Irány az élet - 5. rész: Kékszárny és a sárkány kristály

5. rész: Kékszárny és a sárkány kristály

Csendben követtem a mini sárkányt, azonban ahogy egyre szűkült a járat, kezdtem kissé aggódni. Merre megyünk és miért? Már térdre ereszkedve másztam, mikor ironikusan felnevettem magamon. Életemben először mázli, hogy nem vagyok olyan testes, mint a többiek a szigeten. Nem nagyon tudnám ide követni ezt az apró sárkányt. Bár, ha továbbra is így szűkül a járat, akkor én sem jutok sokkal tovább.

Fintorogva húztam lejjebb a fejemet, és ahogy előre néztem, végre nagyobb fényt pillantottam meg. A kis sárkány eltűnt, én pedig átpasszírozva magamat a legszűkebb részén, egy nagyobb térben találtam magamat.

A plafonon hasonló kis sárkányok voltak, ők azonban hol arany, hol ezüstös színben világítottak. A falak valami kristályszerű anyagból voltak, ezzel pedig teljesen bevilágítódott a hely. Ámulva nézelődtem, mikor Kékszárny az arcom elé repült és csipogva mutatta, hogy kövessem.

A szűk bejárattal szemben szállt le egy nagyobb köre. Ahogy odaértem, elkezdte tolni, az apró méretével azonban esélye sem volt rá, hogy megmozdítsa.

- Értem, azt szeretted volna, hogy segítsek eltolni a követ, mert te megmutattad a kijáratot, igaz? Na, várj csak. Ez még talán nekem is kemény meló lesz. – dőltem neki és adtam bele minden erőmet, hogy elmozdítsam. Amint ez sikerült, észrevettem, hogy a kő egy apró lyukat rejt a földben. A kis sárkány vidáman csipogott valamit, majd berepült a lyukba. Letérdeltem a kő mellé és csak vártam. Arra esély sincs, hogy én oda beférjek.

A kis sárkány percekig lent volt, majd hirtelen kirepült, mancsai között pedig volt valami. Érdeklődve hajoltam előre, mire csipogva a kezemre mutatott. Először a tenyeremre néztem, majd óvatosan kinyújtottam feléje. Gyorsan a tenyerembe dobta, majd visszarepült a kő tetejére. Kíváncsian nézegettem az apró, világoskék, csillogó követ.

:: Tartsd magadnál, kisember. Még a hasznodra válhat. :: - hallottam egy csilingelő hangot, mire kérdőn néztem körbe. Sárkányokon kívül nem láttam más embert erre.

- Ki az? – kérdeztem, miközben lassan felálltam.

:: Én, Kékszárny. Meglepődtél, mi? :: - nevetett a hang, én pedig a sárkányra néztem. Létezik, hogy beszélt hozzám? De hogyan? Vagy csak megbolondultam? Az apróság újra felnevetett.

:: Ne vágj ilyen képet, kérlek. Nem őrültél meg. Ez egy ajándék, tőlem. :: - bólintott vidáman a kis sárkány. Én értetlenül néztem rá.

- Egy ajándék? Nekem? De miért? Én nem segítettem neked semmiben.

:: Megérdemled. Nem sokan mondanak legjobb barátjuknak egy sárkányt. A legtöbb ember kérdés nélkül megölne minket. Te más vagy, Hablaty. ::

- Ejha. Köszönöm. Mi ez a kő? Csak téged, vagy minden sárkányt értek?

:: Egy varázs kristályt tartasz a kezeid közt, kisember. Pár nagyon bölcs sárkány csinálta egy rendkívül különleges embernek. Én neked szeretném adni. A másik kérdésedre felelve, igen, minden sárkányt értesz majd, amíg nálad van ez a kristály. :: - bólintott komolyan.

- Ez… Varázslatos. És kicsit ijesztő is. Bocs. – motyogtam zavaromban a tarkómat vakarva, mire elnevette magát.

:: Ti emberek nem szoktatok a varázslathoz. Sokkal több van a világunkban, mint azt ti valaha is hinnétek. :: - repült a járat fele, amerről érkeztünk. Én sietve követtem.

- Értem… Tényleg nekem akarod adni? Nem maradhatok, a barátommal tovább kell utaznunk.

:: Tudom. Nem kell maradnod. Csak beszélni szerettem volna egy újabb Hablattyal. Amúgy meg, az utazásod alatt jól fog jönni. A barátoddal, az éjfúriával is könnyebben megértitek majd egymást, nem? :: - kérdezte vidáman, mire bólintottam.

- Ez igaz. Köszönöm. – nyúltam felé, hogy megsimogassam, ő azonban távolabb repült. Azonnal visszahúztam a kezemet.

:: Sajnálom, Hablaty, de ezt nem szabad. A te érdekedben. A bőrömön olyan anyagok vannak, amik rátok, emberekre nézve mérgezőek. Nem szeretném, ha bajod esne miattam. :: - felelte szomorú mosollyal az arcán, mire meglepődve bólintottam.

- Ejha. Ezt nem tudtam. Te milyen sárkány vagy egyébként? Nem rémlesz a sárkányok könyvéből. – érdeklődtem kíváncsian, mire nevetve reppent a járatba.

:: Azt meghiszem. Egyedül az én kedves Hablatyom könyvében találkozhattál volna velem. Nem sok ember látott még minket. Tudod, nem vagytok gyakori látogatók a sötét, földalatti járatokban. :: - nevetett, én pedig összehúzva magamat újra bemásztam a szűk járatba, hogy tovább követhessem.

- Én is véletlenül kerültem ide. Beszakadt a föld a lábam alatt és… Várj csak! Milyen Hablatyról beszélsz? – kérdeztem döbbenten, mire megfordult és halk dorombolásba kezdett.

:: Az elődödről. Hosszú évek teltek már el a halála óta. A barátunk volt. ::

- Második Hablaty? Berkről? Ez érdekes. Apám sosem mesélt róla, főleg nem arról, hogy jóban volt a sárkányokkal. – gondolkoztam, mire Kékszárny megingatta a fejét.

:: Nem… Hogy beszéltek volna róla? Ő… Nem sokan szerették a bizonyos dolgokhoz való hozzáállását. Ilyen volt a sárkányokkal való barátkozás is. Az elődöd jóval okosabb és bölcsebb volt, mint sok társa. Bármibe kezdett, útját siker koronázta. Sok időt töltött velünk, tanult tőlünk… Még a nyelvünkön is megtanult! Az a kristály csak az elején kellett. :: - felelte büszkén, én pedig csodálkozva pislogtam. Még soha, senkit sem hallottam ilyen szenvedéllyel és szeretettel beszélni valakiről.

- Aha… És… Neki volt egy sárkánykönyve? – érdeklődtem tovább.

:: Volt. Szeretett minket tanulmányozni. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy rajzolgatott minket és kérdezgetett a képességeinkről. ::

- Gondolom nem tudod hol lehet most ez a könyv, vagy igen? – érdeklődtem, miközben a járatban már újra felállhattam a lábaimra. Nagy megkönnyebbülés volt, nem rajongok a szűk helyekért.

:: Nem tudom. Sokat utazott délre, úgy tudom volt valami szállása is az egyik ottani szigeten. Berkre nem hozta magával, félt, hogy azok, akik nem hittek az emberek és sárkányok közti együttműködésben, ellenünk használnák fel a tudást. Az utolsó leheletéig a békéért küzdött, amit az olyan szörnyek, mint az apád, tönkretettek. :: - hunyta le a szemét, mire csendesen bólintottam és a barlang falát fixíroztam. Ugyan konkrétan nem az apám felelős azért, hogy nem jött össze anno a béke a sárkányokkal, Kékszárny azonban a hanglejtésével sikeresen bűntudatot ébresztett bennem.

Hirtelen Kékszárny megállt előttem a repüléssel, majd fejével a kijárat felé biccentett.

:: Arra menj, csak egyenesen. A járat, amiből közénk pottyanhattál az elhagyatott medve barlang lehetett. Hamar meg fogod találni a barátodat. :: - mosolygott rám, mire hálásan bólintottam.

- Ha megtaláltam, nem bánod, ha visszajövünk? Szívesen beszélgetnék még veled.

:: Öröm lenne hosszabban beszélgetni veled, kisember. Kevés a hozzád hasonló jószívű ember, kérésedre azonban sajnos nemmel kell felelnem. A vártnál hamarabb köszöntött be a hó és már érzem a testemen, hogy fárad. A mi fajtánk amint hidegebbre fordul az idő, téli álomba merül. Félek, mire visszatérnétek a barátoddal, én már rég mélyen durmolnék. :: - nézett a kint dúló hóviharra.

- Oh, ezt nagyon sajnálom… - szomorúan lehajtottam a fejemet. Kékszárny halkan dorombolni kezdett.

:: Nektek is jobb továbbállnotok. Az emberek nem bírják olyan jól a hideget, mint az éjfúriák. Menjetek délre. Ott meleg van és élelemből sincs hiány. Amint jobbra fordul az idő és épp erre jártok, kérlek, látogassatok meg. ::

- Mindenképp, Kékszárny. Kellemes pihenést a télre és köszönöm ezt a kristályt. Vigyázni fogok rá. – hajtottam fejet előtte hálásan. Ő halkan felnevetett.

:: Tudom, hogy vigyázni fogsz rá. Szerencsés utat. Üdvözlöm a barátodat. :: - bólintott, majd sietve eltűnt a szemeim elől.

Én percekig még álltam ott, kezemben a kristállyal, majd a kijárat felé pillantottam. Meg kell keresnem Fogatlant. Szegény már biztos halálra aggódja magát. Ehhez viszont ki kell mennem a tomboló hóviharba, vizes ruhákban. Dideregve indultam a kijárat fele, majd álltam ott meg. A kristályt fogtam és óvatosan belecsúsztattam a csizmámba. Féltem, ha a kezemben marad és nagyon lehűlök, még a végén elveszteném.

Egy utolsót sóhajtva szorosabban összefogtam magamon a mellényemet, majd nekiindultam a korábbi barlangunk megkeresésének. Kékszárny szerint csak egyenesen. Hát hajrá.

~~~

Mindeközben Berken sem állt meg az élet. A vikingek sietve készítették fel házaikat a közelgő hóviharra. Bélhangos, a falu kovácsa, hogy segítsen a falu főnökén, aki egyben régi cimborája, utasította a sárkány-kiképzésen megjelent gyerekeket, hogy segítsenek ott, ahol tudnak. Sok még a teendő. Tüzelőfát kell vágni, a háziállatokat a csűrbe kell hajtani és az ablakokat is be kell szegelni a biztonság kedvéért.

Miután látta, hogy mindenki boldogul a kiosztott parancsokkal, a kovács a Haddock ház felé indult. A gyűlés óta nem látta Pléhpofát, ez pedig kezdte kissé aggasztani. Ha van valaki a faluban, aki reggeltől estig a falusiak gondjaival törődik, az nem más, mint Pléhpofa. Ezért is ő a főnök. Nem szokása bezárkózni a házába.

Az ajtóhoz érve kétszer kopogott, majd benyitott. Barátja a tűzhely előtt ült és csak csendben bámulta a pattogó lángokat. Bélhangos megköszörülte a torkát és belépett.

- A falu többnyire készen áll a hóviharra. A gyerekek elég fát vágtak a következő napokra. Halvér segített Csendes Svennek időben beterelni a csűrbe a jószágokat is. Odinnak hála, idén nem kell fagyott tejet nyalogatnunk. Még mindig rémálmaim vannak tavalyról. – fintorgott a kovács, Pléhpofa azonban meg sem moccant. Bélhangos sóhajtott, de folytatta a beszámolót a faluról.

- Penész persze jött a szokásos napi panaszával. Javaslom, ha ismét az Olaf hóviharhoz hasonló mennyiség jön, ezúttal ne ássuk ki a vénembert.

- Hogy tehetett velem ilyet? Hogy nem vettem észre? Pont olyan vak voltam, mint mikor… - motyogta maga elé a főnök, arcát pedig a kezei közé temette.

- Hablaty mindig is más volt, Pléhpofa. Akárcsak ő. Ezt te is jól tudod. Nem azt mondom, hogy igaza van a sárkányokkal kapcsolatban, de talán érdemes lenne kicsit mélyebben megvizsgálni a dolgokat, mielőtt ítélkezünk.

- Mielőtt ítélkezünk? BÉLHANGOS! Összeállt azokkal a bestiákkal! Elárult minket! – fordult Pléhpofa mérgesen a kovács felé.

- Elmenekült. Olvastad a levelet, azt írta, hogy a sárkányok nem olyanok, amilyeneknek hisszük őket. Az a fiú okos. Biztos vagyok benne, hogy tapasztalatból írta.

- Azt hittem a barátom vagy! Mellettem kéne állnod! – felelte ingerülten Pléhpofa, Bélhangos azonban nyugodtan a vállára tette a kezét.

- Nem, cimbora. Épp ezért kell megmondanom, ha szerintem tévedsz.

- Tévedek?

- Igen. Hablaty a fiad. Bármit is tett, az marad. Arra kérlek, ha visszatér… HA visszatér… legalább hallgasd meg.

Pléhpofa azon volt, hogy mondjon valamit, mikor az ajtó kivágódott. Morgópóc állt ott, lihegve.

- Pléhpofa! Gyere! Kübli és Pozdorja bunkósbottal verik egymást a főtér kellős közepén! Szükség van rád!

A főnök felsóhajtott, még egy utolsó pillantást váltott régi cimborájával, majd fejét rázva sietett a főtérre. Bélhangos csak nézett utána és remélte, hogy még időben sikerül észhez térítenie a világ legmakacsabb vikingjét. A falu, Hablaty, de legfőképp Pléhpofa érdekében.

~~~

Attól tartok, ebben a hóviharban nehezebb tartani az 

irányt, mint azt korábban hittem. Fogaimat összeszorítva és fejemet lehajtva próbáltam haladni, de a tempó nagyon lassú volt. A hó már a csizmám pereméig ért, így szörnyen fárasztó volt lépkedni benne. Kezdtem teljesen elveszíteni a tér és idő érzékemet. Nem láttam mást csak havat és havat és havat. Minden fehér volt. És hideg.

Kezdtem egyre kisebb lépteket venni, az erőm pedig egyre fogyott. Dideregve ültem le egy nagyobb szikla mellett. Pihenek egy kicsit. Csak egy kicsit. Utána megyek tovább. Megtalálom a barlangot és a tűz mellett felmelegszek. Csak… pár perc kell.

Ahogy a körülöttem dúló hóviharba meredtem, felrémlett Bélhangos egyik figyelmeztetése még egy korábbi troll vadászatunkról.

Hablaty, ne feledd. Ha hóviharba kerülsz, első dolog, amit teszel, hogy fedezéket találsz és tüzet gyújtasz. Nem aludhatsz el, bármilyen fáradt is vagy. Ha elalszol, halálra fagysz.

Bármennyire is próbáltam eleget tenni ennek a figyelmeztetésnek, nem volt elég energiám, hogy felálljak. Amennyire csak tudtam összekuporodtam.

- Segítség. Valaki… bárki… kérlek… - mormoltam, remélve, hogy meghallja valaki, erre azonban úgy tűnt, esély sincs.

Az ezt követő idő eléggé összefolyt a fejemben. Csak arra emlékszem, hogy a szikla tövében feküdtem és mikor felnéztem, a távolból egy éjfúria alakja rajzolódott ki. Bolond mosollyal az arcomon néztem, ahogy közeledik. Milyen furcsa. Fehér éjfúriák is léteznek? Szemünk pár pillanatra összekapcsolódott, majd lassan minden elsötétült.

~~~

Mély álmomból arra keltem, hogy valaki óvatosan az arcomat bökdösi. Erőtlenül nyitottam ki a szemeimet. Tekintetem egy ismerős zöld szempárral találkozott. Halványan elmosolyodtam, majd újra lehunytam a szemeimet. Ha ő itt van, még nyugodtan aludhatok pár órát.

- Ne! Hablaty! Kelj fel! Ne aludj vissza, kérlek. - könyörgött egy mély hang elkeseredetten. Dideregve sóhajtottam.

- Csak még pár órát, Fogatlan… Annyira fáradt vagyok… - suttogtam, ezzel pedig úgy tűnt, abbahagyta a böködésemet.

:: Ne engedd neki. Majdnem halálra fagyott. Fel kell kelnie. Meg kell nézni, minden rendben van-e vele. Talán ennie sem ártana. :: - hallottam egy másik hangot.

- Oké, próbálom felkelteni. Ő is mindig olyan makacs tud lenni… - morogta az éjfúria bosszúsan. – Hablaty. Kelj fel. Ez nem vicc. Később aludhatsz.

Fintorogva fordultam az oldalamra és próbáltam nem törődni a kéréssel. Annyira álmos voltam.

- Jó. Ha szép szóval nem megy, keményebb eszközökhöz kell folyamodnom… - mondta Fogatlan, majd pár pillanat múlva megéreztem a nyelvét a hajamban. Fintorogva toltam el a fejét és még kissé kábán ugyan, de felültem. Undorodva töröltem le a hajamból az arcomba folyó sárkánynyálat.

Fogatlan mosolyogva nézett rám. Én pislogtam még párat, majd ahogy jobban körbenéztem, döbbenten vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül. Fogatlan mögött nem sokkal egy fehér éjfúria ücsörgött és a kék szemeivel kíváncsian fürkészett engem. Ő volt az, akit a hóviharban láttam, mielőtt elaludtam. Ezek szerint nem csak képzelődtem.

:: Jó reggelt, kisember. Már sokkal jobban festesz, mint pár órája, mikor rád találtam. :: - hajtotta közelebb a fejét és szagolgatott meg.

- Ne fáradj. Sajnos nem ért minket. – sóhajtotta legjobb barátom, majd elkezdett ő is végigszaglászni.

- Értelek titeket és ne aggódj, semmi bajom. – mosolyogva vakargattam meg a fejét.

- Értesz minket? Mire gondolsz? Most érted, amit mondok? – kérdezte Fogatlan, mire bólintottam, majd a csizmámba nyúltam.

- Ezt egy kis sárkány adta. Azt mondta, ezzel megértelek titeket.

Óvatosan elővettem a kristályt, amit Kékszárny adott és vidáman feléjük mutattam. Ahogy megcsillant a kristály a mellettünk égő tűz fényében, Fogatlan és a fehér éjfúria tágra nyílt szemekkel nézték. Már azon voltam, hogy megkérdezzem, mi a baj, mikor mindketten meghajoltak a kristály előtt. Értetlenül néztem őket, majd a kristályt.

:: Ó magasságos Holdsárkány… Ha én ezt elmondom a csapatomban… :: suttogta a fehér éjfúria.

- Nekem mondod? Ő az én lovasom! Én… ezt… el sem hiszem! Akkor én vagyok a legendás éjfúria? – kérdezte derűsen Fogatlan a fehérre pillantva.

- Ti meg miről beszéltek? Beavatnátok? – raktam vissza a csizmámba a kristályt.

:: Óóó, majd én elmesélem! Imádok történeteket mesélni! :: - lelkesedett a fehér.

- Várj! Kíváncsi vagyok a történetre, de… előbb megtudhatom, hogy ki vagy? Még sosem láttam fehér éjfúriát. Igaz… feketét is csak egyet. – vigyorogtam Fogatlanra, aki szemét forgatva lefeküdt mögém. Kényelmesen nekidőltem.

:: Nem éjfúria vagyok, apróság, hanem hófúria. Hasonlóak vagyunk, mint a barátod, csak sokkal jobban bírjuk a hideget. Messze, lent, délen élünk. Csak a párzási időszak miatt látogattunk el ezekre az északi szigetekre. Tudod, a fiókák még nem bírják olyan jól a hideget. :: - válaszolt mosolyogva, én pedig bólintottam.

- Ez nagyon érdekes. És van neved?

- A sárkányoknak nincs nevük, Hablaty. – felelte Fogatlan, miközben a hajamat szagolgatta.

:: Ha szeretnéd, adhatsz nekem egyet. A legendás sárkány fiútól megtiszteltetés lenne nevet kapni. :: - hajtott fejet előttem, mire zavartan pislogtam.

- Rendben… Hogy tetszik az Ezüstmancs? A lábaid innen úgy tűnik, mintha ezüstösen csillognának. – döntöttem oldalra a fejemet, mire dorombolva felemelte az egyik mellső mancsát.

:: Nagyon tetszik ez a név, mélyen tisztelt sárkány fiú. ::

- Ne hívj így, kérlek. Hablaty vagyok. Nyugodtan viselkedhetsz normálisan körülöttem.

:: Ha ezt szeretnéd. :: - kezdte el nyalogatni a mancsát. Ekkor hirtelen megkordult a gyomrom. Zavartan értem a hasamhoz, mire Fogatlan és Ezüstmancs is elkezdtek nevetni. Kínosan én is csatlakoztam hozzájuk.

- Azt hiszem a történet előtt szereznünk kéne neked valamit enni. – vigyorgott Fogatlan, mire játékosan meglöktem az oldalát.

- Ha nem etted volna meg a halamat, akkor most nem lennék éhes.

- Megéheztem a hosszú repülésben és az úszásban, a hal pedig olyan hívogató volt. – nyüszítette, mire fejemet ingatva vakargattam meg a füle mögött. Azonnal boldog dorombolásba váltott.

:: Én nemrég vadásztam. Várj egy pillanatot… :: - dorombolta Ezüstmancs, majd elkezdte felöklendezni. Sóhajtva néztem, ahogy a lábam mellé rakta a félig már megemésztett halat.

- Mi ez a „már megevett ételt adok az éhezőnek” szokás nálatok, sárkányoknál?

- Ti emberek nem csináljátok? Hogy etetitek akkor a fiókákat? – értetlenkedett Fogatlan.

- Ezt szerintem kicsit bonyolult elmagyarázni nektek, sárkányoknak. Mi nem halat eszünk, miután megszületünk, hanem tejet. Mi…

:: Persze, az emberek mégsem sárkányok. Ti olyanok vagytok fiókaként, mint az apró szarvasok. ::

- Hát, azt hiszem fogalmazhatunk így is. – vakartam meg a fejemet.

:: Akkor nem kéred a halat? :: - kérdezte Ezüstmancs, mire megráztam a fejemet.

- Azért köszönöm, hogy megkínáltál vele.

:: Nincs mit. :: - mosolygott, majd előre hajolt és újra megette.

- A vihar elült. Kimehetnék vadászni neked valamire. – nézelődött kifele Fogatlan, mire megingattam a fejemet.

- Bármikor visszajöhet a vihar, egyedül pedig nem tudsz repülni. Kibírom. – mosolyogtam rá, Ezüstmancs azonban felállt.

:: Nem hagyhatjuk, hogy a legendás sárkány fiú éhezzen. Elmegyek, hozok neked halat. Hamar megjárom. Addig ne meséld el neki a történetet. Én szeretném. :: - mosolygott a fehér fúria, majd a kijárat felé fordult és elhagyta a barlangot. Fogatlan közben az ölembe hajtotta a fejét.

- Addig elmesélhetnéd, hogy mi történt veled, honnét szerezted azt a kristályt. Amikor beszakadt alattad a föld és eltűntél… nagyon megijedtem. Azt hittem, örökre elveszítettelek.

- Ilyen könnyedén nem szabadulsz tőlem. – kezdtem simogatni a fejét, mire megforgatta a szemeit.

- Nem is akarok, bolond. De gyerünk, mesélj.

- Oké, de hosszú történet.

- Nem sietünk sehova. Van időnk, amíg a hófúria szerez neked halat.

- Jó. Lássuk, hol is kezdjem. Nos, azt láttad, ahogy beszakadt alattam a föld, majd eltűntem. Egy csúszós járaton egyenesen egy jéghideg földalatti barlang tavába pottyantam. Próbáltam kitalálni, hogy szabadulhatnék ki onnét és ekkor találkoztam Kékszárnnyal…