? Saját találmány! – nyújtotta felém a tálat, mire értetlenül pislogtam.

- Mi? A gesztenye? Bocs, de tudtommal az erdőben nő. – vettem egy szemet, mire felhorkant.

- Ilyet kereshetsz az egész erdőben, nem fogsz találni. Mézes! Egyszerűen isteni, nem? – vett egy újabb darabot és a szemét lehunyva, élvezettel az arcán falatozta. Ahogy beleharaptam, meglepődve néztem rá.

- Ez… egész jó.

- Ugye? Mondtam én. – húzta ki magát büszkén és nyújtotta ismét felém a tálat. Mosolyogva vettem pár darabot, miközben Elina a patkóra pillantott. – Kész is vagy?

- Gyors vagyok. Nem volt nagy munka az a patkó. – dőltem hátra és az ajtó felé pillantottam. – Apád meddig marad?

- Odin sem tudja, ha megint az a kótyagos Murdoc hívta el. Azt az embert nem lehet leállítani, ha elkezd beszélni. – forgatta a szemét, majd közelebb hajolt. – Azonban király árui vannak. Látod ezt? – emelte fel a kezét, melyen egy színes kövekből készült karkötő lógott. – Ezt tőle hozta az apám a tavalyi születésnapomra. Úgy szeretem ezeket a csillogó köveket. A kedvencem ez a rózsaszín.

- Tényleg nagyon szép. – bólintottam egyetértőn.

- Apám órákat beszélt azzal a félbolonddal, csak hogy megvegye és odaadhassa nekem. Mázlistának érzem magamat, hogy ilyen apukám van. – kapott be egy újabb gesztenyét.

Pár pillanatig elgondolkodva néztem a lányt, ekkor pedig valaki belépett az ajtón. Egy nálunk nem sokkal idősebb fiú volt kék ruhában. Kezében egy elgörbült kardot szorongatott. Kétségbeesetten nézett körbe, majd ránk pillantva sietve beszélni kezdett. Elina leugrott az asztalról, majd közelebb sétált a fiúhoz. Ismét azon az ismeretlen nyelven beszéltek, így türelmesen vártam. A srác hirtelen homlokon csapta magát. Elina mellé sétáltam.

- Valami gond van? – érdeklődtem kíváncsian, mire a srácra biccentett.

- Az apja szerencse kardja. Történt egy kis baleset és… elgörbült. Jó lenne, ha nem derülne ki, már ha érted mire gondolok… - húzta el a száját a lány.

- Ha gondolod én megcsinálhatom. – nyújtottam a kezemet a kard felé. A srác kíváncsian nézett először a kezemre, majd Elinára.

- Gondolod, hogy jó ötlet? – nevetett Elina. – Ha elrontod, nem csak ő, de apám is irtó dühös lesz. – énekelte vigyorogva a mondatot.

- Kösz a bizalmat. Mondd meg neki, hogy meg tudom csinálni. Számtalanszor csináltam már ilyet.

- Jó, te akartad. – sóhajtott, majd elkezdett a srácnak beszélni. Ő bizalmatlanul visszakérdezett, mire Elina bólintott. A fiú a kardra nézett, majd rám. Mondott valamit és a kezembe adta.

- Lény óvatos, azt kéri. – mondta Elina, miközben a srác felé nyújtotta a tálat.

- Az leszek, ne aggódj. Addig üljetek le. – raktam a kardot a tűzbe és nekikészültem a feladatnak.

~~~

Az erdő mélyén, Hablatyék barlangjában egy fekete fúria fel-alá járkált idegességében. Tekintete a sziklás talajt fürkészte és minden hirtelen zajra felpillantott. A tűz másik oldalán Ezüstmancs feküdt. Fehér mancsait nyalogatta, miközben fel-felnézett az éjfúriára. Kezdett kissé az idegeire menni a fúria. Természetes, hogy aggódik a fiú miatt, de Hablaty mondta, hogy minden rendben lesz. Már rég jelzett volna nekik, ha valami bajba keveredett volna, nem?

Ezüstmancs ezzel a gondolattal folytatta a mosakodást, mikor az éjfúria egy nagyot sóhajtott.

- Jó, ennyi elég volt. Már nagyon régen elment. Szerintem bajba került, mint mindig. Majd keresünk egy másik várost és ott csinál nekem szárnyat, oké? Gyerünk, mutasd az utat! – indult Fogatlan a kijárat felé, Ezüst pedig felmordult.

:: Éjfúria, még csak most vittem el. ::

- Épp ezért kéne most mennünk. Még talán nem bántották. Ha sietünk, kiszabadíthatjuk, még mielőtt egy ujjal is hozzáérnek azok a barbár népek. – szűkült össze a pupillája.

:: Hablaty egy ember. Nem fogják bántani, éjfúria. Nyugodj meg és feküdj le. ::

- Ember, de a pikkelyeimmel akar kereskedni! Nem gondolod, hogy furcsának találják majd azok a két lábon járók ezt? Lehet, már úton is vannak felénk!

:: Mint mondtam, ember. :: – mordult fel a hófúria. :: Az emberek háborúban állnak a sárkányokkal. Nem gondolod, hogy a pikkelyeidről azt hiszik majd, hogy megölt egy éjfúriát, nem pedig azt, hogy a lovasod? ::

- Az emberek ostobák, de nem ennyire. Hablaty képtelen sárkányt ölni. – nevetett fel Fogatlan.

:: Téged megcsonkított… :: - felelte vékony hangon a hófúria, mire leolvadt a mosoly Fogatlan arcáról.

- Mit mondtál?

:: Hogy megcsonkított. Miért, nem ez történt? :: - döntötte oldalra a fejét Ezüstmancs.

- Neked fogalmad sincs róla, hogy mi történt! Hablaty azóta már helyrehozta és sajnálja! – ült le a tűzhöz a fekete fúria. Hirtelen arcon lőtte Ezüstmancs Fogatlant egy kisebb hó-csapással. Az éjfúria mérgesen rázta a fejét. – HÉ! Ez mire volt jó?

:: Oh, bocs. Sajnálom. :: – pislogott Ezüst ártatlanul.

- Csak az idegeimre akarsz menni… - folytatta a járkálást az éjfúria.

:: Ez nem igaz. Te akarsz az idegeimre menni. Befejeznéd ezt az értelmetlen járkálást? Rendkívül irritáló. ::

- Egyéb kívánság? – feküdt el Fogatlan, Ezüst pedig sértődötten elfordította a fejét. A barlangra feszült csend telepedett.

~~~

Az utolsó simításokat végeztem a kardon, mikor Leif belépett az üzletbe. Döbbenten nézett először rám és a kardra, majd Elina és a fiú fele.

- Itt meg mi folyik? – lépett hozzám és vette ki a kezemből a kardot. Szigorú tekintettel méregette.

- Apa! Meg tudom magyarázni! – ugrott le Elina az asztalról. – Az úgy volt, hogy Hablaty végzett a patkóval és már csak beszélgettünk, mikor…

- Ez remek munka, fiam. – fordult felém Leif, én pedig elvigyorodtam.

- M… mi? – kérdezte Elina döbbent arckifejezéssel. – Szóval nem szúrta el? Nem rúgod ki?

- Kirúgni? Arra kértem, hogy legyen kész a patkóval, mire visszaérek, ő pedig még az egyik ügyfelem kardját is megjavítja kérés nélkül? Ilyen a rendes munkaerő, nem mint a sok csürhe, akik eddig itt dolgoztak! – vágott hátba nevetve, én pedig majdnem elestem.

A srác közben közelebb jött és kérdezett valamit a kovácstól. Leif bólintott, majd átadta a kardot. A srác elégedetten nézett végig rajta, majd a zsebébe nyúlt és a kovács kezébe nyomott néhány érmét. Tétován rám nézett, majd elmosolyodott és az én kezembe is adott egyet. Mondott valamit, majd elhagyta a műhelyet.

Kíváncsian néztem a kovácsra, majd az érmét felé nyújtottam. Nevetve ingatta meg a fejét.

- Tartsd csak meg. Megérdemled. Sosem láttam még ilyen fiatalon valakit ilyen minőségi munkát végezni. – lépett az egyik asztalhoz, miközben az érméket a zsebébe csúsztatta.

- Mióta az eszemet tudom kovácsműhelyben segítettem otthon. A mesterem rengeteg dologra tanított.

- Ha találkozol vele, üdvözlöm a mesteredet. – mosolygott rám, majd Elinára nézett. – Ott az a láda fegyver. Nem nehéz. Levinnéd, Szépségem a kikötőbe? Murdoc izgatottan várja őket.

- Én? Miért nem viszi Hablaty? Ha felvetted az inasodnak, akkor rám már nincs is itt szükség. – fordult meg Elina, Leif pedig megingatta a fejét.

- Én téged kértelek meg. A fiúval még meg kell egyeznünk a munkájával kapcsolatban pár részletről. Kérlek, menj és csináld, amire kértelek.

-  Jó, jó, már megyek apa. – felelte bosszúsan a lány, majd a tálat félrerakva odasétált a ládához, tartalmával együtt pedig elindult a kikötőbe.

Leif odasétált az egyik székhez és leült rá. A fejét ingatva pillantott rám.

- Szóval, Hablaty, meddig tudnál maradni?

- Egy hét, talán kettő.

- Ez meglehetősen rövid idő. Általában három hónapnál rövidebb időre ritkán veszek fel inasokat. A próbaidő szokott nálam két hétig tartani.

- Tudom, hogy…. – kezdtem volna bele, ő azonban leintett.

- Azonban el vagyok havazva. Sok munka van, egyedül nem bírom. Ahogy nézem, tényleg értesz a dolgodhoz. Fizetést mennyit vársz?

- Hogy élelmet, melegebb ruhát tudjak venni magamnak. És szeretnék egy saját projekten dolgozni. – tettem hozzá a tarkómat vakarva.

- Saját projekt?

- Egy nyereg és egy saját találmány.

- Ami micsoda? – húzta fel a szemöldökét, én pedig idegesen nyeltem egyet.

- Nos, ez egy bonyolult szerkezet, amihez kell pár vasrúd, bőr, kötél… Egy dinamikus, sok mozgó elemből álló találmány. A… segít a… hajózásban. Igen. Apámat szeretném meglepni vele. – bólintottam határozottan.

- Értem… Vagyis, nem igazán, de rendben. Éjszaka dolgozhatsz a találmányodon.

- Köszönöm. – sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Van még valami, amit meg kéne beszélnünk? – kérdezte eltűnődve, mire megingattam a fejemet. – Rendben. Kezdjünk neki akkor a munkának. Van ott pár kard és fejsze. Élezésre várnak. Ugorj neki, fiam. – veregetett hátba. Mosolyogva léptem tehát a kardokhoz és láttam neki a munkának.

~~~

Asztrid fáradtan nézett az ideges Bélhangos után, ahogy a férfi elhagyta Berk kovácsműhelyét. Pár perce Pozdorja érkezett és valami halaszthatatlan dolog kapcsán kérte, hogy siessen a kikötőbe.

Ahogy végignézett a Hofferson lány a barátain, mindegyikük arcán fáradtság tükröződött. Reggel óta megállás nélkül dolgoztak, az elvégezendő feladatok sora pedig nemhogy csökkent volna, de legalább a duplájára nőtt. Főleg miután Halvér megérkezett és mondta, hogy szerinte nem ártana a raktárban levő fegyvereken is élezni egy kicsit.

Halvér, Kőfej és Fafej ekkor léptek be és raktak le egy újabb kupac fegyvert a műhely közepére. Nagyot sóhajtva néztek körbe.

- Tiszta a levegő? Huh, nem is hittem, hogy ennyi fegyverünk van. – sóhajtotta Fafej.

- Halvérnek hála már tudjuk. – morogta Takonypóc és ült le egy székhez.

- Bélhangos kérte, hogy ellenőrizzem a fegyverek állapotát! Amúgy is, jobb ha most derül ki, ha nem éles, mint harc közben, nem?

- Ó, de még mennyire. A továbbiakban te folytatod az élezést. Én befejeztem. – fordult a kijárat felé Takonypóc és pillanatokon belül eltűnt. Asztrid elgondolkodva nézett utána, majd bosszúsan nézett az ikrekre, akik közben újabb vitába kezdtek.

Felállva odasétált a hátsó rejtett szobához és leült az asztalhoz. A falra nézve a lány elkeseredetten nézett végig a rajzokon. Hogy bírta Hablaty ezt a munkát? Főleg a portyák alatt, mikor igazán gyorsan kellett dolgozni?

Szemét lehunyva ingatta meg a fejét, majd léptek zajára lett figyelmes.

- Ejha. Ez Hablaty szobája volt? – kérdezte Halvér, miközben csodálkozva körbenézett. Asztrid csak bólintott.

Az asztalhoz sétált a fiú és kíváncsian a rajzokra pillantott.

- Ezek a rajzok… Nem is tudtam, hogy Hablaty ennyire tehetséges.

A szőke lány nem válaszolt. Csendesen elvett az asztalról egy makettet és azzal kezdett el játszani. Kár, hogy korábban ezt nem láttuk benne. – gondolta.

- Nem értem, hogy bírta ezt a munkát. Kívülről könnyűnek tűnik, de… nem az.

- Hablaty szerette ezt csinálni. – motyogta maga elé a lány.

- Igen… Kár, hogy elment, mielőtt jobban megismerhettük volna. – simított végig a fiú az egyik rajzon. Asztrid abbahagyta a játékot a makettel és lassan, komoly tekintettel fordult barátjához.

- Tudod mi a kár? Hogy nem adtunk esélyt arra, hogy megismerhessük. Ő próbálkozott, hányszor akart bizonyítani, hogy közénk tartozik, de mi… mi…

- Mi csak nevettünk rajta. Tudom. – felelte bűnbánón Halvér.

Asztrid nagyot sóhajtva maga elé nézett és alig hallhatóan motyogta: Bár helyrehozhatnánk.

~~~

Fáradtan raktam le az utolsó fejszét is, majd egy nagyot nyújtózva kinéztem az ablakon. Sötétedik. Ezüstmancs és Fogatlan már biztos aggódnak. Lassan odasétáltam Leifhez, aki szintén végzett a munkájával.

- Hosszú nap volt, igaz? – kérdezte a karját dörzsölve.

- Igen, hosszú és fárasztó. – bólintottam, a hasam pedig hirtelen megkordult. Zavartan értem hozzá, a kovács pedig felnevetett.

- Ahogy hallom éhes vagy. Gyere, meghívunk ma vacsorára. A feleségem isteni a konyhában.

- Ó, nem, ezt igazán nem fogadhatom el. – tiltakoztam és az asztalhoz lépve felvettem a tarisznyámat. – A piacon nézek valamit, amit vehetnék a pénzemből.

- Ne butáskodj. Azért az érméért nem kapsz többet egy vekni kenyérnél.

- Nekem az is tökéletes. – ellenkeztem, Leif azonban átkarolta a vállamat és így indultunk a házuk fele.

- Badarság. Ki enne kenyeret a feleségem vaddisznósültje helyett?

~~~

A műhelytől nem messze volt az Odinson család háza. Elina az ajtóban állt és ahogy meglátott minket közeledni, arcára hatalmas mosoly szökött.

- Úgy reméltem, hogy te is jössz! – ugrált elénk, majd elkapta a karomat. – Gyere! Nézd csak! Terítettem neked is! – húzott a házba.

Tekintetemet először a tűz mellett álló asszony fogta meg, csak utána néztem a négy főre megterített asztalra. Zavartan bólintottam, miközben Elina szája be sem állt. A ház asszonya arcán kedves mosollyal közelebb jött.

- Szóval te lennél az a fiatal viking, akiről a lányom egész nap beszélt? – kérdezte, én pedig sandán Elinára pillantottam.

- Ezek szerint igen. Hablaty Had… Hofferson vagyok. – köhintettem. – Hablaty Hofferson.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Finna vagyok. – mosolygott, majd furcsán végignézett rajtam. – Eszel te rendesen, fiacskám?

 - Heh, ami azt illeti, mostanában nem annyira, de jól vagyok.

- Jól csak az asszonykám főztje után leszel. – nevetett a kovács, majd leült az asztalhoz.

- Üljetek le ti is és mesélj közben magadról. Mit keresel Atley városában? Ritkán járnak erre vikingek, főleg ilyen fiatalon. – érdeklődte Finna, miközben Elina segítségével mindenkinek szedett ételt.

- Miért, ti is vikingek vagytok, nem?

- Az egy hosszú és unalmas történet. – felelte Leif, Finna pedig megfogta a kezét az asztalon. Kíváncsian vártam, válaszolnak-e, de mivel úgy tűnt, hogy nem, elkezdtem a „saját” történetemet.

- Én Berken éltem eddig, az apám miatt kerültem ide. Ő kereskedő és bizonyítanom kell, hogy megállom a helyemet. Kirakott ezen a szigeten. – feleltem a húst méregetve. Sokkal csábítóbban nézett ki, mint a már megszokott hal.

- Mivel kereskedsz? – érdeklődte az asszony.

- Sárkánypikkely. – néztem fel rá, mire kicsit döbbent arcot vágott.

- Az nem épp kelendő erre.

- Igen, az egyik őr már említette. Azért döntöttem végül úgy, hogy apám visszatéréséig próbálom hasznosítani magamat abban, amihez értek.

- Remek inas a fiú. Ilyen fiatalon majdnem annyit tud, mint én! Ha nem jön be a kereskedés, nálam biztos munkára találsz, fiam. Van bőven hely abban a műhelyben. – ajánlotta Leif, mire hálásan bólintottam.

- Köszönöm. Észben tartom. Most viszont ti jöttök. Korábban merre laktatok? Miért éltek most egy kelta városban, ha vikingek vagytok?

- Ennyire szereted az unalmas történeteket, fiú? – ivott a mézsörébe Leif.

- Csak nézőpont kérdése az unalmas történet. – rántottam meg a vállamat.

- A fiú mond valamit. – mosolygott Finna, Leif pedig felsóhajtott.

- Ha nagyon érdekel, elmesélem röviden.

- Apa nem szeret róla beszélni, mert a történet végére mindig dühös lesz a falura. – suttogta Elina, mire kérdőn néztem a kovácsra.

- Ha fájó pont, akkor nem szeretnék kellemetlenkedni.

- Inkább bosszantó az egész. Tudod milyen makacs minden viking. Beszélhetsz nekik, de nem hallgatnak rád… A családommal Linfordból származunk. Egy jelentéktelen kis település, messze északon. Talán te is tudod, hogy tekintenek a vikingek közt a „hablatyokra”. Különösen, ha mások, mint a megszokott.

- Mások? – húztam fel a szemöldökömet.

- Amikor megszületett az én egyetlen Virágszálam, a falunkban az emberek betegnek tartották. – nézett Leif Elinára.

- Betegnek? – figyeltem a mellettem ülő lányra.

- Igen. Tudod, olyanom van, ami másoknak nincs. – suttogta sejtelmesen Elina. – A lábujjaim közt hártya van.

- Mi? – lepődtem meg, mire vigyorogva bólintott.

- Akarod látni? – ajánlotta lelkesen, Finna azonban köhintett párat.

- Kislányom, vacsorázunk.

- Jó, jó… - forgatta a szemét. – Majd holnap megmutatom.

Zavartan elmosolyodtam és ismét a kovácsra pillantottam. Ő nagyot sóhajtva folytatta a történetet:

- A falu vénjei azt javasolták, hogy áldozzuk fel Elinát az isteneknek, mi azonban nem egyeztünk ebbe bele. Magunk mögött hagytuk Linfordot és a korábbi viking életünket. Hosszas hajózás után ezen a szigeten kötöttünk ki. Atley akkor még viszonylag jelentéktelen falu volt. Az utóbbi években vált fontos kereskedelmi állomássá. Azidőtájt nem volt ilyen szigorú feltételekhez kötött belépés, örültek minden szorgos kéznek. Így kerültem az akkori egyetlen műhelybe inasként. Ma már enyém az a hely. Sok embert ismerek és tudom, hogy itt a családom biztonságban van.

- Nehéz volt beleszokni ebbe a kultúrába? Megtanulni a nyelvet?

- Az emberek nagyon befogadóak voltak, így nem. A nyelv… bevallom, még ma sem beszélem tisztán. Elina ezért is segít sokat a műhelyben. Ő itt nőtt fel, érti mindkét nyelvet. – nézett a lányára, én pedig elgondolkodva bólogattam.

- Látom, ízlett az étel. – mosolygott rám Finna én pedig a hasamra tettem a kezemet.

- Leírhatatlanul. Rég nem ettem ilyen finomat. Köszönöm. – feleltem őszintén.

- Örömmel látunk máskor is. – állt fel és kezdte összeszedni az üres tálakat. Leif nagyot ásítva nyújtózkodott.

- Van hol aludnod, fiam? – érdeklődte, miközben felálltam az asztaltól.

- Igen, köszönöm. El is indulok, nem szeretnék tovább zavarni.

- Jaj, ne menj még. – kérte Elina, Leif azonban leintette a lányát.

- Kislányom, Hablaty is biztos fáradt és nekünk sem ártana lassan feküdnünk. Késő van.

- Olyan ünneprontó vagy. – bosszankodott Elina, miközben az ajtó felé indultam.

- Holnap reggelre a műhelynél leszek. – mondtam a kovácsnak, aki bólintott.

- Várj csak, Hablaty! – kérte Finna. – Van mit enned reggelire?

- Fogok majd valami halat. – bólintottam, Leif azonban legyintett egyet.

- Ugyan, csomagolunk el neked élelmet. Kedvesem? – fordult vissza feleségéhez, aki bólintott.

- Igazán köszönöm. – néztem rájuk hálásan.

- Sokat segítettél a műhelyben. Megérdemled. – borzolta össze a hajamat, amin felnevettem.

- Inasként ez a munkám. – igazítottam meg a hajamat, miközben Elina mellém lépett.

- Holnap akkor látlak, ugye? Még annyi mindent szeretnék kérdezni és mutatni is. Megmutathatnám a kedvenc helyeimet a faluban! Mit szólsz hozzá? – ugrált és beszélt tovább lelkesen. Én a vállamat megrántva néztem a kovácsra.

- Raktam el kenyeret, sajtot vajat és egy kis húst is, Hablaty. Remélem elég lesz. – nyújtott felém a ház asszonya egy táskát.

- Oh, bőven. Köszönöm. Nagyon hálás vagyok. – mosolyogtam zavartan, Leif pedig megveregette a vállamat.

- Reggel akkor találkozunk.

- Mindenképp. – bólintottam és kiléptem a házból. – Jó éjt! – köszöntem el, ezzel pedig elindultam Atley városának kijárata felé.

A sötét utcákon csak néhány fáklya világított. Az emberek többsége már elvonult pihenni. Gyomromban már ekkor éreztem egy kis feszültséget. Naplemente már rég elmúlt, és ahogy Fogatlant ismerem, irtó mérges lesz rám, amiért nem a megbeszélt időre értem vissza. Nagyot sóhajtva bólintottam a kapuban ácsorgó őrnek, majd az erdő felé siettem.

Dideregve léptem át egy kidőlt fatörzset, majd értetlenül néztem körbe.

- Ezüstmancs? Itt vagy valahol? – sziszegtem. Pár percig kelletlenül nézelődtem, mikor végre mozgásra lettem figyelmes. Pár bokrot átugorva jelent meg mellettem a hófúria. Aggódva kezdte szagolgatni az arcomat, mire fintorogva eltoltam a fejét. Szörnyű halszaga volt.

:: Mégis hol voltál? Fogatlan meg fog ölni, ha visszaviszlek a barlanghoz! Napnyugtáról volt szó! ::

- Tudom, de egy kedves család meghívott vacsorázni. Nem illett volna visszautasítani és… olyan jó is volt rendes ételt enni. Már úgy hiányzott. – mosolyodtam el a vaddisznósültre gondolva. – És még reggelit is kaptam! Mit szólsz hozzá? – mutattam neki a táskát, amit kíváncsian meg is szaglászott.

:: Ennek igazán örülök. ::

- Sokat vártál rám? Ne haragudj. – simogattam meg a fejét, amit megingatott.

:: Sokat vártam, de semmi baj. Ne miattam aggódj. Az éjfúria barátodat már nehezebb lesz lenyugtatni. ::

- Remek… - forgattam a szemeimet.

:: Gyerünk, pattanj fel. Ne várassuk még ennél is tovább. :: - hajolt le, én pedig felmásztam a hátára. Mire észbe kaptam, Ezüstmancs már a táborunk felé sietett.

~~~

Unottan fogtam a kezemben egy botot és piszkálgattam vele a tüzet, miközben Fogatlan fel-alá járkálva előadta, hogy mennyire aggódott miattam és hogy az emberek akár bánthattak is volna és még egyéb szépségeket. Mikor kicsit meggyulladt a bot vége, fogtam, kiemeltem a tűzből és elgondolkodva fújtam meg. Az apró láng táncolását bámultam, mikor hirtelen egy ideges szempár tűnt fel előttem. Mérgesen kivette a botot a kezemből, majd félredobta.

- Figyelsz te egyáltalán? – morogta az éjfúria, mire fújtattam egy aprót.

- Épp arról beszéltél, hogy milyen veszélyesek az emberek, mert akár bánthattak is volna és akkor már megint neked kellett volna megmentened a bőrömet. – néztem unottan a plafonra. A farok-szárnyával hirtelen fejbevágott, mire felkiáltottam. – Hé! Ezt most miért kaptam?

- Mert nem veszel komolyan.

- Fogatlan, minden rendben volt. Túlreagálod a dolgokat. Azért késtem, mert meghívtak vacsorára, de ezt már elmondtam pár százszor, mióta visszaértünk. Aludhatnánk végre? Tényleg elfáradtam a műhelyben. – ásítottam végül.

- A szárnnyal hogy állsz? – kérdezte ingerülten.

- Még nem dolgoztam rajta. A kovács csak ma vett fel. Holnaptól tovább maradok a műhelyben. Pár napon belül megcsinálom. – ásítottam újra.

- Azt mondtad egész nap dolgoztál és közben mégsem csináltál semmit a szárnyamon? Miben fáradtál akkor el? – folytatta idegesen, erre pedig már Ezüstmancson is láttam, hogy bosszúsan a szárnya alá dugta a fejét.

- Fegyvereket éleztem. – dobtam még ágakat a tűzre, hogy reggelig kibírják.

- Fegyvereket? Mégis minek?

- Fogatlan, egy kovácsműhelyben dolgozok most. Ezért kapok pénzt. Bocs, hogy a pikkelyeid nem értek semmit, így nem tudok egy nap alatt csodát tenni. – feleltem kissé ridegebben, mint szerettem volna. Erre sértődötten fújtatott egyet és a barlang kijárata felé fordította a fejét.

- Mostantól akkor nem csak az új barátaiddal töltöd minden idődet, de még segítesz is nekik, hogy ellenünk harcolhassanak.

- A fegyverekkel nem csak sárkányokkal lehet harcolni, tudod? Kell a vadászathoz, valamint hogy más népektől megvédhessük magunkat.

- Hogyne… - válaszolt mogorván.

Én a mellényemet leterítettem a tűz mellé, majd elfeküdve lehunytam a szememet. Arra számítottam, hogy pár perc múlva Fogatlan is végre lenyugszik, majd végül lefekszik mellém, ez azonban nem így lett. Álmosan pislogva fordultam felé. A barlang kijáratánál feküdt és a testtartásán látszott, hogy mennyire feszült. Nagyot sóhajtva ültem fel.

- Mi az? Most megsértődtél? – kérdeztem, ő azonban nem válaszolt. Ezüstmancs a szárnyát felemelve nézett Fogatlanra, majd aggódva rám. Fáradtan felálltam és odamentem az éjfúria oldalához. Kezemet ráraktam a szárnyára, mire duzzogva húzta el.

- Igen. A nagy büszke éjfúria megsértődött. – mosolyogtam Ezüstmancsra, majd Fogatlan fejéhez sétáltam. – Ugyan, te óriási síró-pityogó gyík. Fejezd már ezt be és aludjunk.

- Aludj ha akarsz. – felelte mogorván.

Kezeimet feltéve indultam a tűzhöz, majd félúton megálltam és megfordultam. Éjfúriaként lehet, hogy makacs, de nem csak őt faragták kemény fából. Viking vagyok, a vikingek pedig a legmakacsabbak a világon. Nekikészültem a futásnak, majd egy nagy levegőt véve rohanni kezdtem és az éjfúria hátára ugrottam.

- Megvagy, te morcos szárnyas gőte. Gyerünk, fel a fejjel! Hogy alszom én az óriási, halszagú, pikkelyes takaróm nélkül, huh? – kérdeztem szórakozottan, ő pedig hirtelen felállt, majd egy hirtelen mozdulattal lelökött a hátáról. Akkorát estem, hogy egy pillanatra még levegőhöz is alig jutottam.

- Eddig azt hittem a barátod vagyok. – felelte Fogatlan rám sem nézve, majd lassan elkezdett kisétálni a barlangból. Mérgesen néztem utána és ültem fel.

- Eddig én is azt hittem, hogy a barátod vagyok. Mégis mi ütött ma beléd?

- BELÉM? – fordult meg mérgesen.

- Beléd! Egyszer az életemben végre jól érzem magam az emberek között. Itt mások velem, kedvesek, elfogadnak… Berken sosem éreztem így magamat, erre te jössz és kioktatsz, túlreagálsz mindent és még a végén TE sértődsz meg. – álltam fel és fogtam a fájós hátamat.

- Ha ilyen jól érzed magadat a fajtád között, akkor menj és élj köztük! Végül is… te is csak egy ember vagy. Semmiben sem különb NÁLUK! – vágta a fejemhez, mire döbbenten hátráltam tőle pár lépést.

Hosszú percekig csak néztük egymást, majd Fogatlan hátat fordított nekem és a barlang bejárata elé sétált. Ott csinált magának parázs ágyat, majd minden további szó nélkül elfeküdt. Én egy nagy levegőt véve sétáltam vissza a tűzhöz és leültem a mellényemre. Tekintetem pár pillanatra a tarisznyámra esett és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elindulok vissza a faluba, Ezüstmancsra nézve azonban egy mosolyt erőltettem az arcomra.

:: Minden rendben van? :: - kérdezte óvatosan a hófúria, én pedig bólintottam.

- Igen, csak… kicsit megszomjaztam. Azon gondolkoztam, hogy felkeljek-e a kulacsomért. – böktem fejemmel a kosárra. Ezüst bólintott, majd nyüszíteni kezdett.

:: Tudod, hogy nem úgy értette. :: - suttogta alig hallhatóan, mire megrántottam a vállamat.

- Nem érdekel. – válaszoltam keserűen, majd elfeküdtem a mellényemen.

Hosszú ideig csak a tűz pattogását figyeltem magam előtt, mikor Ezüstre lettem figyelmes, ahogy mögém sétál és lefekszik mellém. Kíváncsian fordultam felé, ő pedig óvatosan betakart hófehér szárnyával. Halk dorombolásba kezdett, mire halványan elmosolyodtam.

:: Csak hogy ne kelljen halszagú takaró nélkül aludnod. :: - szaglászta meg a hajamat, ezen pedig felnevettem.

- Köszönöm Ezüstmancs. Ez nagyon rendes tőled. – ásítottam nyúzottan.

:: Igazán nincs mit. Jó éjt, sárkányfiú. :: - dorombolta, fáradt szemeim pedig szép lassan lecsukódtak.