Irány az élet - 19. rész: Egy sellőfiú története

19. Rész – Egy sellőfiú története

Ágyban, meleg takaró alatt ébredni a házban terjengő finom illatokra, pont ezt az érzést hiányoltam a legjobban az elmúlt időszakban. Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, ha az arcodat lustán belefúrhatod a puha párnába. Egy nagy nyújtózkodást követően az oldalamra fordultam és álmos szemekkel néztem körbe a félhomályban úszó vendégszobában.

Tegnap Elina a vacsoránál szerette volna felhozni a maradásom témáját, erre azonban nem volt szükség. Finna még előtte megkérdezte, hogy biztos van-e szállásom az éjszakára. Mikor felvetettem a kovácsműhelyükben való maradás ötletét, Leif egyből leintett és mondta, hogy van egy üresen álló vendégszobájuk és örömmel vennék, ha maradnék. Maradtam és ennek hála napok óta ez volt a legpihentetőbb alvásom. Fogatlannak ezt azonban talán jobb, ha nem kötöm az orrára. Még a végén többet nem enged a szárnya alá, a barlangokban az esték azonban rettentően hidegek tudnak lenni.

Mire ezt végiggondoltam, az ajtó éles nyikorgással jelezte egy kíváncsi vikinglány érkezését. Pillanatokon belül Elina kukucskált be a résen.

- Hablaty? Ébren vagy? – kérdezte suttogva, mire ásítva ültem fel.

- Félig-meddig. Jó reggelt. – dörzsöltem a szememet. A lány elmosolyodva lépett be az ajtón, maga mögött pedig óvatosan behajtotta azt. Az ágyam mellé guggolva komoly tekintettel nézett rám.

- Neked is szép jó reggelt. Készülnöd kell. Megreggelizünk, aztán elmegyünk Dionnához.

- Máris? Felkelt már a nap? – kérdeztem a fejemet vakarva, Elina pedig vidáman felkacagott.

- Dionna reggelente összeszedi a tyúkoktól a tojást. Ha még ma beszélni akarunk vele négy… vagyis hatszemközt, akkor ott kell beszélnünk vele. Gondolom, te sem akarod, hogy mások tudjanak a dologról. – nézett rám kérdőn, mire megráztam a fejemet.

- Nem, persze, hogy nem. – ültem az ágy szélére és húztam fel a lábamra a csizmámat. Felállva az ágynemű megigazításába kezdtem, miközben Elina az ajtóhoz sétált és várakozón figyelte a mozdulataimat.

- Anya befejezte amúgy a ruhádat. Már csak fel kell próbálnod és véleményt mondani, hogy megfelel-e. – felelte mellkasa előtt összefont karokkal. Amint végeztem az ággyal, mosolyogva fordultam felé.

- Már alig várom, hogy felpróbálhassam.

- Akkor gyerünk. – nyitotta ki az ajtót és rohant előre. Én még felkaptam a székre akasztott mellényemet, majd még kissé álmos fejjel indultam Elina után.

Irány az élet - 18. Rész: A sárkányok könyve

18. Rész: A sárkányok könyve

Kora délután volt, mire Asztrid Hofferson visszatért Bélhangos műhelyébe. A apró rém után a lány sokáig csak ült a ketrec előtt. A tudat, hogy Hablatynak végig igaza volt eddig olyan hihetetlennek tűnt, a rém viselkedése után azonban komolyan elgondolkodott a vikinglány. Talán mégis van egy másik út a sárkányokkal kapcsolatban? Talán. Lehetséges. A gond csupán annyi, hogy ezt az utat Hablatyon kívül senki sem ismeri, ő pedig nincs itt, hogy megmutassa.

Nagy sóhajt követően lépett be a szőke lány a műhelybe, ott azonban senkit sem talált. Bizonyára elmentek kajálni. – gondolta magában, majd leült egy székre.

Pár pillanatig csak elmélázva nézelődött a műhelyben, tekintete azonban hirtelen megakadt Hablaty szobáján. Ugyan ő most nincs itt Berken, de az éjfúriától biztos sokat tanult a sárkányokról. A sok tudást valahova le kellett jegyzetelnie, nem? Ha szerencsém van, a nagy szökésben sikerült megfeledkeznie arról a füzetről. - mosolyodott el a lány, miközben felállva a rejtett kuckó felé vette az irányt. Kezével lassan félrehúzta a függönyt, mely jelen esetben ajtóként szolgált, és belépett.

Annak ellenére, hogy még csupán kora délután volt, meglehetősen sötét volt a szobában. Beletelt pár pillanatba, mire Asztrid szeme megszokta az új fényviszonyokat.

- Ahogy nézem szerettél ilyen sötétben dolgozni, mi? – kérdezte félhangosan a lány, miközben az asztalhoz sétált. Az asztal tele volt különféle fegyverek makettjeivel és a hozzájuk tartozó alkatrészekkel, tartókban sorakozó ecsetekkel és ceruzákkal. Asztrid gondos figyelemmel nézett végig rajtuk, figyelmét pedig az asztal mellett álló szekrényre fordította. A modellek és a rajzoláshoz szükséges eszközök onnét sem hiányoztak, legnagyobb örömére azonban végre megtalálta, amit keresett. Füzetek. Ráadásul egyszerre négy!

Arcán elégedett mosollyal vette le a füzeteket a szekrény polcáról és helyezte az asztal tetejére őket. Otthon az este az lesz az első, hogy átnézi őket, valamibe azonban most bele kéne raknia, hogy hazavihesse. Nem futhat át a faluban kezében a füzetekkel.

Jobban körbenézve a helyiségben észrevette, hogy a sarokban egy szögre akasztva lógott egy tarisznya. Eléggé sáros volt és több helyen lyukas is, a célnak most azonban megfelelt. Sietősen leakasztotta a táskát, majd belenézett. Csak néhány szerszám és egy kis fű lapult benne.

Asztrid fogta a szerszámokat és kirakta őket az asztalra, ez követően pedig kiöntötte a füvet egy szemetesként szolgáló kosárba. A négy füzetet gondosan a tarisznyába bújtatta, majd sarkon fordulva elindult haza Hablaty jegyzeteinek birtokában.

A szőke lánynak akkor még fogalma sem volt róla, hogy milyen közel volt a legtöbb sárkány által oly kedvelt sárkányfűhöz…

Irány az élet - 17. Rész: Varázslatos lények

17. Rész: Varázslatos lények

A napok feszülten teltek Berken Pléhpofa távolléte alatt. A Huligánok vezére legjobb barátjára, Bélhangosra bízta a falu kisebb-nagyobb problémáinak intézését, így a kovács nap közben többnyire a műhely és a falu meghatározott pontjai között ingázott. Épp egy ilyen rohangálás után tért vissza a műhelybe ránézni új inasai munkájára, mikor út közben Gunnárba botlott. Régi harcostársa morogva cipelt egy nagyobb kosár halat a hátán, kezében pedig a jól ismert lapát volt.

- Na mi az, cimbora? Ismét rád maradtak a bestiák? – kérdezte Bélhangos szórakozottan. Gunnár bosszúsan fordult a kovács felé.

- Nagyon vicces. Röhögés helyett inkább segíthetnél. Ezen kívül is még ezer dolgom van a kikötőben is. Küblit és Pozdóját várjuk a fogással.

- Nekem is sok a munkám, Gunnár. Pléhpofa rám hagyta a falu ügyes-bajos dolgait és még a műhelyem is ott van, mégsem panaszkodok. Vikingek vagyunk! – verte a mellét büszkén Bélhangos.

- Az üzletedben ott vannak az inasaid. Nincs is vele annyi gond.

- Heh, te csak azt hiszed. Az a három bajkeverő… Hablattyal kétszer ennyi munkával végeztünk egy nap alatt. Asztridon és Halvéren kívül jóformán semmit sem ér a nagy segítségük.

- A semminél akkor is több az a segítség. – ingatta a fejét Gunnár és indult volna tovább az aréna felé, mikor Bélhangos az állát dörzsölve szólt utána.

- Várj Gunnár! Talán akad itt egy megoldás a problémádra. – vakarta meg a fejét Bélhangos, majd a műhely irányába biccentett.

Bélhangos műhelyében többnyire rendben ment a munka. Takonypóc megszokott panaszkodása és az ikrek időnként kitörő veszekedésén kívül mindenki tette a rá kiosztott munkát. Asztrid épp egy elkészült fejszét próbálgatott, mikor Bélhangos lépett be az ajtón. Takonypóc a munkáját egyből félrehagyva termett a kovács előtt.

- Ez már az ebédszünet lesz, ugye Bélhangos? Olyan éhes vagyok, hogy itt helyben meg tudnék enni egy egész jakot!

- Nem. Ha befejezted annak a kupac fegyvernek az élesítését, akkor lesz itt az ebédszünet. Mozgás vissza dolgozni. Asztrid! Ki tudnál jönni? – szólította a kovács a fiatal vikinglány, aki erre meglepődve bólintott és követte.

Kint a kovácsműhelytől nem is olyan messze állt Gunnár, láthatóan várakozva. Bélhangos bosszúsan biccentett felé.

- Gunnárnak szüksége van egy kis segítségre az arénában.

- A sárkányoknál? Miben tudnék én segíteni? – érdeklődte Asztrid kíváncsian.

- Halat kell adni nekik és kipucolni a ketreceiket. A kiképzésen Hablaty után te voltál a legjobb. Rólad tudom, hogy nem követnél el olyan ostobaságokat, mint például az ikrek. Bízhatok benned? Megkérhetlek, hogy segíts a sárkányok körül?

- Ez természetes, Bélhangos. Megteszek mindent, ami tőlem telik. – felelte Asztrid magabiztosan, majd a fejszéjét fogva sietett Gunnár után.

A blogom

Üdv kedvenc sárkánylovasaim!

Örömmel köszöntelek titeket a blogomon.

A történetemmel hosszú ideig csak a fanfiction neten lehetett találkozni, a mai nappal azonban úgy döntöttem, hogy itt az ideje a blogspotra is átköltöztetnem. Egy ideje már gondolkoztam rajta. Ennek két nagy előnye is van: könnyebben tudom veletek tartani a kapcsolatot, hiszen fanfiction neten azoknak az olvasóknak, akik nincsenek regisztrálva, mindig csak a következő rész elején tudtam válaszolni; a másik pedig, hogy kiélhetem designolós kedvemet is. Az utóbbi talán csak a saját örömömre szolgál, hiszen imádok fejlécekkel és hasonló dolgokkal bíbelődni. =) Lényeg ami lényeg, mától itt is megtaláltok engem.

Ami a folytatást illeti... igen, az is készülőben van...

Időpontot nem ígérek, de megpróbálok sietni vele. :-)

A blogon nyugodtan nézelődjetek, ha kérdésetek van vagy csak szívesen beszélgetnétek, a Chatben megtaláltok. ;-)

Búcsúzás előtt még a figyelmetekbe szeretném ajánlani a blog alján található linkeket. A fanficek között több fantasztikus történetet is találhattok. [Nem ismerek minden magyar sárkányos blogot, mert többnyire tumblren figyelem a rajongói táborban zajló dolgokat, így ha valakinek van, de nem találja nálam kint, örömmel pótlom a hiányosságot. :-) ]

Azt hiszem ennyi lenne.

Legyetek jók és vigyázzatok a sárkányfűvel!

Irány az élet - 16. rész: Oswald jámbor politikája

16. rész: Oswald jámbor politikája

Az Ádáz-sziget sűrű erdeinek mélyén egy szarvascsorda legelészett békésen. Rágás közben gyakran megálltak és füleltek bármiféle veszély közeledtére. Csak egy apró, oda nem illő zaj és már menekülnek is.

Egy fiatal srác, rejtekhelyén lassan kifeszítette az íját. Áldozatát már régen kiszemelte. A csorda szélén állt egy bak. Fején díszes agancs, melyet törzséből korábban még senki sem látott. Ha erre nem emel sisakot az apja, akkor semmire. Egy apró mosolyra húzódott a fiú szája szélére, de egyből el is tűntette. Ha megvan a zsákmány, utána ünnepelhet.

A célzáshoz pontosan beállt, már csak el kell engedni azt a nyilat. A levegővételt is visszafojtva koncentrált és...

Váratlanul egy kürt törte meg a csendet. A cél elmozdult, a nyíl elszabadult, a szarvas pedig megmenekült. Mire felállt a fiú a tökéletes rejtekhelyéről, a csordának már nyoma sem volt. Bosszúsan fordult meg és vágta a földhöz az íjat.

- KI MERÉSZELTE ELRONTANI A VADÁSZATOMAT? – üvöltött a közeli bokrok irányába Dagur a Tébolyult.

Onnan csendben hat ádáz katona bújt elő. Tanácstalanul összenéztek, majd az egyikük nagyot nyelve magára vállalta a bátor szerepét. Lassan kilépett a bokrok közül.

- Elnézést, uram. Ha jól hallottam, akkor a városban fújták a kürtöt.

- Kürtöt? Ilyenkor? – nézett furcsán Dagur az ég felé.

Kora reggel volt még. Az ádázok nem szoktak próbariadót fújni kora reggelente. Jobban belegondolva, szinte sosem szoktak próbariadót fújni. Ők ádázok. Igazi harcos nép. Ostoba az, aki újat húz egy ilyen erős törzzsel.

- Mit gondol, Vorg kapitány, mi történhetett? – sétált közelebb az embereihez Dagur.

- Valószínűleg nem várt hajó érkezett a kikötőbe, uram.

- Nem várt hajó? Hmmm. Jobb ha utánanézek ennek. Apám az elmúlt időszakban nem állt épp a váratlan helyzetek magaslatán. – dörzsölte az állát tanakodva az ádázok vezérének fia. – EMBEREK, HAZAMEGYÜNK. – jelentette ki Dagur, majd eltökélt tekintettel indult a városba.

Háta mögött az emberek magukban morogva kapták fel az eddig elejtett vadakat, Vorg kapitány pedig Dagur eldobott íját. Egyikük sem szerette volna a későbbiekben Dagur fegyvereinek keresésével tölteni a napot…

Irány az élet - 15. rész: Sárkány bocsánat

15. rész: Sárkány bocsánat

A sárkány elkezdte szaglászni a hajamat és hosszú pillanatokra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Lassan próbáltam hátrapillantani, azonban ahogy megláttam a sárkány fejét, szemeim kitágultak és mérgesen nyomtam fel magamat és kezdtem kimászni alóla.

- FOGATLAN! MÉGIS, MIT KÉPZELTÉL? MAJDNEM KIUGROTTAM A BŐRÖMBŐL! – kiáltottam rá mérgesen. Érzelemmentes arckifejezéssel pislogott rám, majd fejét elfordítva ült le.

Remek, még mindig sértődött. Már csak egy makacs, duzzogó éjfúria hiányzott a napomból. – gondoltam magamban keserédesen.

- Amúgy meg, mit csinálsz itt? A barlangnál kéne lenned! Ezüstmancs tudja, hogy itt vagy? – sziszegtem az oldalamat dörzsölve.

- Mióta tartozok magyarázattal egy hófiúriának arról, hogy épp mit akarok csinálni? – vágott vissza mogorván. Nagy sóhajjal próbáltam figyelmen kívül hagyni a kommentet.

- Csodálatos. Ezek szerint nem tudja. Most is biztos téged keres… A szárnyad még nincs kész, úgyhogy ne számíts rá, hogy repülünk a barlangig. – igazítottam meg a tarisznyámat és ellenőriztem, hogy nem esett-e valami ki belőle. Szerencsére minden megvolt. – Gyerünk, induljunk.

Ahogy az oldalához léptem, hogy felmásszak a hátára, mogorván felállt és arrébb sétált. Farkával erősen oldalba csapott, aminek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat és újra a földön találtam magamat.

- Fogatlan! Neked meg mi bajod? Ezt mégis miért csináltad?

- Nem vagyok olyan ostoba hátas állat, amiket ti emberek akkor lovagoltok, amikor csak akartok. Én egy…

- Éjfúria vagy. Tudom, párszor már elmondtad. – álltam fel a hátsómat fogva. – Ez azért nem volt szép tőled, tudod? A város körül lopakodsz, ki tudja mióta, goromba vagy és még fel is borítasz.

- Meg akartam nézni az emberfészket közelebbről. – nézett Atley irányába morogva.

- Oh, és most hogy láttad közelebbről mire jutottál? Elismered végre, hogy túlreagáltad?

- Ha emberekről van szó, nincs igazán „túlreagálás”. Kiszámíthatatlanok, nem tudod, hogy mire számíts tőlük. – makacskodott tovább.

- Öhm… Én is ember vagyok, tudod?

- Pont ezért mondom. – nézett rám rezzenéstelen arccal mire bosszúsan pislogtam párat.

- Kösz a bókot. Ez igazán kedves tőled, Fogatlan. – ingattam a fejemet, majd elindultam vissza a barlanghoz.

- Amíg az embereket néztem, gondolkoztam a korábbi… beszélgetésünkön. – folytatta, a mondat végét szinte elharapva.

- Vitát akartál mondani, nem? – néztem vissza rá a vállam felett. A szemét lesütve motyogott valamit, ezt azonban nem értettem.

Kínos csendben sétáltunk a barlang felé. Én elől, Fogatlan mögöttem. A szemem szerencsére hamar hozzászokott a sötéthez, így a tájékozódás egész jól ment. Ahogy elértünk egy patakhoz, hirtelen megtorpantam. A kezeimet dörzsölve próbáltam felmelegíteni a hidegtől már teljesen elgémberedett ujjaimat. Olyan nincs, hogy én most átvágok bármiféle vízen. Tekintetem egy kidőlt fatörzsre esett, így megindultam arra. Fogatlan még mindig szótlanul követett.

A fatörzshöz érve óvatosan felmásztam rá és lassan kiegyenesedtem, mikor végre megszólalt Fogatlan.

- Hablaty? Tudod, én nem akartam AZOKAT mondani neked. Mérges voltam és ilyenkor néha mondok olyan dolgokat, amiket talán nem gondolok teljesen át.

- Tudom. Próbállak megérteni. Sárkányként biztos nehéz elfogadni, hogy emberek közé megyek, de ebben most hihetsz nekem, amikor azt mondom, hogy ezek az emberek nem akarnak rosszat. Szóval bocsánatkérés elfogadva.

- Várj, én nem kértem bocsánatot. Legalábbis nem ezért. Még mindig nem örülök, hogy az emberek közelébe mész.

- De azt mondtad, hogy sajnálod. – néztem rá zavarodottan.

- Ez nem igaz. Azt mondtam, hogy nem akartam azokat mondani. Te más vagy, mint a többi ember. Még mindig úgy gondolom, hogy távol kéne maradnod tőlük. – tisztázta. Percekig csak hitetlenkedve néztem rá.

- Ó. Miért is hittem akár egy percig, hogy büszke sárkányként bocsánatot kérsz? – kérdeztem kissé csalódottan. Fogatlan először a földre nézett, majd óvatosan rám.

- Nem maradunk örökké itt, ugye?

- Nem. Mondtam, hogy megcsinálom a szárnyadat, aztán megyünk tovább. A rudak már kész is vannak. Holnap veszek bőrt hozzá, este pedig elkészítem.

- Dolgoztál ma a szárnyamon?

- Megígértem, nem? A kovács ma is meghívott vacsorázni magukhoz, de miattad lemondtam a finom ételekről és a meleg szobáról. Helyette most itt vacogok és még éhes és fáradt is vagyok. – sétáltam tovább a fatörzsön, majd hirtelen egy csúszós pontra érve leestem. Fogatlan gyors reakciója nélkül a vízben végeztem volna.

Egy nagy ugrással újra a fák között voltunk. Az éjfúria aggódva nézett rám.

- Jól vagy? Nem ütötted meg magadat?

- Nem, semmi baj. Kösz. – másztam le róla.

Indultam volna tovább, Fogatlan azonban elém állt. Komoly tekintettel nézett a szemeimbe.

- Nem örülök, hogy emberek között járkálsz, de megpróbálom elfogadni és nem túlreagálni. Tudom, hogy csak azért csinálod, hogy megjavíthasd a szárnyamat… ugye? – kérdezte a végét szinte nyüszítve.

- Részben igen. Bár, igazat megvallva inkább azért, hogy ne kelljen egész nap a büdös, halszagú leheletedet éreznem. – toltam arrébb a fejét vigyorogva.

- Igazán? Tudod, halszagban te sem maradsz le annyira tőlem. Pedig ember vagy. – járatta a farkát játékosan. – Talán nem ártana megfürödnöd.

- Mi? – kérdeztem döbbenten, majd ahogy vadászó pózra váltott, nevetve kezdtem el futni előle.

- Ne! Fogatlan! Ha vizes leszek, megfagyok! Ááá! – menekültem előle nevetve.

Este fáradtan a sötét, havas és jeges erdőben menekülni egy fekete éjfúria elől biztos vereség. Ez a kis szórakozás azonban már mindkettőnkre bőven ráfért.

Egy nagyobb gyökeret ugrottam át futás közben, majd hátrapillantottam Fogatlanra. Nevetve vettem észre, hogy a fején egy nagyobb ág volt és bőven volt előnyöm. Itt jön elő a kisebb termet előnye.

Előre fordulva épp kinéztem magamnak egy nagyobb ágat, amire felugorhatnék Fogatlan elől, mikor hirtelen három kisebb sárkány jelent meg a lombok közül, őket pedig egy jóval nagyobb követte. Meg akartam állni, de valami jegesre léptem, így egy nagyot vágódva csúsztam elé.

A fejemet fogva néztem, ahogy fölém áll a fehér sárkány, kék szemeivel pedig aggódva fürkészik. Ezüstmancs. Épp nyitottam a számat, mikor hirtelen Fogatlan jelent meg. Ezüstmancs felnézett rá, tekintete pedig pillanatok alatt megváltozott.

:: Úgy látszik, mégsem vagy annyira eltűnve. :: - kezdte a hófúria fojtott hangon.

- Az emberfészket néztem meg közelebbről, hogy Hablaty biztonságban van-e.

:: És mire jutottál? Szerinted engedtem volna, hogy a lovasod újra odamenjen, ha veszélyesnek tűnnek? ::

- Nekem is látnom kellett, hogy biztos legyek benne. – válaszolt Fogatlan irritáltan.

:: Mert ti éjfúriák minden helyzetet jobban fel tudtok mérni, mi? Legalább szólhattál volna! :: - morogta Ezüstmancs. Közbe kell lépnem, még mielőtt eladják az egész erdőt a jelenlétünkről. Óvatosan felálltam, majd lassan kettejük közé léptem.

- Hé, nyugalom. Mi lenne, ha visszamennénk a barlangba és ott békésen megbeszélnénk? – kérdeztem nyugodt hangon. Ezüstmancs lassan rám nézett, szemei pedig szinte villámokat szórtak.

:: Hablaty, ezt nem lehet nyugodtan megbeszélni. Ha te is egész nap repülsz, végigkutatod a sziget minden egyes rejtett pontját MIATTA, te sem lennél ilyen nyugodt. ::

- Úgy látszik minden pontot azért nem kutattál át, ha ezeknek a kis kártevőknek az információja kellett ahhoz, hogy megtalálj. – bökött Fogatlan a három rettenetes rém felé. Döbbenten fordultam Fogatlanhoz.

- Talán ezt most nem kéne, pajti. – suttogtam, tekintete azonban cseppet sem enyhült.

:: Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy érdekelt, merre is vagy. Gyertek. Megszerzem nektek az ígért halat. :: - mondta Ezüst a rémeknek és megfordulva elrepült. Az egyik kis rém tétován nézett ránk, majd morogva lépett közelebb Fogatlanhoz.

~ Fekete fúria csúnya. Zöld rém nem szereti. Zöld rém megy kedves fúriához.

- Jobban is teszed, mielőtt megkóstolod a plazma-lövésemet. – nyitotta az éjfúria a száját és kezdett el gázt gyűjteni benne. Döbbenten csuktam össze a száját.

- Mégis mit képzelsz? Ezüstmancs csak aggódott miattad ez a kis rém pedig megvédi, mert te tuskó voltál.

- Nem kell miattam aggódni. – rázta le a kezeimet a szájáról és lehajolt, hogy felmászhassak a hátára.

- Mindenki miatt kell egy kicsit aggódni. Ez így természetes, ha kedvelsz valakit. – simítottam meg a fejét, majd felmásztam a hátára. – Bocsánatot kell majd kérned tőle.

- Ó, hogyne. Ez az a valami, ami nem fog megtörténni.

Irány az élet - 14. rész: "Fogatlanul"

14. Rész: "Fogatlanul"

Az ébredést követően általában ott van az a pár perc, amikor az ember még csak próbálja felmérni, mi is zajlik körülötte. Ez velem sem volt másképp. Kissé még fáradtan feküdtem az oldalamra és raktam kezeimet a fejem alá. Még egy kicsit pihenek és…

Gondolatmenetemet félbeszakítva értetlenül értem a hajamba, ami nedves volt. Hunyorogva kinyitottam a szemeimet és ahogy a kezemre néztem, undorodva ültem fel és vertem be a fejemet a fehér, pikkelyes takarómba. Nyál. Sárkánnyál. Éreztem, ahogy szépen, lassan elkezd lefolyni a tarkómon a maradék. Ugh. Ez egyszerűen csodálatos.

:: Hablaty? Felébredtél? :: - emelte fel Ezüstmancs a szárnyát így egyből megcsapott a hideg levegő. Remek, még a tűz is kialudt. Ennél jobban nem is indulhatna a nap.

- Fel. Jó reggelt, Ezüstmancs. – pislogtam és ráztam le a kezemről a nyálat.

:: Sajnálom. Elkezdtem mosakodni és… úgy tűnik kicsi neked is jutott. :: - állt fel és nyújtózott mögöttem egy nagyot.

- Semmi baj. Majd lemosom a tónál. – álltam fel és követtem a példáját.

A barlang kijárata felé pillantva nem láttam Fogatlant. Aggódva vettem fel a mellényemet a földről, majd belebújva elindultam kifele. A barlang előtt megálltam. Olyan volt, mintha még mindig este lenne. Nagyon korán lehet még.

- Nem tudod Fogatlan hová lett? – fordultam a mellettem megjelenő hófúriához. Ezüst bosszúsan fújtatott.

:: A barátod nem nagyon szereti más, különösen bizonyos hófúriák orrára kötni a dolgait… De ne aggódj. Szerintem csak vadászni ment. ::

- Remek… Lejössz velem a tóhoz? Megreggelizünk, aztán nekem be kéne mennem a városba. Hosszú nap lesz. A műhelyben a feladatokon kívül még neki kéne látnom Fogatlan szárnyának is. - sétáltam vissza a barlangba a tarisznyámért.

:: Nem is várod meg az éjfúriát? :: - kérdezte meglepődve én pedig fapofával fordultam felé.

- A tegnapi után? Nyilván ahhoz van most kedvem, hogy a fancsali képét bámuljam és aztán egész nap ezen rágjam magamat. Nem. Remélem estére észhez tér és végre komolyan beszélhetünk. – indultam a tóhoz, Ezüsttel a sarkamban.

:: Csak félt téged. Meg akar védeni minden veszélytől. A sárkányok nagyon is védelmezők tudnak lenni azokkal, akiket fontosnak tartanak. ::

- Tudom, hogy csak jót akar, de kicsit megbízhatna bennem. – sóhajtottam, miközben leértünk a tóhoz. A tó melletti egyik sziklára leraktam a tarisznyámat, majd letérdeltem a vízhez. Alaposan megmostam a kezemet, majd a hajamból próbáltam kiszedni a nyálat.

:: Ez nem a bizalomról szól, Hablaty. A vérünkben van ez az ösztön. Még sokat… ::

- Még sokat kell tanulnom rólatok, tudom, értem, de ez akkor sem indok arra, hogy így túlreagálja a dolgokat ok nélkül, aztán még Ő sértődjön meg. Néha annyira önfejű tud lenni. – bosszankodtam és léptem a táskámhoz.

Ezüstmancs tekintetével csendesen követte a mozdulataimat. Arcomra mosoly szökött, ahogy kihúztam a tarisznyából a reggelimet. Szeretem a halat, de nem vagyok sárkány, hogy azon éljek.

Ezüst kíváncsian oldalra fordította a fejét, ahogy elkezdtem megkenni a kenyeret vajjal.

- Látod? Halakon kívül mást is lehet enni. – vigyorogtam és elkezdtem enni.

:: Látom, de nem igazán értem. Miért ennél mást, ha halat is ehetnél? ::

Sárkányok… - gondoltam szememet forgatva, majd a víz felé pillantottam, ahonnét valami csobbanás hallatszódott. Pár pillanat múlva egy apró, kék fej tűnt fel. Elvigyorodtam.

- Jó reggelt, Kékes. – köszöntöttem vidáman. Ezüstmancs felkapta a fejét mellettem, majd a kis sárkányra nézett. A kék sárkány pár pillanatig döbbenten nézett, majd megrázta a fejét és mellém repült.

/ Oh, a köves ember és a hófúria. Jó reggelt. Ti mit csináltok… itt? / - kérdezte feszülten, mire a kezemben levő ételre mutattam.

- Reggelizünk. Utána megyek vissza a városba dolgozni. Reggelre a műhelyben kell lennem. – néztem az égboltra. Az ég alján már látszottak a felhőkön át a felkelő nap első sugarai.

/ Értem. Az éjfúria? / - érdeklődte Kékes komoly tekintettel.

- Elment vadászni. – ásítottam.

:: Talán nekem sem ártana. Már én is éhen halok. :: - indult Ezüstmancs a tó fele, Kékes azonban hirtelen elé ugrott és olyan szélesre tárta szárnyait, amennyire csak tudta. Értetlenül figyeltem a jelenetet.

/ Halat ennél? Keress másik tavat. Ez… ez az enyém. Amúgy is angolnákkal van tele. Ti finnyás fúriák azokat nem szeretitek. / - morogta, Ezüstmancs pedig bosszúsan fordult meg és feküdt el mellettem.

:: Látod? Furcsa. :: - suttogta nekem Ezüst, mire aprót bólintottam. Kékes közben a tóban álló egyik kőre telepedett és nem túl barátságos tekintettel méregetett minket.

- Talán a területét védi. – suttogtam vissza a hófúriának, majd Kékeshez fordultam. – Ne aggódj, nem megyünk a tavadba. Kérdezhetek valamit?

/ Kérdezhetsz, de nem biztos, hogy válaszolok. / - felelte ridegen. Egy nagyot nyelve néztem Ezüstre, majd vissza a kristályhátra.

- A te fajtádnál szokás ez a név dolog, vagy honnét kaptad? Tudtommal a sárkányoknak nincs nevük. – kíváncsiskodtam. A kék sárkány először a vízbe nézett, majd összeszűkült szemekkel rám. A farkát nyugtalanul kezdte járatni.

/ A sárkányoknak tényleg nincs, a fajtámnál azonban elterjedt. Remélem ennyi kielégítette a kíváncsiságodat. /

- Nem, vagyis… Igen. Gondolom. Látom, nem szereted, ha kérdezősködök. – nyeltem le az utolsó sajtdarabot is, majd a húst Ezüstmancs felé tartottam. – Kéred?

:: Mi ez? :: - szagolgatta meg kíváncsian.

- Vaddisznó hús. Mondtad, hogy éhes vagy.

:: Igazán nem kéne nekem adnod ezért. Majd később elmegyek vadászni. ::

- Megérdemled. A városban szerzek majd magamnak élelmet. Tessék. Nagyon finom. – mosolyogtam.

Ezüstmancs bizonytalanul elvette, de ahogy a szájába vette, pár pillanat múlva felderült az arca és vidáman nyelte le. A szája szélét nyalva nézett rám.

:: Tudod, ez egész finom volt. Ettem már korábban vaddisznót, de az közel sem hasonlított ehhez. ::

- Mert mi emberek adunk hozzá fűszereket. Finomabbak lesznek tőlük az ételek.

:: Érdekes… :: - nyalta még mindig a száját, én pedig nevetve álltam fel és léptem a vízhez.

/ Mégis mit tervezel? / - sziszegte Kékes idegesen. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban kész nekem ugrani. Óvatosan felemeltem a kezeimet.

- A kezeimet szeretném megmosni. Megengeded? – kérdeztem nyugodt hangon. A kristályhát hosszasan fürkészte a tekintetemet, majd lassan bólintott.

Leguggoltam a vízhez és Kékes feszült figyelme alatt mostam kezet. Hirtelen valami nagy dolog ragadta meg a figyelmemet. A víz alatt volt, majd hirtelen el is tűnt. A fejemet megrázva néztem Kékesre, majd távolodtam el a víztől.

- Köszönöm, Kékes. – mosolyogtam és fordultam a hófúriához. - Elvinnél akkor a városba?

:: Biztos nem beszélsz előtte Fogatlannal? :: - kérdezte csendesen, miközben lehajolt, hogy felmászhassak a hátára. Egy utolsó pillantást vetettem a barlang fele, majd megráztam a fejemet.

- Majd este beszélünk. Addigra kitalálok valamit, hogyan értessem meg vele, hogy ezek az emberek nem akarnak ártani nekem. – sóhajtottam, Ezüst pedig megértően bólintott. Lassan Kékesre pillantottam, majd elmosolyodtam.

- Remélem később azért még beszélünk. Szép napot Kékes. – intettem, ahogy a hófúria kitárta a szárnyait, majd a levegőbe ugrott. Fentről még kíváncsian fordultam vissza Kékes tavához.

:: Többet ehhez a tóhoz sem jövünk reggelente. Az a kis sárkány képes lett volna NEKEM jönni. Éreztem rajta, hogy nem kell sok és nekem ugrik. :: - morgott Ezüstmancs, mire nyugtatón megsimogattam a fejét.

- Azt hiszem, van valami a vízben. Lehet azt védi.

:: Láttál valamit? :: - kérdezte és nézett rám döbbenten.

- Talán. Volt valami a vízben, de nem vagyok benne biztos.

:: Akkor egy újabb indok, hogy miért ne menjünk többé a tó közelébe. Lehet veszélyes. ::

- Vagy csak meg kéne ismernünk és többé már nem lenne olyan veszélyes.

:: A túlzott naivitásod. Csodálkozol, hogy Fogatlan még a széltől is véd? :: - nézett rám vigyorogva. Fejemet megrázva nevettem és kezeimet kitárva élveztem az arcomba csapó csípős levegőt.