10. rész: Egy éjfúria büszkesége
Berk Nagytermében feszült csend
uralkodott. A kisebb gyermekek halkan játszottak a hátsó asztaloknál, míg a
nagyobbak fel-alá járkálva várták a híreket. Vajon kik érkezhettek azzal az ismeretlen hajóval, hogy most itt kell
várakozniuk? Barátok vagy ellenségek? Ha ellenségek, mi következik? Háborúba
mennek a tél beállta ellenére? Hiszen télen még a sárkányok sem portyáznak!
Asztrid Hofferson fejében is
hasonló gondolatok jártak, mikor végre kinyílt az ajtó. Mindenki aggódva nézett
fel, valamelyik felnőtt, vagy magára a főnökre számítva, azonban csalódniuk
kellett: Kőfej és Fafej, a falu két bajkeverője érkezett meg. A gyerekekre figyelő
egyik asszony mérgesen ment oda hozzájuk és vonta kérdőre őket, hogy merre
voltak, majd fejét ingatva indult vissza korábbi helyére.
Az ikrek összenevettek, majd
izgatottan siettek Takonypóchoz, aki az Asztrid és Halvér asztalától nem messze
levő lépcsőkön ült a földön. Valamit suttogtak neki, mire a Jorgenson fiú hitetlenkedve
nézett rájuk.
- Ez most komoly? – hallotta Asztrid
Takonypócot, mire kíváncsian oldalra döntötte a fejét.
- Thor kalapácsára esküszöm!
Hallottunk minden szót! Berk háborúba száll azzal a Véres-fejű törzzsel! –
felelte lelkesen Fafej, mire Asztrid döbbenten felállt és közelebb ment
barátaihoz.
- Véres-koponya törzs volt, te
ostoba! – lökte meg Kőfej a testvérét, mire a fiú bosszúsan visszalökött.
- Én is pont ezt mondtam!
- Nem, ez nem igaz!
Véres-fejűeket mondtál Véres-koponya törzs helyett!
- Ó, az majdnem ugyanaz. –
fordult el Fafej duzzogva. Kőfej folytatta volna a vitát, de Asztrid közéjük
lépett.
- Miről beszéltek ti ketten?
Milyen háborúba száll Berk? Ez egész biztos? – suttogta a szőke lány.
- Igen. Háborúzni fogunk.
Dung-dung-dung! A Véres-koponyák nem tudták, hogy a világ legveszélyesebb
fegyverével húztak újat: velem! – táncolt lelkesen Fafej. Takonypóc megunva
ezt, félrelökte a fiút és Kőfej felé fordult mellkasa előtt összefont karokkal.
- Valami ajánlatot mondott a
vezérük, amit Pléhpofa nem fogadott el. A törzs úgy ment el, hogy legközelebb a
háborúban találkozunk, ami totál király. – vigyorgott Kőfej a testvérére.
- De még mennyire, tesó! Össze
kell gyűjtenünk az összes fegyverünket, hogy Bélhangos megélezhesse!
- FA, egy zseni vagy! Menjünk,
hatalmas sorok állnak majd az élezésre!
Az ikrek ezzel nevetve rohantak a
kijárat felé, Asztrid pedig döbbenten pislogott utánuk. Halvér remegve állt Asztrid
mellé, kezében egy könyvvel.
- Ez nem igaz, ugye Asztrid?
Valamit félreérthettek. Pléhpofa nem menne bele a tél közepén egy háborúba,
ugye?
- Hát… - kezdte Asztrid, de Takonypóc
félbeszakította.
- Azok ketten ostobák, de nem
hiszem, hogy ilyen dolgot félre lehet érteni. Ha háború van, akkor háború van,
ez pedig egy dolgot jelent: végre bebizonyíthatom, hogy mekkora hős is vagyok!
Mit gondolsz bébi, van kedved együtt edzeni a hétvégén? – karolta át Takonypóc
Asztridot, a szőke lány azonban mérgesen megfogta a Jorgenson fiú karját és
hátra feszítette. – Ááá… Asztrid… - nyüszítette vékony hangon a fiú.
- TUDOD TE MIT JELENT EGY
HÁBORÚ?? A LEGUTÓBBI PORTYÁNÁL A TÉLRE ELRAKOTT ÉLELMÜNK FELÉT ELVITTÉK A
SÁRKÁNYOK! MÉGIS MIBŐL ETETED A HARCOSOKAT, HUH?
- Így utólag belegondolva… mégsem
lenne olyan jó egy háború… Elengednéd a kezemet, Asztrid? Kérlek? – hunyta le a
szemét fájdalmasan a fiú.
A szőke lány mérgesen engedte el Takonypóc
kezét, majd hátralépett tőle. A teremben mindenki kíváncsian figyelte őket,
egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó és a korábban a kikötőnél ácsorgók el
nem kezdtek besétálni rajta. Asztrid már ekkor érezte, hogy valami nagy baj van
készülőben.
~~~
Pléhpofa, maga körül egy nagyobb
csoporttal érkezett a Nagyterembe. Bélhangos és Morgópóc próbálták nyugtatni az
embereket, de mindenki azonnal tudni akarta, hogy mi lesz a teendő. A Huligánok
vezére komor tekintettel állt meg egy nagyobb asztalnál, majd felemelte a
kezét. A terem elcsendesült. Mindenki feszülten figyelte a főnököt.
- Barátaim! Mint tudjátok ma
reggel egy hajó érkezett kikötőnkbe! A…
- Mindez nem érdekel minket,
Pléhpofa! – kiáltotta valaki a tömegből.
- Mondd, mikor fogjunk fegyvert!
Azok a betolakodók nem győzhetnek le minket olyan könnyedén!
- Huligánok vagyunk!
- Embereket a katapultba!
- Mindenki fegyverbe! –
kiáltozták felváltva az emberek.
Pléhpofa az emberek harci szellemét
látva kissé megkönnyebbült, hogy kiállnak Berk lakói a döntése mellett,
másfelől azonban higgadtnak kellett maradnia.
- EMBEREK! Mindenki nyugodjon le!
Igen, Berk harcba száll a Véres-koponya törzzsel! Harc nélkül nem vonulunk
rabszolga sorba! – erre hatalmas egyetértő taps és lelkesítő kiáltások
következtek. Pléhpofa megvárta, amíg kissé lenyugodtak a kedélyek, majd
folytatta.
- Háborúba megyünk, éppen ezért mindenkitől
komoly együttműködést várok! A sárkányok a legutóbbi portyával elvitték az
élelemkészletünk több, mint felét. Nem veszíthetünk több jószágot, ezért ha
újabb portya lesz, a birkákat, jakokat és tyúkokat mind a Nagyterembe tereljük!
A tornyokban fokozottan figyelik az őrszemek a lehetséges veszélyt. Semmit sem
tudunk erről a törzsről, milyen erősek, mekkora seregük van… Bármire fel kell
készülnünk!
- Főnök, akkor nem küldünk ki
újabb hajókat a fészek keresésére? – kérdezte egy falusi.
- Nem. Minden tartalék fontos
lehet a háborúra. A következő napokban kemény munkát várok mindenkitől. Több
csapat jelentkezését várom vadászatra. Fel kell töltenünk a készleteinket! Pozdorja,
Kübli, ti menjetek ki halászni.
- Rendben, főnök, de ezt a
mennyiséget is fél év alatt fogtuk. Nem hiszem, hogy… - kezdte Pozdorja,
Pléhpofa azonban ingerülten félbeszakította.
- Csak menjetek, próbáljátok meg!
Mindent meg kell próbálnunk, ha bármiféle esélyt is akarunk ellenük!
- Értettük, főnök. Gyerünk, Kübli.
- Morgópóc, szervezd meg a
csapatokat a vadászatokra és minél előbb induljatok az erdőbe. Az asszonyok
szedjék össze a fegyvereket és vigyék őket javításra Bélhangoshoz. Akinek nincs
dolga, segítsen tűzifát aprítani, Gothinak gyógynövényeket gyűjteni, vagy
bármiben, amiben tud. Senki sem ülhet tétlenül!
- Pléhpofa! Inasra van szükségem.
Hablaty… - kezdte a kovács.
- Az újonnan kiképzett vikingek
majd segítenek, Bélhangos. – motyogta a főnök fáradtan.
- MICSODA? Takonypóc és az
ikrek?? Az én műhelyemben? Te…
- KÉSZÍTSETEK EGY HAJÓT! Hat
önkéntessel kihajózok! Mindenki dologra! – kiáltotta Pléhpofa, a tömeg pedig
elkezdett szétszéledni.
- Hajó? Mit tervezel, Pléhpofa? –
értetlenkedett Bélhangos.
- Beszélek Oswalddal. Talán ő
jobban ismeri ezt a törzset.
- Oswald a Jámbor? Te az
Ádázokhoz mész?
- Van más választásom? Nem tudjuk
mivel állunk szemben. Kézben tudnád addig itthon tartani a dolgokat? – indult
kifele Pléhpofa a Nagyteremből, Bélhangos pedig követte.
- Én? Ó, hogyne, ne aggódj… A jó
öreg Bélhangos szokás szerint majd mindent megold… Az új inasaim ellen azonban
még mindig kifogásaim vannak, hiszen…
Pléhpofa kilépve az ajtón nagy
sóhaj kíséretében nézett körbe. Látszott az embereken, hogy feszültek, ennek
ellenére igyekeznek megfelelni a kéréseknek: Morgópóc körül a főtéren már most
egy nagyobb csoport gyűlt, ő pedig elkezdte kisebb csapatokra osztani őket.
- …Asztrid és Halvér még talán
hasznomra lehet, de a másik három…
- Bélhangos, most nincs időm
erre. Tudom, hogy megoldod. Ha kell, akkor majd más feladatot adsz annak a
háromnak. Hablattyal is elbírtál… Nekem még egyeztetnem kell az őrökkel, amíg
elkészül a hajó. Távollétem alatt írjátok össze pontosan a fegyverek és
élelmiszerek mennyiségét.
- Úgy lesz, főnök. – bólintott a
kovács, ezzel pedig Pléhpofa elindult megkeresni az őröket, hogy
megbeszélhessék a további teendőket.
~~~
Már dél is elmúlt, mire kezdtek valamennyire
lenyugodni a kedélyek a faluban. A férfiak Morgópóc vezetésével elindultak
vadászni az erdőbe. Asztrid apja is köztük volt, így a lány úgy döntött, hogy
megpróbál az anyjának abban segíteni, amiben csak lehet. Épp a fegyvereiket
gyűjtötte össze és ellenőrizte, melyik szorul javításra, mikor kopogtak az
ajtón.
- Megyek! – kiáltotta a szőke
lány és sietve indult az ajtóhoz. Kinyitva azt, meglepődve pislogott: Halvér
levegőt alig kapva állt az ajtóban.
- Ó, Asztrid! Ha ezt meg…
meghallod… - vett egy nagy levegőt a fiú és lassan kifújta. - … el sem fogod
hinni.
- Hidd el, az elmúlt időszakban
annyit láttam, hogy már azon sem lepődnék meg, ha azt mondod, holnaptól
sárkányokon fogunk repülni… - dőlt a lány fáradtan az ajtófélfának.
- Ebben azért ne legyél olyan
biztos. Holnaptól Bélhangos műhelyében fogunk segíteni fegyvereket készíteni.
- Mi? – kérdezte Asztrid
döbbenten. – Te és én?
- Igen. Meg Takonypóc és az
ikrek. – bólintott Halvér.
- De miért? Ezt meg honnét
veszed?
- Bélhangos mondta. Egyedül nem
bírja majd a sok munkát, Hablaty pedig… Nos, tudod.
- Elment… Igen. Korábban ő
segített Bélhangosnak. – merengett a távolba Asztrid. Hablaty… Ki tudja, milyen messze jársz már Berktől és ettől az egész
háborútól… - gondolta a lány, majd hamar megingatta a fejét.
- Bélhangos kérte, hogy mondjam
el nektek is, szóval… csak ezért jöttem. Megyek is, még meg kell keresnem az
ikreket.
- Rendben, Halvér. Köszönöm, hogy
szóltál. – mosolyodott el halványan Asztrid.
- Este gondolom találkozunk még a
nagyteremben, nem? Takonypóc azt mondta, hogy beszélt az apjával, mielőtt
Morgópócék elindultak vadászni. Este nekünk is elmeséli mi is volt pontosan.
- Ott leszek. Nem tudom, hogy
mikor végzek itthon, de mindenképp megyek a nagyterembe. – bólintotta.
- Akkor este találkozunk. Addig
is, szia! – intett a fiú, majd sietős léptekkel indult a Thorston ikrek háza
felé. Asztrid tekintetével követte egy darabon, majd elgondolkodva csukta be az
ajtót és fordult vissza a feladatához.
~~~
Dideregve dörzsöltem a kezeimet
és néha-néha a leheletemmel próbáltam újra egy kis melegséget juttatni az
ujjaimba. Nem tudom pontosan mióta repülünk, de az idő múlásával a problémáim
száma is azonos mértékben nő. Az álmosságon kívül még fázok, éhes vagyok és
minden tagom elzsibbadt. Szinte már percenként próbálom kinyújtóztatni a
tagjaimat. Azon csodálkozom, hogy Fogatlan még nem elégelte ezt meg.
Épp egy ilyen nyújtózkodási
kísérletem kellős közepén voltam, mikor hirtelen Fogatlan szárnycsapkodása
egyenetlenné vált.
- Fogatlan? – kérdeztem aggódva,
ő azonban nem felelt.
Felnézve észrevettem, hogy
kezdtünk kissé lemaradni Ezüstmancstól. Miért kezdett ilyen gyorsan repülni?
Közel már a sziget és ő szeretne előbb landolni? – gondoltam, majd
elmosolyodtam. Versenyezni akar? Minket akar legyőzni? Aprót felnevetve
paskoltam meg Fogatlan oldalát.
- Gyerünk, pajti! Ezüst azt
hiszi, hogy legyőzhet minket, előbb landolhat! Mutassuk meg neki, hogy mit
tudunk! – feküdtem el a nyeregben, hogy gyorsabbak lehessük, Fogatlan azonban
most sem felelt.
Ezüstmancsra nézve észrevettem,
hogy egyre jobban lemaradunk. Értetlenül ültem fel a nyeregben és nyitottam
volna a számat, Fogatlan pedig hirtelen kihagyott egy szárnycsapást, így még a
magasságból is veszíteni kezdtünk.
Csak ekkor értettem meg, hogy nem
Ezüstmancs megy gyorsabban, hanem mi megyünk lassabban. Jóval lassabban.
Aggódva néztem, ahogy közeledünk a felhőkhöz.
- Fogatlan, emelkednek kellene.
Ha a viharfelhők közé kerülünk, akkor a farokszárnyad…
- TUDOM! PRÓBÁLOK! –
morogta hirtelen, majd pár nagyobb szárnycsapással újra magasabban voltunk. A
nyeregben kicsit oldalra dőltem, hogy láthassam az arcát: a szemeit
összeszorítva repült előre.
- Pajti, minden rendben van? –
kérdeztem, miközben aggódva értem a fejéhez. Válasz ezúttal sem jött. Felnézve
Ezüstmancsra már azon voltam, hogy szólok neki, hogy várjon meg miket, ekkor
azonban Fogatlan megingatta a fejét.
- A szárnyaim… Még… sosem
repültem ennyit… Egyszerre nem… - felelte, hangján pedig érződött a
fáradtság.
- Szólok Ezüstnek, hogy le kell
szállnunk. EZÜ… HÉ! – kiáltottam, ahogy arcon csapott a fülével. Fogatlan újabb
erős csapásokkal emelkedni kezdett.
- Kibírom a szigetig… Nem kell
NEKI is szólni… Éjfúria vagyok. – gyorsított a tempón, én pedig aggódva
néztem a szárnyaira.
- De… Bírni fogod így? Lehet,
hogy még órákig repülni fogunk. – dörzsöltem az arcomat, Ezüstmancs alakja
pedig újra közeledett.
- Éjfúria vagyok. –
felelte makacsul, én pedig megforgattam a szemeimet. Ezüst ekkor nézett hátra
ránk, majd lelassítva bevárt minket. Ahogy mellénk ért, kíváncsian fürkészte
Fogatlant.
:: Minden rendben van? ::
- Fogatlan… - kezdtem volna,
ekkor azonban újabb arcon csapást kaptam kedvenc éjfúriámtól.
- A legnagyobb rendben. Ha nagyon
fáradt vagy, nyugodtan bebújhatsz a szélárnyékomba. – biccentett maga
mögé Fogatlan. Fapofával néztem Ezüstre, aki szintén hasonló tekintettel
fordult el tőlünk.
:: Ennek örülök, mert úgy tűnik,
hogy a vihar miatt eltévedtünk, úgyhogy lehet, hogy még órákig itt fogunk
kóvályogni… :: - felelte, majd lelassítva bebújt Fogatlan mögé.
Én aggódva néztem hátra,
Ezüstmancs azonban játékosan nézett vissza rám. Fejével előre biccentett, majd
elmosolyogott. Előre fordulva felhőkön kívül nem láttam semmit, így kérdőn
néztem újra rá. Kezemmel ereszkedést mutattam, mire bólogatni kezdett. Aha!
Szóval csak Fogatlant akarja kicsit rászedni? Mosolyogva bólintottam és
fordultam előre.
- Tudtam, hogy nem lehet megbízni
a hófúriák tájékozódási képességeiben… - motyogta halkan az éjfúria,
amin elmosolyodtam.
- El kéne mondanod neki, hogy nem
bírod tovább… - hajoltam a füléhez. – Talán lemehetne, megnézhetné nincs-e valami,
amire leszállhatnál kicsit pihenni.
- Én… éjfúria… vagyok!
- Ha nem mondod, azt hiszem, hogy
szárnyas gyík! Komolyan, nem értem mire ez a nagy büszkeséged… Nem szégyen
segítséget kérni. Még ha éjfúria vagy, akkor sem.
- Tipikus ember… -
motyogta, mire bosszúsan feküdtem hátra a nyeregben.
Percekig csak a fáradt, kissé
egyenetlen szárnycsapásait néztem, mikor hirtelen egy nagyobb szélcsapás miatt
meginogtunk. Gyorsan felültem és állítottam a szárnyálláson, ekkor azonban
olyan hangra lettem figyelmes, amit mindenképp szerettem volna elkerülni:
bőrrepedés.
Aggódva fordultam hátra a
nyeregben és láttam, ahogy a szárnyon egyre nagyobb szakadás kezd végigfutni.
Fogatlan aggódva fordította oldalra a fejét.
- Mi volt ez?
- Az utazásunk vége. – csatoltam
le az övemet a nyeregről és fordultam meg, hogy elérjem a kosarat. Biztosítani
akartam, hogy kibírja a rázós landolást. - ENNYI EZÜST! LE KELL SZÁLLNUNK! –
kiáltottam közben a hófúriának.
- De… de… A vízre nem szállhatunk
le. Meg fogsz fagyni! – felelte az éjfúria rémült hangon.
- Tudom, de a levegőben nem
tehetek semmit. – hunytam le a szememet. Minden erőfeszítésem kellett ahhoz,
hogy ne nevessem el magamat. – Ha… ha nem élném ezt túl… örülök, hogy megismerhettelek,
pajti. Te voltál a legjobb barátom. – állítottam a szárnyon, ezzel pedig
ereszkedni kezdtünk. Közben a kosarat is elég biztosnak éreztem. Épp fordultam
vissza, hogy újra a nyereghez erősítem magamat.
- MI? NEM! Ha átszállsz Ezüstre…
Ez az! EZÜST! KAPD EL! – kiáltotta Fogatlan, ezzel pedig fejjel lefelé
fordult. Nem számítottam erre az akcióra, így rémülten felkiáltottam, ahogy
zuhanni kezdtem. A felhők között voltam már, mikor Ezüstmancs elkapott a
mancsaival.
:: MEGVAN! :: - kiáltotta Ezüst,
majd sietősen repült Fogatlan után.
A felhők alá bukva aggódva
néztem, ahogy Fogatlan a keresett szigetünk erdősebb része felé zuhan. Amint
eltűnt a szemem elől, a hófúria mancsát megpaskolva mutattam az erdő fele.
- Arra! Siess! Lehet megsérült!
:: Ne aggódj. Az éjfúriák jók
mindenben, nem igaz? :: - nevette el magát, majd az erdő fölé repülve elkezdte
ő is keresni, merre landolt végül Fogatlan.
- ARRA! – mutattam egy kis
tisztás felé. Ezüstmancs odaérve óvatosan lerakott és landolt mellettem.
Fogatlan tetőtől-talpig sárosan
feküdt egy fa tövében. Aggódva siettem mellé és kezemmel óvatosan értem az
oldalához, mikor hirtelen kinyitotta a szemeit és felülve bosszúsan ingatta meg
a fejét. Megkönnyebbülve sóhajtottam.
- Úgy örülök, hogy nem esett
bajod! – mosolyogtam rá, ő azonban bosszús képpel bámult.
- Te tudtad, hogy itt ez a
sziget? – nézett előbb rám, majd Ezüstmancsra.
- Ezüst mondta, hogy itt van,
úgyhogy…
- És nem mondtad volna el, hogy
nem kéne feláldoznom magamat, együtt le tudunk szállni? – morogta, mire
feltett kezekkel lépdeltem hátra.
- Ha tudtam volna, hogy ledobsz a
hátadról, akkor szólok. Amúgy Ezüstmancsnak igaza van. Éjfúria vagy. Mindent
megoldasz, nem? Egy kis sár még nem ártott meg senkinek. – fordítottam neki
hátat. Még mielőtt szólhattam volna Ezüstmancshoz, a lábam kiment alólam és a
sárban feküdve találtam magamat. Döbbenten pislogva ültem fel és néztem a
mellettem nevető éjfúriára.
- Nem is tudtam, hogy az emberek
ilyen jól néznek ki sárosan.
- Óóó, nagyon vicces vagy… -
ültem fel fintorogva. Ezüstmancs tőlünk nem messze nagyban nevetett.
:: Bár látnátok magatokat! Olyan
viccesen festetek! ::
- Tudod, ami azt illeti… te is
részt vettél az egész „verjük át szegény éjfúriát” dologban. Nem ér, hogy csak
Hablaty kapjon a sárfürdőből. – ezzel újra lendítette a farkát. A gond
csak annyi volt, hogy útba voltan, így engem megint levett a lábamról, Ezüstöt
pedig beterítette egy szép nagy adag sárral. Morcosan térdeltem fel és
próbáltam kitörölni a szememből a sok sarat.
:: Háborút akarsz, éjfúria? :: -
morogta Ezüstmancs, ezzel pedig Fogatlan felé küldött a farkával egy újabb adag
sarat. Az arcomat takarva vártam, hogy befejezzék, a sárdobáló csata azonban
csak egyre jobban kezdett elfajulni. Egy bizonyos pontnál megelégeltem mindezt:
- Hééé! Én is itt vagyok! –
kiáltottam felpattanva. A két fúria aggódva nézett egymásra. Én lehajoltam,
megigazítottam a csizmámat, majd a sárba markolva felegyenesedtem és
mindkettejüket arcon dobtam. Nevetve kezdtem el rohanni, hirtelen azonban egy
vakítóan fehér villanással robbant előttem valami. Megállni már nem tudtam, így
megcsúszva arccal előre vágódtam el.
- Au… HÉÉÉ! – kiáltottam, ahogy
Fogatlan vigyázva ugyan, de kellően érezhetően a hátamra lépett. – Lennél
szíves elengedni?
- Nem is tudom… Mi a véleményed,
hófúria? Megkíméljük? – fordult félig a mellénk sétáló Ezüstmancshoz.
:: Azok után, hogy ilyen aljas
trükkel rászedett minket? Nem, én semmiképp sem hagynám büntetlenül ezt a
tettet. ::
- Hát én sem. –
szagolgatta meg Fogatlan a hajamat.
- Mégis milyen „büntetést”
terveztek? Halálra nyalogattok a büdös, halszagú nyelvetekkel? Eressz már el,
Fogatlan! – próbáltam kimászni alóla.
- Nem, még nem tudom mit teszünk
veled. Talán…
:: Nekem van egy ötletem! Ez azt
hiszem tetszeni fog, éjfúria… :: - vigyorgott Ezüstmancs játékosan, ezzel pedig
hamar leolvadt a mosoly az arcomról…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése