Irány az élet - 15. rész: Sárkány bocsánat

15. rész: Sárkány bocsánat

A sárkány elkezdte szaglászni a hajamat és hosszú pillanatokra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Lassan próbáltam hátrapillantani, azonban ahogy megláttam a sárkány fejét, szemeim kitágultak és mérgesen nyomtam fel magamat és kezdtem kimászni alóla.

- FOGATLAN! MÉGIS, MIT KÉPZELTÉL? MAJDNEM KIUGROTTAM A BŐRÖMBŐL! – kiáltottam rá mérgesen. Érzelemmentes arckifejezéssel pislogott rám, majd fejét elfordítva ült le.

Remek, még mindig sértődött. Már csak egy makacs, duzzogó éjfúria hiányzott a napomból. – gondoltam magamban keserédesen.

- Amúgy meg, mit csinálsz itt? A barlangnál kéne lenned! Ezüstmancs tudja, hogy itt vagy? – sziszegtem az oldalamat dörzsölve.

- Mióta tartozok magyarázattal egy hófiúriának arról, hogy épp mit akarok csinálni? – vágott vissza mogorván. Nagy sóhajjal próbáltam figyelmen kívül hagyni a kommentet.

- Csodálatos. Ezek szerint nem tudja. Most is biztos téged keres… A szárnyad még nincs kész, úgyhogy ne számíts rá, hogy repülünk a barlangig. – igazítottam meg a tarisznyámat és ellenőriztem, hogy nem esett-e valami ki belőle. Szerencsére minden megvolt. – Gyerünk, induljunk.

Ahogy az oldalához léptem, hogy felmásszak a hátára, mogorván felállt és arrébb sétált. Farkával erősen oldalba csapott, aminek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat és újra a földön találtam magamat.

- Fogatlan! Neked meg mi bajod? Ezt mégis miért csináltad?

- Nem vagyok olyan ostoba hátas állat, amiket ti emberek akkor lovagoltok, amikor csak akartok. Én egy…

- Éjfúria vagy. Tudom, párszor már elmondtad. – álltam fel a hátsómat fogva. – Ez azért nem volt szép tőled, tudod? A város körül lopakodsz, ki tudja mióta, goromba vagy és még fel is borítasz.

- Meg akartam nézni az emberfészket közelebbről. – nézett Atley irányába morogva.

- Oh, és most hogy láttad közelebbről mire jutottál? Elismered végre, hogy túlreagáltad?

- Ha emberekről van szó, nincs igazán „túlreagálás”. Kiszámíthatatlanok, nem tudod, hogy mire számíts tőlük. – makacskodott tovább.

- Öhm… Én is ember vagyok, tudod?

- Pont ezért mondom. – nézett rám rezzenéstelen arccal mire bosszúsan pislogtam párat.

- Kösz a bókot. Ez igazán kedves tőled, Fogatlan. – ingattam a fejemet, majd elindultam vissza a barlanghoz.

- Amíg az embereket néztem, gondolkoztam a korábbi… beszélgetésünkön. – folytatta, a mondat végét szinte elharapva.

- Vitát akartál mondani, nem? – néztem vissza rá a vállam felett. A szemét lesütve motyogott valamit, ezt azonban nem értettem.

Kínos csendben sétáltunk a barlang felé. Én elől, Fogatlan mögöttem. A szemem szerencsére hamar hozzászokott a sötéthez, így a tájékozódás egész jól ment. Ahogy elértünk egy patakhoz, hirtelen megtorpantam. A kezeimet dörzsölve próbáltam felmelegíteni a hidegtől már teljesen elgémberedett ujjaimat. Olyan nincs, hogy én most átvágok bármiféle vízen. Tekintetem egy kidőlt fatörzsre esett, így megindultam arra. Fogatlan még mindig szótlanul követett.

A fatörzshöz érve óvatosan felmásztam rá és lassan kiegyenesedtem, mikor végre megszólalt Fogatlan.

- Hablaty? Tudod, én nem akartam AZOKAT mondani neked. Mérges voltam és ilyenkor néha mondok olyan dolgokat, amiket talán nem gondolok teljesen át.

- Tudom. Próbállak megérteni. Sárkányként biztos nehéz elfogadni, hogy emberek közé megyek, de ebben most hihetsz nekem, amikor azt mondom, hogy ezek az emberek nem akarnak rosszat. Szóval bocsánatkérés elfogadva.

- Várj, én nem kértem bocsánatot. Legalábbis nem ezért. Még mindig nem örülök, hogy az emberek közelébe mész.

- De azt mondtad, hogy sajnálod. – néztem rá zavarodottan.

- Ez nem igaz. Azt mondtam, hogy nem akartam azokat mondani. Te más vagy, mint a többi ember. Még mindig úgy gondolom, hogy távol kéne maradnod tőlük. – tisztázta. Percekig csak hitetlenkedve néztem rá.

- Ó. Miért is hittem akár egy percig, hogy büszke sárkányként bocsánatot kérsz? – kérdeztem kissé csalódottan. Fogatlan először a földre nézett, majd óvatosan rám.

- Nem maradunk örökké itt, ugye?

- Nem. Mondtam, hogy megcsinálom a szárnyadat, aztán megyünk tovább. A rudak már kész is vannak. Holnap veszek bőrt hozzá, este pedig elkészítem.

- Dolgoztál ma a szárnyamon?

- Megígértem, nem? A kovács ma is meghívott vacsorázni magukhoz, de miattad lemondtam a finom ételekről és a meleg szobáról. Helyette most itt vacogok és még éhes és fáradt is vagyok. – sétáltam tovább a fatörzsön, majd hirtelen egy csúszós pontra érve leestem. Fogatlan gyors reakciója nélkül a vízben végeztem volna.

Egy nagy ugrással újra a fák között voltunk. Az éjfúria aggódva nézett rám.

- Jól vagy? Nem ütötted meg magadat?

- Nem, semmi baj. Kösz. – másztam le róla.

Indultam volna tovább, Fogatlan azonban elém állt. Komoly tekintettel nézett a szemeimbe.

- Nem örülök, hogy emberek között járkálsz, de megpróbálom elfogadni és nem túlreagálni. Tudom, hogy csak azért csinálod, hogy megjavíthasd a szárnyamat… ugye? – kérdezte a végét szinte nyüszítve.

- Részben igen. Bár, igazat megvallva inkább azért, hogy ne kelljen egész nap a büdös, halszagú leheletedet éreznem. – toltam arrébb a fejét vigyorogva.

- Igazán? Tudod, halszagban te sem maradsz le annyira tőlem. Pedig ember vagy. – járatta a farkát játékosan. – Talán nem ártana megfürödnöd.

- Mi? – kérdeztem döbbenten, majd ahogy vadászó pózra váltott, nevetve kezdtem el futni előle.

- Ne! Fogatlan! Ha vizes leszek, megfagyok! Ááá! – menekültem előle nevetve.

Este fáradtan a sötét, havas és jeges erdőben menekülni egy fekete éjfúria elől biztos vereség. Ez a kis szórakozás azonban már mindkettőnkre bőven ráfért.

Egy nagyobb gyökeret ugrottam át futás közben, majd hátrapillantottam Fogatlanra. Nevetve vettem észre, hogy a fején egy nagyobb ág volt és bőven volt előnyöm. Itt jön elő a kisebb termet előnye.

Előre fordulva épp kinéztem magamnak egy nagyobb ágat, amire felugorhatnék Fogatlan elől, mikor hirtelen három kisebb sárkány jelent meg a lombok közül, őket pedig egy jóval nagyobb követte. Meg akartam állni, de valami jegesre léptem, így egy nagyot vágódva csúsztam elé.

A fejemet fogva néztem, ahogy fölém áll a fehér sárkány, kék szemeivel pedig aggódva fürkészik. Ezüstmancs. Épp nyitottam a számat, mikor hirtelen Fogatlan jelent meg. Ezüstmancs felnézett rá, tekintete pedig pillanatok alatt megváltozott.

:: Úgy látszik, mégsem vagy annyira eltűnve. :: - kezdte a hófúria fojtott hangon.

- Az emberfészket néztem meg közelebbről, hogy Hablaty biztonságban van-e.

:: És mire jutottál? Szerinted engedtem volna, hogy a lovasod újra odamenjen, ha veszélyesnek tűnnek? ::

- Nekem is látnom kellett, hogy biztos legyek benne. – válaszolt Fogatlan irritáltan.

:: Mert ti éjfúriák minden helyzetet jobban fel tudtok mérni, mi? Legalább szólhattál volna! :: - morogta Ezüstmancs. Közbe kell lépnem, még mielőtt eladják az egész erdőt a jelenlétünkről. Óvatosan felálltam, majd lassan kettejük közé léptem.

- Hé, nyugalom. Mi lenne, ha visszamennénk a barlangba és ott békésen megbeszélnénk? – kérdeztem nyugodt hangon. Ezüstmancs lassan rám nézett, szemei pedig szinte villámokat szórtak.

:: Hablaty, ezt nem lehet nyugodtan megbeszélni. Ha te is egész nap repülsz, végigkutatod a sziget minden egyes rejtett pontját MIATTA, te sem lennél ilyen nyugodt. ::

- Úgy látszik minden pontot azért nem kutattál át, ha ezeknek a kis kártevőknek az információja kellett ahhoz, hogy megtalálj. – bökött Fogatlan a három rettenetes rém felé. Döbbenten fordultam Fogatlanhoz.

- Talán ezt most nem kéne, pajti. – suttogtam, tekintete azonban cseppet sem enyhült.

:: Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy érdekelt, merre is vagy. Gyertek. Megszerzem nektek az ígért halat. :: - mondta Ezüst a rémeknek és megfordulva elrepült. Az egyik kis rém tétován nézett ránk, majd morogva lépett közelebb Fogatlanhoz.

~ Fekete fúria csúnya. Zöld rém nem szereti. Zöld rém megy kedves fúriához.

- Jobban is teszed, mielőtt megkóstolod a plazma-lövésemet. – nyitotta az éjfúria a száját és kezdett el gázt gyűjteni benne. Döbbenten csuktam össze a száját.

- Mégis mit képzelsz? Ezüstmancs csak aggódott miattad ez a kis rém pedig megvédi, mert te tuskó voltál.

- Nem kell miattam aggódni. – rázta le a kezeimet a szájáról és lehajolt, hogy felmászhassak a hátára.

- Mindenki miatt kell egy kicsit aggódni. Ez így természetes, ha kedvelsz valakit. – simítottam meg a fejét, majd felmásztam a hátára. – Bocsánatot kell majd kérned tőle.

- Ó, hogyne. Ez az a valami, ami nem fog megtörténni.

~~~

Mire visszaértünk Fogatlannal a táborhelyünk közelébe, már kezdtem teljesen átfagyni, ezzel együtt pedig elálmosodni. Minél előbb csináltatnom kell magamnak egy melegebb kabátot a városban.

Félálomban Fogatlan fejét simogattam, mikor váratlanul egy nagy reccsenésre lettem figyelmes. Felnézve nagyokat pislogva megláttam a barlangunk bejáratát. Az éjfúria komótosan besétált rajta, majd megállt és ledobott valamit a szájából. Egy kis plazma golyóval tábortüzet gyújtott nekem. Elmosolyodva ültem fel.

- Köszönöm. – motyogtam nyúzottan és elkezdtem lemászni a hátáról.

- Elmegyek, szerzek valamit vacsorára. – fordult a kijárat felé, miután leültem a tűzhöz.

- Ha halat hozol, gondolj rám, kérlek. Ne a gyomrodban tárold, amíg visszaérsz. – tartottam közelebb remegő kezeimet a tűzhöz. Az éjfúria megforgatta a szemeit és motyogott valamit az orra alatt, végül azonban sietve eltűnt a sötét erdőben. Én a kezeimet dörzsölve élveztem a pattogó tűz melegét.

Egy idő után felálltam és a kosaramhoz sétáltam. Fogatlan korábbi, megsérült farok-szárnyát elővettem és leraktam a földre. Letérdelve elővettem a tarisznyámban levő új vasrudakat. Óvatosan minden elemet a helyére raktam, majd kicsit hátrahajolva néztem az új szárny vázára. Egész jól néz ki. Már csak a bőr hiányzik róla és kész is. Ennek jobban kellene bírnia az erős szelet.

A szárnyakat félrerakva tekintetem Fogatlan nyergén állt meg. Elgondolkodva húztam közelebb magamhoz és néztem meg közelebbről a két kengyelt. Úgy tűnik, ezzel minden rendben van. Új kötél kell, de szerencsére a szíjakon nem kell semmit kicserélni.

A nyerget is szépen a helyére raktam, majd a kulacsomat elővéve, fáradtan sétáltam vissza a tűzhöz. Pár korty után megráztam, közben pedig kissé elgondolkodva néztem a kijárat felé. Vajon meddig tart, mire Fogatlan vagy Ezüstmancs visszaérnek? Talán kicsit pihenhetek addig, nem?

Álmosan vettem le a mellényemet, majd leterítve a tűz mellé elfeküdtem rajta és lehunytam a szemeimet. Fogatlan azt ígérte, hogy siet, addig azonban pihentethetem kicsit a szemeimet.

~~~

A fehér hófúria némán repült a csendes éjszakai erdő felett. Miután fogott elég halat a három Rettenetes Rémnek, úgy döntött, hogy ideje visszatérnie a barlangba. Ugyan még mindig mérges volt az éjfúriára, a veszélyről azonban elfelejtette figyelmeztetni őket. Már csak Hablaty miatt sem sértődhet meg ennyire arra a bolond fúriára.

A barlangtól nem messze levő tavak felett járt már, mikor mozgásra lett figyelmes a vízpartról. Kék szemei előtt egy ismerős alak körvonalai rajzolódtak ki: egy fúria. Fejét megrázva ereszkedett és szállt le a fekete éjfúria mellett. Tekintetük hirtelen összekapcsolódott. Feszült pillanatokat követően az éjfúria törte meg a csendet.

- Látom, visszajöttél.

:: Nem hagyhatom azt a szegény fiút egyedül, Veled… Hablaty hol van? :: - kezdte Ezüstmancs tekintetével feszülten keresni a fiút. Sehol sem volt.

- A barlangban. A tűz mellett pihent, amikor otthagytam. De…

:: Te egyedül hagytad? :: - tágultak ki a hófúria szemei.

- Nyilván. El kellett jönnöm vacsoráért. De ha nem tartanál fel, már indulnék is vissza a lovasomhoz. – hajolt le az éjfúria, hogy felvegye a fiúnak szánt halat a fogai közé, mire azonban felegyenesedett, Ezüstmancs már sehol sem volt. Az éjfúria pár értetlen pislogást követően megrázta a fejét és elkezdett visszasietni a barlanghoz.

~~~

A kellemes, meleg tűz mellett pillanatok alatt elnyomott az álom. Az sem zavart igazán, hogy még nem ettem. Nagyon lefárasztott a műhelyben a napi munka.

Váratlanul rémült szárnycsapásokra és a nevem kiabálására riadtam. Értetlenül és kissé zavartan ültem fel és fordultam a barlang bejárata felé, amin Ezüstmancs rohant be.

Ahogy végignézett rajtam, úgy tűnt kissé megnyugodott.

- Ezüstmancs? Valami baj van? – próbáltam szemeimből kidörzsölni a fáradtságot.

:: Azt hittem. Szerencsére veled minden rendben. :: - lépett közelebb hozzám és megszagolgatta a hajamat. Fintorogva húzódtam el tőle.

- Miért ne lenne velem minden rendben? Tudom, sokszor kerülök bajba, de most csak pihentem egyet, amíg Fogatlan elment vadászni. – ásítottam el a mondat végét.

Végszóra Fogatlan is megérkezett. Ezüstmancsot szinte odébb lökve lépett hozzám és dobta a nyálas és vizes halat az ölembe. Fapofával néztem fel rá.

- Nem kell megköszönnöd. Szívesen hozok halat máskor is. – nyújtózkodott egy nagyot.

Fejemet rázva szúrtam fel a halat egy botra, majd tartottam a tűzbe. Ezüstmancs közben idegesen ült a tűz másik oldalán és nézett egyenesen a kijárat felé. Értetlenül követtem a pillantását.

- Valami baj van, Ezüst? Van ott kint valami? – fordultam vissza a hófúriához, miközben Fogatlan lefeküdt mögém.

:: Azt nem tudom, hogy most itt van-e a barlang közelében, de igen… Láttam valamit a szigeten, amíg az éjfúriát kerestem nap közben. Ennek azt hiszem nem fogtok örülni. :: - fürkészte még mindig a kijáratot. Fogatlan nyitotta volna a száját, én azonban gyorsan becsuktam. Már csak egy újabb vita hiányzik az estémből.

- És mit láttál? Komoly lehet, ha ennyire ideges vagy miatta. – fordítottam a halon. Fogatlan irritáltan lökte le kezemet az orráról.

- Ezért még kapsz… - suttogta nekem játékosan, erre pedig egy pillanatra elvigyorodtam.

Zöld szemeibe néztem, könyökömmel pedig kicsit megböktem az orrát. Fejével valamivel erőteljesebben lökött vissza. Folytattam volna a játékot, a hófúria azonban felmordult.

:: A partok közelében egy bizonyos irányból több üreget is találtam. Suttogó halál üregek. ::

A játékot elfelejtve döbbenten néztem a hófúriára. Fogatlan azonnal felült mögöttem és komoly tekintettel nézett Ezüstmancsra.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ugyanarról a Halálról van szó? – sziszegte alig hallhatóan.

:: Nem tudom. Az üregeket láttam és a rémek azt, amikor megérkezett. A tenger felől jött, abból az irányból, ahonnan mi. ::

- A fajtája tudtommal nem repül hosszú távon. Utálják a fényt! Nem lehet ugyanaz… ugye? – húzta az éjfúria a farok-szárnyát védelmezőn az ölembe.

:: Tudod mire képes egy sárkány bosszúból. ::

- Semmi oka bosszúra. Megszabadítottuk attól a halott tojástól! Még ő tartozik hálával Nekem. – bosszankodott Fogatlan.

- Nem kérte a segítségedet pajti. Talán tényleg annyiban kellett volna hagyni a dolgokat.

- Vagy meg kellett volna neki mutatni időben, hogy felesleges utánunk koslatnia. Erősebb és okosabb is vagyok, mint egy olyan tüskés giliszta.

Fejemet ingatva vettem ki a halat a tűzből és fújtam meg. Fogatlan hirtelen a kosár felé pillantott, majd újra rám.

- Mit mondtál, meddig tart, mire befejezed?

- Befejezem a… mit is? – kérdeztem értetlenül. A farokszárnyát felemelve fújtatott. – Oh, a szárnyadat? Bocs, kicsit lassú az eszem ma. Ez attól függ, hogy mekkora anyagot tudok venni a pénzemből. A vasrudakat elkészítettem. Már csak kötél kell és az anyag a szárnyhoz.

- Értem. – nézett maga elé elgondolkodva.

- Annyi anyagot kell vennem, hogy legyen tartalékban. Ki tudja, meddig bírja majd egy-egy nagyobb szélcsapásnál. Nem szeretnék a következő városban is ennyi időt eltölteni. Itt szerencsém volt, hogy találkoztam olyanokkal, akik értenek a nyelvemen, de más helyeken talán nem lesz ekkora mázlim. – fújtam meg a halat és haraptam bele.

- Akkor gondolom, pár napot még maradnunk kell.

Csendesen bólintottam egy aprót és folytattam az evést. A barlangra hosszú percekig csend telepedett. Csak a tűz halk pattogása hallatszódott. Fogatlan a gondolataiba merülve feküdt mögöttem, Ezüstmancs pedig velünk szemben kezdett mosakodni.

Könyökömmel óvatosan megböktem Fogatlan oldalát, majd ahogy zöld szemeivel rám nézett, fejemmel Ezüstmancs felé biccentettem. Legjobb barátom először kérdőn nézett a hófúria irányába, azonban ahogy leesett neki, hogy mit szeretnék, bosszús képpel fordult el tőlem.

Nem hagytam annyiban a dolgot. Lassan közelebb hajoltam a füléhez.

- Megbántottad. Kérj bocsánatot. – suttogtam sürgetőn.

- Már miért kérnék? Még egy fúria sem halt bele abba, ha kicsit megbántották. A sárkányok nem kérnek bocsánatot.

- Talán nem, de ez nálunk, embereknél bunkóság. Sokat segített nekünk eddig is.

- A bosszantásban? – sziszegte vissza.

- Nem. Ha végre visszavennél a büszkeségedből, te is látnád. Amúgy meg ne feledd: én javítom a szárnyadat. Nem muszáj halálra dolgoznom magamat a műhelyben esténként, hogy minél előbb leléphessünk erről a szigetről, nemde? – ültem fel és nyúltam a kulacsomért. Fogatlan erre durcásan pattant fel mögülem és indult Ezüstmancs felé, út közben pedig „véletlenül” fejbe vágott a farkával. Vigyorogva vártam a két fúria beszélgetésére.

Fogatlanon látszott, hogy mennyire kelletlenül áll a helyzethez. Zavartan állt meg a hófúria előtt, Ezüstmancs azonban rá sem hederített. Igyekezett minél jobban a mosakodásra fókuszálni. Fogatlan mérgesen nézett rám, majd a fehér fúriához fordulva elkezdte egyik mancsával a földet kaparászni.

- Hófúria. Beszélhetnénk egy percre? – Ezüstmancs még a fülét sem mozdította erre. A halat félretéve nyújtózkodtam egyet.

- Tudod, van neve is. Biztos vagyok benne, hogy az Ezüstmancsra jobban hallgat. – ajánlottam. Fogatlan irritáltan felhorkant, amin magamban jót nevettem. Ezüstmancs szája szélén is mintha megjelent volna egy apró, alig észrevehető mosoly.

- Szóval Ezüstmancs… Én…

:: Igen, éjfúria? Mit szeretnél? :: - kérdezte Ezüst szinte érzelemmentes hangon, rá sem nézve.

- Én… Ami az emberfészeknél történt…

:: Igen? ::

- Nos… Tudod… Még szerencse, hogy elkezdtél keresni a szigeten és így kiderült, hogy talán követett minket az a sárkány…

Ezüstmancs kérdőn nézett legjobb barátomra a furcsa bocsánatkérési szándéka miatt. Fogatlan zavartan nézett a földre, majd vissza a hófúriára. Hirtelen kitágultak a szemei, mintha valami zseniális terv jutott volna az eszébe. Elkezdett öklendező hangokat hallatni, majd egy szép kis adag megevett halat csúsztatott Ezüstmancs elé.

Fintorogva fordítottam el a fejemet pár pillanatra. Vacsora után már csak ez a látvány hiányzott.

- Tessék. Remélem éhes vagy. – lépett hátrébb az éjfúria.

Ezüstmancs hosszú másodpercekig csak felváltva a halakat és Fogatlant nézte, majd előre hajolt és elkezdte megenni a felajánlott ételt. Undorodva fordítottam el újra a fejemet.

:: Köszönöm Fogatlan. :: - hallottam Ezüstmancsot halkan dorombolni.

Fogatlan elégedetten bólintott, majd sietett vissza, hogy lefeküdhessen mögém. A fejemet ingatva néztem rájuk.

- Adja ég, hogy egyszer megérthessem a furcsa szokásaitokat. Miért egyszerűbb felöklendezni és aztán megenni azt a halat, mint kimondani, hogy bocsánat?

Fogatlan és Ezüstmancs összenéztek, majd szinte egyszerre motyogtak el egy „embereket”.

Miközben kényelmesen elhelyezkedtem Fogatlan mellett az alvásra készülve, Ezüstmancs elmondott mindent, amit látott a Suttogó halál üregekről. Merre találhatók a szigeten, a rémek mikor látták először és hogy ő ezen a szigeten korábban még nem látott egy hozzá hasonló sárkányt sem.

Legbelül talán kicsit aggódtam a sárkány miatt. Magam miatt talán annyira nem, hiszen az éjszaka Fogatlan és Ezüstmancs vigyáznak rám, nap közben pedig végig a városban vagyok, ahová azért szerintem nem bemerészkedne. Fogatlannal azonban mi lesz, ha nap közben futnak össze? Nem tud elrepülni. Hogyan védi meg magát? Minél előbb meg kell javítanom azt a szárnyat.

Amint lefeküdtem, Fogatlan félig betakart a szárnyával. Egy kis rést hagyott a tűz felől, így még élvezhettem a táncoló lángok melegét. Ezüstmancs ekkor szólalt meg.

:: Pár napig még talán biztonságban vagyunk. A sárkány nagyon kimerülhetett. Biztos alszik valamelyik járata mélyén. Utána azonban vadászni fog, és ha ő a mi sárkányunk, számítani kell valamilyen támadásra. ::

- Mi lenne, ha holnap átnéznénk azokat az üregeket? Megtudjuk, hogy ugyanarról a Halálról van-e szó és el is tudjuk kergetni, ha kell. – javasolta Fogatlan. Az éjfúria szárnya alól láttam, hogy Ezüstmancs szemei felcsillannak.

:: Akció? Benne vagyok! Számíthatsz rám! :: - mosolyodott el, erre pedig felültem.

- Ugye ezt nem gondoljátok komolyan? Egy, nekem holnap még a városba kell mennem…

- Pont ezért tökéletes a terv. Te nem leszel ott. – nyomott vissza a szárnyával Fogatlan. Döbbenten próbáltam újra felülni.

- Nem mondod, hogy nélkülem akartok a Suttogó Halál üregébe bemenni?! Rád mérges igazán! És ha harcba keveredtek? Nem tudsz repülni, a föld alatt pedig ő van előnyben.

:: Fogatlan nem lesz egyedül, Hablaty. Én is ott leszek. :: - próbált nyugtatni Ezüstmancs, sikertelenül.

- És ha hagynátok ezt az egészet? Már csak két, maximum három nap és mehetünk tovább. Eddig talán követett minket, de ti mondtátok, hogy nem repülnek sokat. Amint elhagytuk Atley szigetét megfeledkezhetünk róla. Ne bonyolódjunk felesleges harcokba.

- Annyira unalmas vagy néha Hablaty. – feküdt el Fogatlan is és hunyta le a szemeit.

- Inkább legyek unalmas, de nagyon is élő. – fordultam az oldalamra és merültem egy rémálmokkal teli, nyugtalan alvásba.

~~~

Órákkal később, messze Atley városától egy sziget tűnt fel egy hajóról a nap első sugaraiban. Pléhpofa álmosan dörzsölte a szemeit, tekintetével pedig végignézett az emberein, akik reggelizés közben csendben beszélgettek. Felállva megköszörülte a torkát.

- Úgy tűnik megérkeztünk az Ádázok szigetére. Készítsétek fel a hajót. Hamarosan kikötünk.

- Főnök! A fegyvereinket is készítsük? – kérdezte Haakon a baltáját felkapva.

- Az ádázok őrültek. Veszélyes lenne fegyver nélkül. – tette hozzá Bard.

A Huligán törzsfőnök a saját övén levő kardra pillantott, majd fejét ingatva rakta félre.

- Nem. Pont az őrült magatartásuk miatt nem akarok bajt. Ha fegyver nélkül lépünk a földjükre, akkor nem lesz mibe belekötniük, amíg Oswalddal tárgyalok. Fontos lehet a támogatásuk ennél a háborúnál. Nem kockáztathatunk nézeteltéréseket.

- Értettük, főnök. – bólintott Asger, pörölyét félretéve. A többi berki is elrakta a fegyverét, így Pléhpofának egyel kevesebb dolog miatt kellett aggódnia.

Már hosszú ideje állnak szövetségben az Ádázokkal, Oswalddal pedig mindig jól szoktak menni a tárgyalások. Reménykedve figyelte Berk főnöke a közeledő szigetet, ahonnét már hallatszódtak a figyelmeztető kürtök az érkezésükről.