Irány az élet - 6. rész: Az éjfúria lovas

6. rész: Az éjfúria lovas

A történetet részletesen elmeséltem Fogatlannak. A szűk járatot, a fénylő kis sárkányokat, a kristályt, még azt is, amit Kékszárny második Hablatyról mesélt nekem. Amint befejeztem, csak csendben ültünk egymásnak dőlve a pattogó tűz mellett. Minden annyira nyugodt volt. A kristálynak hála végre megértem, amit mond. Többé nem csak a megérzéseimre kell támaszkodnom. Tudok vele beszélgetni, együtt kitalálhatjuk, most merre menjünk és mesélhet magáról is. Végre valami igazán jó is történik ezen az utazáson.

Ahogy átgondoltam mindezt, a barlang bejárata felől szárnycsapásokra lettünk figyelmesek. Fogatlan felemelte a fejét, felkészülve arra, ha netalán hívatlan vendég érkezett volna, szerencsére azonban csak Ezüstmancs volt. Először lerázta magáról a havat, majd megindult felém és két szép nagy halat dobott a lábam mellé. Elégedetten bólintott egyet.

:: Remélem ez megfelel, Hablaty. Nem nyeltem le, csak a számban volt. Máshogy nem tudtam elhozni neked. :: magyarázta, majd kényelmesen elfeküdt velünk szemben a tűz másik oldalán.

- Köszönöm, Ezüstmancs. Hála neked, nem halok éhen. Mindjárt meg is sütöm. – másztam oda a fakupachoz egy megfelelő ágért. Ezüstmancs kíváncsian pislogott.

:: Még sokat kell rólatok, emberekről tanulnom… Ó, nem mesélted el neki a legendát, ugye? :: - kérdezte legjobb barátomat a hófúria, pupillái pedig egy pillanatra fenyegetően összehúzódtak. Fogatlan bosszúsan fújtatott.

- Nem mondtam semmit. Minek nézek ki, mindent elpletykáló rémnek? Ugyan, kérlek… Éjfúria vagyok.

:: Jó, nyugalom! Csak kérdeztem. Készen állsz akkor a történetre, Hablaty? :: - fordult felém a hófúria izgatottan, mire csak bólintottam. :: Oké. Hol is kezdjem? ::

- Talán a legelején. Ő ember. Az emberek nem ismerik a fajtáink közt elterjedt legendákat. – hunyta le Fogatlan lustán a szemeit.

:: Hogyne. Kösz a tanácsot Éjfúria. :: - forgatta meg a szemeit Ezüstmancs. :: A legenda már réges-régi, Hablaty. Én is még kis fiókaként hallottam erről először a csapatom legidősebb tagjától. A történet akkor kezdődik, amikor az első szárny-nélküli csapat megérkezett ezekre az északi területekre. Akkoriban az általatok fúriákként elnevezett faj uralta a környéket. Több ezren éltünk itt, mind a hat fajtánkból. :: - dorombolta Ezüstmancs.

- Hat fajta? Akkor nem csak Éjfúriák és Hófúriák vannak?

:: Még szép, hogy nem csak Éjfúriák és Hófúriák vannak! ::

- Hablaty, a hal kezd fekete lenni. – lökte meg a kezemet Fogatlan, mire egyből kirántottam a botot a tűzből, a végével azonban véletlenül orrba vágtam Fogatlant.

- HÉ! – kiáltott fel fájdalmasan, mire ijedten fordultam felé és dobtam le magam mellé a halat.

- Pajti! Jaj, annyira sajnálom! Véletlen volt, esküszöm!

- Ezért jobb, ha nem csinál semmit a sárkány. – dörzsölte bosszúsan az orrát. Ezüstmancs jókat kacagott rajtunk.

- Véletlen volt, tényleg! Annyira figyeltem Ezüstmancsra, hogy teljesen megleptél azzal, hogy hozzáértél a kezemhez. Nem akartam odaégetni a halat. Sajnálom. – húztam el a számat, mire megingatta a fejét.

- Emberek…

Még pár percig Fogatlan arcát fürkésztem, majd aprót bólintva néztem újra a hófúriára.

- És a halad? Ne mondd, hogy a semmiért kaptam ilyen orrba vágást! – méltatlankodott legjobb barátom, amin halványan elmosolyodtam.

Felvettem a kezeim közé a halat, majd párszor megfújtam. Kissé ugyan megszenesedett, de még pont tűrhető szinten. Otthon ettem már rosszabbat is. Hálásan tettem kezemet az éjfúria orrára és kezdtem el simogatni.

- Kösz, pajti. Szóval… hat fajtátok van? – fordultam vissza Ezüstmancshoz.

:: Pontosan. Hófúriák, Óceánfúriák, Lángfúriák, Barlangfúriák, Füstfúriák és az Éjfúriák. ::

- Természetesen mi, Éjfúriák vagyunk a leggyorsabb, legokosabb és legerősebbek mind közül. – emelte fel büszkén a fejét Fogatlan, erre pedig Ezüstmancs megforgatta a szemeit.

:: És egyben a legegoistábbak is… :: - suttogta nekem, amin felnevettem. Fogatlan fapofával nézett rá, mielőtt azonban kitörhetett volna az újabb szócsata, közbeléptem.

- Ott tartottál, hogy több ezren éltetek itt, mikor megérkeztek a vikingek. Mi történt aztán? Köze van ahhoz, amiért most harcban állunk egymással?

:: Hát… :: - nézett Ezüstmancs Fogatlanra, aki elgondolkodva rántotta meg a szárnyát.

- Részben. De az egész egy óriási félreértésen alapult.

- Félreértésen? – kérdeztem értetlenül.

::A vezéretek, akit mi Bölcs Vörös-szakállnak hívtunk, megkereste a párjával az éjfúriák vezérét. A béke jeléül élelmet hozott nekünk és ígérte, hogy nem keresztezik az utunkat. Csak egy apró szigetet szerettek volna, erdőkkel, hogy megépíthessék a fészkeiket és a vízen futó szerkezeteiket. ::

- A te otthonod volt az a sziget. – tette hozzá Fogatlan, mire döbbenten pislogtam. A vezérünk, Bölcs Vörös-szakáll? Ezek szerint Első Erikről, Berk alapítójáról beszélhetnek. Emlékszem rá, a Nagyteremben láttam róla festményt. Megtermett, izmos férfi volt, vörös szakállal. Az ő uralkodása alatt készült a még ma is a Nagytermet díszítő aranysárkány, melynek testét egy kard szúrja át. A faluban szokás, ha valaki megöli az első sárkányát, hálából letérdel alatta, véres fegyverét pedig lehajtott fejjel felé tartja. Érdekes, hogy erről a béke dologról sosem hallottam.

:: Elfogadtuk a békét. A választott szigeteteken egy fúriafaj sem tanyázott. Inkább csak pihenőállomásként szolgált, amit a fészkeitektől távolabb még mindig megtehettünk. ::

- Mi fúriák nem keressük önszántunkból a konfliktust. Kinek jó a folytonos harc? – dorombolta Fogatlan, mire értetlenül pislogtam rá.

- Mióta az eszemet tudom, te mindig ott voltál a portyákon.

- A portyák egy másik történet. – kapta fel a fejét morogva, majd a kijárat fele nézett. – Mint mondtam… önszántunkból nem keressük. De te ezt nem érted. – tette le újra a fejét sóhajtva.

- Akkor magyarázd el. Sajnálom, a falumban csak azt tanítják a sárkányokról, hogy rendkívül veszélyesek vagytok és irtandóak. Annyit látunk, hogy jöttök, megtámadjátok a falunkat, elviszitek az élelmünket, mi pedig az éhenhalás szélére kerülünk.

- Mindennek megvan az oka. – felelte feszülten, pupillái pedig összeszűkültek egy pillanatra. – Térjünk vissza a legendához.

- De… - kezdtem volna, Fogatlan morgása miatt azonban inkább hagytam a témát. Előbb-utóbb úgyis kiszedem belőle, hogy miért az a sok portya. Ezüstmancsra néztem, majd bólintottam egy aprót.

:: Szóval, hol is tartottam? Ó, igen! Béke volt. Mindenki élte a maga életét, egészen addig, míg egy apró fiókátok az erdőbe nem tévedt. Az erdő egyedül még egy sárkányfiókának is veszélyes, nemhogy egy emberfiókának, aki még tüzet sem tud fújni, hogy elijessze a vadállatokat. Vadkanok találtak rá az apróságra és ha nem lép közbe az éjfúriák vezérének fia, talán csak a holttestére találtak volna az emberek. ::

- A fiókának segítségre volt szüksége. Korábban még egy fúria sem járt az emberfészek közelében. Ez egy ki nem mondott megegyezés volt.

:: Az éjfúria a szájába vette a sebesült fiókát és úgy vitte a földön a fészketekig. A fióka végig remegett, félt attól, ha repül vele, még jobban megijeszti. Az embereknek nincs szárnyuk, aminek pedig nincs szárnya, földön a helye. ::

- Már esteledett, mire odaért a fészekhez. Az emberek égő botokkal járták a közeli erdőt és keresték a fiókát.

:: Egy ilyen csoportba botlott az éjfúria. Amikor meglátták az emberek a sebesült fiókát a szájában… Azt hitték, hogy ő tette ezt vele. Mérgesek lettek. ::

- Előkapták a fegyvereiket és azokkal kezdték üldözni a fúriát. A fúria nem akart harcba bonyolódni. Minél tovább foglalkoznak vele, annál kevesebbet a fiókával. Futott, hogy egy olyan részt találjon, ahol végre fel tud szállni.

:: Az emberek azonban hálót dobtak rá és visszavitték a fészkükhöz őt is. Napokig éheztették, szomjaztatták… Kegyetlenül bántak vele. Az éjfúriák vezére érte ment egy kisebb csapattal. Csak azért nem torkollt az egész történet vérfürdőbe, mert a sérült fióka odafutott a lekötözött fúriához. ::

- Elmondta, hogy megmentette a vadkanoktól és hogy el kell engedniük… akkor azonban már késő volt a nézeteltérések teljes eltörléséhez. Hálóval, kötelekkel fogságban tartani egy éjfúriát a legnagyobb sértés. Főleg úgy, hogy az az éjfúria segített az embereken. – morogta Fogatlan, én pedig nyeltem egyet.

:: Az éjfúriák vezére végül harc nélkül hagyta el a fészketeket. A fia a sérült fiókával meggyőzte róla, hogy ne bántsa az embereket, hiszen csak egy csúnya félreértésről volt szó és nem fordul többet elő. A vezér nehezen belement, kockáztatni azonban már nem akart. Azonnal elrendelt egy találkozót a fúriák közt, hogy emberfészekhez közel soha senki se merészkedjen. Tiltva van, mert kegyetlenek vagytok és megbízhatatlanok. Azóta a mi hat fajtánk olyan rejtve él, amennyire csak lehet. Szinte még egymást sem látjuk. Én is, most látok először Éjfúriát. :: nézett Ezüstmancs Fogatlanra.

- Én is Hófúriát… - rakta le a lábam mellé a fejét. Sóhajtva dobtam félre a maradék halat.

- És honnét jött a sárkányfiú legenda? Miért veszitek, hogy én lehetek az?

- Az incidens után az Éjfúriák messze repültek a szigetetektől, a vezérünk fia azonban nem tudta kiverni a fejéből a sebesült fiókát. Ez egy szövetség, tudod? – nyomta az orrát a tenyerembe.

:: Gyakran álmodott róla, hogy együtt repülnek a felhők fölött. Meg volt róla győződve, hogy lesz egyszer egy fióka, aki szövetséget köt egy éjfúriával. Okos lesz, tehetséges és imádni fogja a repülést. Amikor vezér lett belőle, a másik öt fúriafajta egy-egy tagjával együtt felhasználták a varázserejüket és három ilyen kristályt csináltak. Az az ember, aki hordja, képes lesz megérteni a sárkányok nyelvét. Tud velük kommunikálni, mélyebb szövetséget kialakítani. Ezzel akart a jövő sárkánylovasának segíteni. ::

- Hogy elkerüljék a lehetséges félreértéseket. Az álmát gyakran elmesélte a kisebb fúriáknak. Tényleg hitte, hogy lesz egy ilyen fiú, aki megváltoztatja mind az emberek, mind pedig a fúriák jövőjét.

:: A történetből legenda lett, nem csak a fúriák, hanem más sárkányfajták között is. ::

- Mind fióka korunk óta várjuk, hogy eljöjjön az az ember… az éjfúriák gyakran játszanak, harcolnak egymással, hogy ők lesznek a legendás lovas sárkánya. És íme, itt vagyok én. – húzta ki magát Fogatlan, én pedig bizonytalanul vakartam meg a tarkómat.

- Jó, de ez nem jelenti, hogy én vagyok az az ember, akit a legendátok mond.

- Már hogy ne jelentené? – csattant fel Fogatlan döbbenten.

:: Nálad van a kő! Te vagy az a lovas, sárkányfiú! :: - mondta Ezüstmancs is, én azonban megingattam a fejemet.

- Nézzetek rám. Még igazi vikingnek sem vagyok jó, nemhogy valami legendának.

- Nem a kinézet számít, Hablaty! – nézett rám fapofával az éjfúria barátom.

:: A sárkánylovas ismertetője az ész, tehetség és a repülés iránti imádat! ::

- Az ész és tehetség megvan! – biccentett a mű farokszárnyra Fogatlan. – A repülés? Az elején ugyan kissé nehezen indult, de ma már imádja. Nem? Szeretsz repülni, Hablaty!

- Ez nem jelent semmit. Ne éljétek bele magatokat. Amúgy meg, ahogy hallottam, a rokonom, második Hablaty igen nagy sárkánybarát volt. Mi van, ha ő volt az a híres „sárkányfiú”.

:: Azt hiszem túl általánosan fogalmaztunk… :: - nézett Ezüstmancs Fogatlanra, aki csak egyetértően bólintott.

- Vedd akkor így… Nem sárkányfiú. Nem egyszerűen sárkány lovas. Éjfúria lovas. Korábban ilyen még nem történt. Egy éjfúria hátán sem utazott ember. Itt vagy te, a lovasomként. Te vagy az, tudom! – erősködött Fogatlan, mire sóhajtva adtam meg magamat. Nincs értelme vitatkozni két ilyen makacs fúriával.

- Ha a vezéretek megtiltotta, hogy emberfalu közelébe menjetek, miért támadtad a falunkat, Fogatlan? Bosszúból, amiért el kellett hagynotok ezeket a területeket?

- Ezt pont az a téma, amire még nem vagy készen, Hablaty. De csak hogy megnyugodj, nem bosszúból tettem. Nem volt más választásom.

:: Miatta volt? :: - kérdezte Ezüstmancs, Fogatlan pedig bólintott egy aprót.

- Miatta? – kérdeztem kíváncsian, választ azonban nem kaptam.

- Majd egyszer elmesélem, Hablaty. De az nem most lesz. – ásított egy hatalmasat.

:: Amúgy is ideje pihenni. Hosszú napotok volt. Nekem is vissza kéne mennem a csapatomhoz. :: - nézett Ezüstmancs a kijárat fele, én pedig csalódottan felsóhajtottam.

- Messze vagytok tőlünk? Hányan vagytok a csapatotokban? – érdeklődtem kíváncsian.

:: A sziget túloldalán telepedtünk le és huszonhárman vagyunk. ::

- Az nem túl nagy csapat. – döntötte Fogatlan oldalra a fejét.

:: Vándorláshoz épp elég. Nem keltünk nagy feltűnést. ::

- Miért, az éjfúriák nagyobb csapatokban vándorolnak? – néztem Fogatlanra, aki megingatta a fejét.

- Mi nem vándorlunk. Szigeteken élünk. Az én csapatomban negyvennél is több fúria volt, mikor elhagytam őket.

- És miért hagytad el a csapatodat?

- A bátyám miatt… Ez egy bonyolult és hosszú történet. Majd valamikor elmesélem. – ásított egy újabbat.

:: Akkor úgy néz ki én megyek is. Amúgy is álmosak vagytok. Holnap találkozunk. ::

- KI? ÉN? Álmos? Nem-nem! Én tökéletesen megvagyok. – ásítottam fáradtan, mire Ezüstmancs felnevetett.

:: Mintha a fiókákat látnám a csapatból. Aludjatok jól. :: - állt fel, én pedig megráztam a fejemet.

- Ne! Csak most kezdtünk beszélgetni. Még annyi kérdésem van!

- Holnap is lesz nap, Hablaty. Most azonban tényleg ideje aludnod. – emelte fel fekete szárnyát Fogatlan és takart be vele teljesen. Próbáltam kimászni alóla, ő azonban erre esélyt sem adott.

- Visszajössz holnap, Ezüstmancs? Tudok veled is még beszélgetni?

:: Ne aggódj, sárkányfiú. Itt leszek reggel, amint felkelsz. Most viszont tényleg alvás. ::

- Rendben. Köszönöm, hogy megmentettél… Nem tudom mi lett volna velem nélküled.

- Egy bajba nem keveredő jégszobor. – viccelődött Fogatlan, miközben a hajamat kezdte nyalogatni.

- Ugh… Ne csináld! Úgy fogok bűzleni, mint egy hal! – tiltakoztam grimaszolva.

:: Öröm lesz rólatok mesélni a csapatban. Jó éjt Sárkányfiú. Jó éjt, Éjfúria. :: - hallottam még Ezüstmancs hangját, mire azonban kidugtam a fejemet Fogatlan szárnya alól, ő már sehol sem volt.

- Jó éjt Ezüstszárny! – kiáltottam utána, Fogatlan pedig visszanyomott a szárnya alá. – Hé! Mióta lettél ilyen anyáskodó?

- Bocs, ijesztő volt látni, hogy eltűnsz a semmibe a szemeim elől. Reggelig nem mozdulsz innen. Még a végén ránk omlasztod a barlangot is.

- Óh, köszönöm, épp a következő baklövésemen törtem az agyamat…

- Tudtam én. – nevetett és hajtotta le a fejét a mellső lábaira. Én próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de még tényleg nem éreztem alvásra késznek magamat.

- Tudod, nem mindennap kap az ember mágikus kristályt, aminek a segítségével képes beszélni a legjobb sárkány barátjával… aki tegyük hozzá, az egyetlen barátja is az illetőnek. – kezdtem csendesen. Fogatlan sóhajtott egyet.

- És az elején még te kérted, hogy pár órával többet aludhass…

- Nos, akkor még nem tudtam, hogy ilyen jó beszédpartner lehetsz. – tettem a kezemet a szárnyára, mire bosszúsan fújtatott egyet. Elvigyorodtam.

- Legalább ne ilyen pimaszul akarnál meggyőzni arról, hogy beszélgessünk.

- Ugyan, ne duzzogj te óriási szárnyas gyík. Mesélsz a többi fúriáról? Hat fajta, tényleg?

- Ez volt az utolsó alkalom, hogy egy ilyen beszólást elengedek a fülem mellett. Fúriák? Mit akarsz tudni róluk?

- Mindent. Merre élnek? Hogy néznek ki?

- Sokat én sem tudok róluk. Ezüstmancs is mondta, hogy rejtve élünk, alig látjuk egymást is. Korábban még csak Óceánfúriát láttam.

- Ők milyenek?

- Kisebbek és idegesítőbbek, mint a Hófúriák. – hunyta le a szemét.

- És kinézetre?

- Olyanok, mint a fúriák általában. Jóformán a víz alatt élnek, a szárazon pedig nem szeretnek annyira lenni. A nap nem tesz jót a bőrüknek. Ennyit tudok róluk.

- Érdekes. Remélem a kalandunk alatt találkozunk Óceánfúriákkal. És… a többi fúriával is.

- A fajtáink rejtve élnek, Hablaty. Ne fűzz hozzá sok reményt.

- Miért? Ezüstmanccsal is találkoztunk, nem?

- Ó, ha minden alkalommal az életedet fogják megmenteni, akkor már mindjárt valószínűbb, hogy találkozni fogunk az összes fajtával…

- Ha-ha. Nagyon vicces vagy. Akkor ha nem tudsz a többi fúriáról, mesélj magadról.

- Rólam?

 - Aha. Van valami más neved?

- Más nevem? – kíváncsian oldalra fordította a fejét.

- Tudod… Ahogy előttem hívtak a sárkányok.

- Úgy rémlik, már említettem, hogy a sárkányoknak nincs nevük.

- De akkor hogy szóltok egymásnak?

- Felvesszük a szemkontaktust. Úgy tudjuk, hogy épp kihez beszélünk.

- Jó, de ha az a sárkány, akivel beszélnél, csinál valamit és nem figyel… hogy szólsz neki? „Hé, sárkány! Neked szólok ám!”

- Megérezzük, ha valaki szól nekünk. Csak nektek, embereknek kell ez a név dolog. Nálunk, sárkányoknál van egy ilyen érzés, amiből tudod, hogy valaki akar valamit. Ha megvan ez az érzés, már csak rá kell nézni.

- Érzés? – kérdeztem kíváncsian, mire egy aprót bólintott. – Nem csináltok akkor zajt, vagy üvöltötök, vagy értek hozzá, hogy felkeltsétek a másik figyelmét, csak van ez az… érzés?

- Igen. Ilyen egyszerű. – hajtotta fejét mancsaira.

- Érzés… Heh. Erről még majd mesélned kell. Érzés… Mégis hogyan lehet valakinek a figyelmét felkelteni érzéssel? Ez is biztos valami sárkány dolog… Mindegy. De nem bánod akkor, hogy Fogatlannak hívlak, ugye?

- Azt hiszem már megszoktam, hogy így hívsz. Értelme ugyan nincs. Van fogam. – nyitotta ki a száját, hogy megvillantsa a hegyes fogait. Vigyorogva vakargattam meg az álla alatt, mire bőszen dorombolni kezdett.

- Nekem tetszik a neved. Így hívtalak először… A fogaidat vissza tudod húzni, a fogatlan mosolyodat pedig nem tudom kiverni a fejemből.  Amúgy meg, legalább nem jönnek a közeledbe a trollok és a manók.

- Trollok és manók? Miért jönnének a közelembe… azok?

- Épp ez az, már nem jönnek! Berken a szüleink mindig azt mondják, hogy egy ocsmány név elijeszti őket.

- Ha valami elijeszti azokat a lényeket, az az ostobaságotok, nem a fura neveitek lesz.

- Hé! Ez gonosz volt. Én sem szólom le a ti fura sárkány szokásaitokat.

- Fura? Honnét veszed, hogy furák? Nem is ismered őket.

- Nem? Lássuk csak, nincsenek neveitek, mert ott van ez az „érzés” dolog. Aztán a halat felöklendezitek és úgy adjátok a másiknak, hogy egye meg. Sárkányfű, hempergő kismacskává változtok tőle és mi az a pont az állatok alatt, amitől összeestek?

- Jó, talán van pár „szokás”, ami nektek két-lábon járóknak furcsa. Most kvittek vagyunk?

- Azt hiszem. Mi a terved, merre megyünk, ha meg tudom javítani a szárnyadat? – érdeklődtem, miközben közelebb csúsztam az oldalához. Olyan kellemes meleg áradt belőle, ami a kis havas kalandom után kész felüdülés.

- Gondolom délre. Keresünk egy békés szigetet és mindenki boldog lesz. Viszont akkor sietned kell majd. Félek, a nagyobb telet már nem ússzuk meg, ami azt jelenti, nem tudok hosszabb távokat repülni miattad. Nem akarom, hogy a hátamra fagyj.

- Keresnünk kell egy várost. – sóhajtottam, mire döbbenten nézett rám.

- Épp most szöktünk el egyből. Miért akarnánk egy újabb bajt keresni?

- A szárnyad miatt. Talán meg tudom javítani, de hosszú távon nem fogja bírni. És… ebben a mellényben én sem.

- Remek. – felelte morcosan, erre pedig csak nagyokat pislogtam.

- Mi, most mi a baj? Te addig elbújsz majd az erdőben, amíg én rendezem a dolgokat.

- A tervedbe csak két dolgot nem szőttél bele.

- Micsodát?

- Egy, valódi gond mágnes vagy. Bajba fogsz kerülni és kinek kell majd megmentenie? Nekem. A második pedig… az emberek miért csinálnák meg neked azt, amit kérsz? Nem is ismered őket.

- Lassan a testtel. Nem vagyok „gond mágnes”. Figyelek majd, ígérem.

- Ígéred?– nyitotta ki az egyik szemét.

- Ígérem. – biccentettem mosolyogva. – Másodszor pedig…

- Ígéred, különben változz nyálkás angolnává? – vágott közbe.

- Fúj! – fintorogtam, de mivel a szeméből látszott, hogy várja a választ, sóhajtottam. – Ígérem, különben változzak nyálkás angolnává. Remélem most megnyugodtál.

- Ó, valódi magabiztossággal tölt el ez az ígéret.

- Örülök. Szóval, a másodikban pedig igazad van. Nincs nálam pénz, pénz nélkül pedig nem tudom megvenni a szükséges anyagokat a szárnyadhoz.

- Akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte ásítva.

- Nem tudom, de holnap kitalálok valamit.

- Helyes. Most akkor aludjunk. Holnap hosszú nap áll előttünk.

- Igazad van, pajti. Jó éjt, Fogatlan.

Ő dorombolva közelebb húzta hozzám a szárnyát, majd lassan mindketten álomba szenderültünk.