A blogom

Üdv kedvenc sárkánylovasaim!

Örömmel köszöntelek titeket a blogomon.

A történetemmel hosszú ideig csak a fanfiction neten lehetett találkozni, a mai nappal azonban úgy döntöttem, hogy itt az ideje a blogspotra is átköltöztetnem. Egy ideje már gondolkoztam rajta. Ennek két nagy előnye is van: könnyebben tudom veletek tartani a kapcsolatot, hiszen fanfiction neten azoknak az olvasóknak, akik nincsenek regisztrálva, mindig csak a következő rész elején tudtam válaszolni; a másik pedig, hogy kiélhetem designolós kedvemet is. Az utóbbi talán csak a saját örömömre szolgál, hiszen imádok fejlécekkel és hasonló dolgokkal bíbelődni. =) Lényeg ami lényeg, mától itt is megtaláltok engem.

Ami a folytatást illeti... igen, az is készülőben van...

Időpontot nem ígérek, de megpróbálok sietni vele. :-)

A blogon nyugodtan nézelődjetek, ha kérdésetek van vagy csak szívesen beszélgetnétek, a Chatben megtaláltok. ;-)

Búcsúzás előtt még a figyelmetekbe szeretném ajánlani a blog alján található linkeket. A fanficek között több fantasztikus történetet is találhattok. [Nem ismerek minden magyar sárkányos blogot, mert többnyire tumblren figyelem a rajongói táborban zajló dolgokat, így ha valakinek van, de nem találja nálam kint, örömmel pótlom a hiányosságot. :-) ]

Azt hiszem ennyi lenne.

Legyetek jók és vigyázzatok a sárkányfűvel!

Irány az élet - 16. rész: Oswald jámbor politikája

16. rész: Oswald jámbor politikája

Az Ádáz-sziget sűrű erdeinek mélyén egy szarvascsorda legelészett békésen. Rágás közben gyakran megálltak és füleltek bármiféle veszély közeledtére. Csak egy apró, oda nem illő zaj és már menekülnek is.

Egy fiatal srác, rejtekhelyén lassan kifeszítette az íját. Áldozatát már régen kiszemelte. A csorda szélén állt egy bak. Fején díszes agancs, melyet törzséből korábban még senki sem látott. Ha erre nem emel sisakot az apja, akkor semmire. Egy apró mosolyra húzódott a fiú szája szélére, de egyből el is tűntette. Ha megvan a zsákmány, utána ünnepelhet.

A célzáshoz pontosan beállt, már csak el kell engedni azt a nyilat. A levegővételt is visszafojtva koncentrált és...

Váratlanul egy kürt törte meg a csendet. A cél elmozdult, a nyíl elszabadult, a szarvas pedig megmenekült. Mire felállt a fiú a tökéletes rejtekhelyéről, a csordának már nyoma sem volt. Bosszúsan fordult meg és vágta a földhöz az íjat.

- KI MERÉSZELTE ELRONTANI A VADÁSZATOMAT? – üvöltött a közeli bokrok irányába Dagur a Tébolyult.

Onnan csendben hat ádáz katona bújt elő. Tanácstalanul összenéztek, majd az egyikük nagyot nyelve magára vállalta a bátor szerepét. Lassan kilépett a bokrok közül.

- Elnézést, uram. Ha jól hallottam, akkor a városban fújták a kürtöt.

- Kürtöt? Ilyenkor? – nézett furcsán Dagur az ég felé.

Kora reggel volt még. Az ádázok nem szoktak próbariadót fújni kora reggelente. Jobban belegondolva, szinte sosem szoktak próbariadót fújni. Ők ádázok. Igazi harcos nép. Ostoba az, aki újat húz egy ilyen erős törzzsel.

- Mit gondol, Vorg kapitány, mi történhetett? – sétált közelebb az embereihez Dagur.

- Valószínűleg nem várt hajó érkezett a kikötőbe, uram.

- Nem várt hajó? Hmmm. Jobb ha utánanézek ennek. Apám az elmúlt időszakban nem állt épp a váratlan helyzetek magaslatán. – dörzsölte az állát tanakodva az ádázok vezérének fia. – EMBEREK, HAZAMEGYÜNK. – jelentette ki Dagur, majd eltökélt tekintettel indult a városba.

Háta mögött az emberek magukban morogva kapták fel az eddig elejtett vadakat, Vorg kapitány pedig Dagur eldobott íját. Egyikük sem szerette volna a későbbiekben Dagur fegyvereinek keresésével tölteni a napot…

Irány az élet - 15. rész: Sárkány bocsánat

15. rész: Sárkány bocsánat

A sárkány elkezdte szaglászni a hajamat és hosszú pillanatokra úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Lassan próbáltam hátrapillantani, azonban ahogy megláttam a sárkány fejét, szemeim kitágultak és mérgesen nyomtam fel magamat és kezdtem kimászni alóla.

- FOGATLAN! MÉGIS, MIT KÉPZELTÉL? MAJDNEM KIUGROTTAM A BŐRÖMBŐL! – kiáltottam rá mérgesen. Érzelemmentes arckifejezéssel pislogott rám, majd fejét elfordítva ült le.

Remek, még mindig sértődött. Már csak egy makacs, duzzogó éjfúria hiányzott a napomból. – gondoltam magamban keserédesen.

- Amúgy meg, mit csinálsz itt? A barlangnál kéne lenned! Ezüstmancs tudja, hogy itt vagy? – sziszegtem az oldalamat dörzsölve.

- Mióta tartozok magyarázattal egy hófiúriának arról, hogy épp mit akarok csinálni? – vágott vissza mogorván. Nagy sóhajjal próbáltam figyelmen kívül hagyni a kommentet.

- Csodálatos. Ezek szerint nem tudja. Most is biztos téged keres… A szárnyad még nincs kész, úgyhogy ne számíts rá, hogy repülünk a barlangig. – igazítottam meg a tarisznyámat és ellenőriztem, hogy nem esett-e valami ki belőle. Szerencsére minden megvolt. – Gyerünk, induljunk.

Ahogy az oldalához léptem, hogy felmásszak a hátára, mogorván felállt és arrébb sétált. Farkával erősen oldalba csapott, aminek köszönhetően elvesztettem az egyensúlyomat és újra a földön találtam magamat.

- Fogatlan! Neked meg mi bajod? Ezt mégis miért csináltad?

- Nem vagyok olyan ostoba hátas állat, amiket ti emberek akkor lovagoltok, amikor csak akartok. Én egy…

- Éjfúria vagy. Tudom, párszor már elmondtad. – álltam fel a hátsómat fogva. – Ez azért nem volt szép tőled, tudod? A város körül lopakodsz, ki tudja mióta, goromba vagy és még fel is borítasz.

- Meg akartam nézni az emberfészket közelebbről. – nézett Atley irányába morogva.

- Oh, és most hogy láttad közelebbről mire jutottál? Elismered végre, hogy túlreagáltad?

- Ha emberekről van szó, nincs igazán „túlreagálás”. Kiszámíthatatlanok, nem tudod, hogy mire számíts tőlük. – makacskodott tovább.

- Öhm… Én is ember vagyok, tudod?

- Pont ezért mondom. – nézett rám rezzenéstelen arccal mire bosszúsan pislogtam párat.

- Kösz a bókot. Ez igazán kedves tőled, Fogatlan. – ingattam a fejemet, majd elindultam vissza a barlanghoz.

- Amíg az embereket néztem, gondolkoztam a korábbi… beszélgetésünkön. – folytatta, a mondat végét szinte elharapva.

- Vitát akartál mondani, nem? – néztem vissza rá a vállam felett. A szemét lesütve motyogott valamit, ezt azonban nem értettem.

Kínos csendben sétáltunk a barlang felé. Én elől, Fogatlan mögöttem. A szemem szerencsére hamar hozzászokott a sötéthez, így a tájékozódás egész jól ment. Ahogy elértünk egy patakhoz, hirtelen megtorpantam. A kezeimet dörzsölve próbáltam felmelegíteni a hidegtől már teljesen elgémberedett ujjaimat. Olyan nincs, hogy én most átvágok bármiféle vízen. Tekintetem egy kidőlt fatörzsre esett, így megindultam arra. Fogatlan még mindig szótlanul követett.

A fatörzshöz érve óvatosan felmásztam rá és lassan kiegyenesedtem, mikor végre megszólalt Fogatlan.

- Hablaty? Tudod, én nem akartam AZOKAT mondani neked. Mérges voltam és ilyenkor néha mondok olyan dolgokat, amiket talán nem gondolok teljesen át.

- Tudom. Próbállak megérteni. Sárkányként biztos nehéz elfogadni, hogy emberek közé megyek, de ebben most hihetsz nekem, amikor azt mondom, hogy ezek az emberek nem akarnak rosszat. Szóval bocsánatkérés elfogadva.

- Várj, én nem kértem bocsánatot. Legalábbis nem ezért. Még mindig nem örülök, hogy az emberek közelébe mész.

- De azt mondtad, hogy sajnálod. – néztem rá zavarodottan.

- Ez nem igaz. Azt mondtam, hogy nem akartam azokat mondani. Te más vagy, mint a többi ember. Még mindig úgy gondolom, hogy távol kéne maradnod tőlük. – tisztázta. Percekig csak hitetlenkedve néztem rá.

- Ó. Miért is hittem akár egy percig, hogy büszke sárkányként bocsánatot kérsz? – kérdeztem kissé csalódottan. Fogatlan először a földre nézett, majd óvatosan rám.

- Nem maradunk örökké itt, ugye?

- Nem. Mondtam, hogy megcsinálom a szárnyadat, aztán megyünk tovább. A rudak már kész is vannak. Holnap veszek bőrt hozzá, este pedig elkészítem.

- Dolgoztál ma a szárnyamon?

- Megígértem, nem? A kovács ma is meghívott vacsorázni magukhoz, de miattad lemondtam a finom ételekről és a meleg szobáról. Helyette most itt vacogok és még éhes és fáradt is vagyok. – sétáltam tovább a fatörzsön, majd hirtelen egy csúszós pontra érve leestem. Fogatlan gyors reakciója nélkül a vízben végeztem volna.

Egy nagy ugrással újra a fák között voltunk. Az éjfúria aggódva nézett rám.

- Jól vagy? Nem ütötted meg magadat?

- Nem, semmi baj. Kösz. – másztam le róla.

Indultam volna tovább, Fogatlan azonban elém állt. Komoly tekintettel nézett a szemeimbe.

- Nem örülök, hogy emberek között járkálsz, de megpróbálom elfogadni és nem túlreagálni. Tudom, hogy csak azért csinálod, hogy megjavíthasd a szárnyamat… ugye? – kérdezte a végét szinte nyüszítve.

- Részben igen. Bár, igazat megvallva inkább azért, hogy ne kelljen egész nap a büdös, halszagú leheletedet éreznem. – toltam arrébb a fejét vigyorogva.

- Igazán? Tudod, halszagban te sem maradsz le annyira tőlem. Pedig ember vagy. – járatta a farkát játékosan. – Talán nem ártana megfürödnöd.

- Mi? – kérdeztem döbbenten, majd ahogy vadászó pózra váltott, nevetve kezdtem el futni előle.

- Ne! Fogatlan! Ha vizes leszek, megfagyok! Ááá! – menekültem előle nevetve.

Este fáradtan a sötét, havas és jeges erdőben menekülni egy fekete éjfúria elől biztos vereség. Ez a kis szórakozás azonban már mindkettőnkre bőven ráfért.

Egy nagyobb gyökeret ugrottam át futás közben, majd hátrapillantottam Fogatlanra. Nevetve vettem észre, hogy a fején egy nagyobb ág volt és bőven volt előnyöm. Itt jön elő a kisebb termet előnye.

Előre fordulva épp kinéztem magamnak egy nagyobb ágat, amire felugorhatnék Fogatlan elől, mikor hirtelen három kisebb sárkány jelent meg a lombok közül, őket pedig egy jóval nagyobb követte. Meg akartam állni, de valami jegesre léptem, így egy nagyot vágódva csúsztam elé.

A fejemet fogva néztem, ahogy fölém áll a fehér sárkány, kék szemeivel pedig aggódva fürkészik. Ezüstmancs. Épp nyitottam a számat, mikor hirtelen Fogatlan jelent meg. Ezüstmancs felnézett rá, tekintete pedig pillanatok alatt megváltozott.

:: Úgy látszik, mégsem vagy annyira eltűnve. :: - kezdte a hófúria fojtott hangon.

- Az emberfészket néztem meg közelebbről, hogy Hablaty biztonságban van-e.

:: És mire jutottál? Szerinted engedtem volna, hogy a lovasod újra odamenjen, ha veszélyesnek tűnnek? ::

- Nekem is látnom kellett, hogy biztos legyek benne. – válaszolt Fogatlan irritáltan.

:: Mert ti éjfúriák minden helyzetet jobban fel tudtok mérni, mi? Legalább szólhattál volna! :: - morogta Ezüstmancs. Közbe kell lépnem, még mielőtt eladják az egész erdőt a jelenlétünkről. Óvatosan felálltam, majd lassan kettejük közé léptem.

- Hé, nyugalom. Mi lenne, ha visszamennénk a barlangba és ott békésen megbeszélnénk? – kérdeztem nyugodt hangon. Ezüstmancs lassan rám nézett, szemei pedig szinte villámokat szórtak.

:: Hablaty, ezt nem lehet nyugodtan megbeszélni. Ha te is egész nap repülsz, végigkutatod a sziget minden egyes rejtett pontját MIATTA, te sem lennél ilyen nyugodt. ::

- Úgy látszik minden pontot azért nem kutattál át, ha ezeknek a kis kártevőknek az információja kellett ahhoz, hogy megtalálj. – bökött Fogatlan a három rettenetes rém felé. Döbbenten fordultam Fogatlanhoz.

- Talán ezt most nem kéne, pajti. – suttogtam, tekintete azonban cseppet sem enyhült.

:: Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy érdekelt, merre is vagy. Gyertek. Megszerzem nektek az ígért halat. :: - mondta Ezüst a rémeknek és megfordulva elrepült. Az egyik kis rém tétován nézett ránk, majd morogva lépett közelebb Fogatlanhoz.

~ Fekete fúria csúnya. Zöld rém nem szereti. Zöld rém megy kedves fúriához.

- Jobban is teszed, mielőtt megkóstolod a plazma-lövésemet. – nyitotta az éjfúria a száját és kezdett el gázt gyűjteni benne. Döbbenten csuktam össze a száját.

- Mégis mit képzelsz? Ezüstmancs csak aggódott miattad ez a kis rém pedig megvédi, mert te tuskó voltál.

- Nem kell miattam aggódni. – rázta le a kezeimet a szájáról és lehajolt, hogy felmászhassak a hátára.

- Mindenki miatt kell egy kicsit aggódni. Ez így természetes, ha kedvelsz valakit. – simítottam meg a fejét, majd felmásztam a hátára. – Bocsánatot kell majd kérned tőle.

- Ó, hogyne. Ez az a valami, ami nem fog megtörténni.

Irány az élet - 14. rész: "Fogatlanul"

14. Rész: "Fogatlanul"

Az ébredést követően általában ott van az a pár perc, amikor az ember még csak próbálja felmérni, mi is zajlik körülötte. Ez velem sem volt másképp. Kissé még fáradtan feküdtem az oldalamra és raktam kezeimet a fejem alá. Még egy kicsit pihenek és…

Gondolatmenetemet félbeszakítva értetlenül értem a hajamba, ami nedves volt. Hunyorogva kinyitottam a szemeimet és ahogy a kezemre néztem, undorodva ültem fel és vertem be a fejemet a fehér, pikkelyes takarómba. Nyál. Sárkánnyál. Éreztem, ahogy szépen, lassan elkezd lefolyni a tarkómon a maradék. Ugh. Ez egyszerűen csodálatos.

:: Hablaty? Felébredtél? :: - emelte fel Ezüstmancs a szárnyát így egyből megcsapott a hideg levegő. Remek, még a tűz is kialudt. Ennél jobban nem is indulhatna a nap.

- Fel. Jó reggelt, Ezüstmancs. – pislogtam és ráztam le a kezemről a nyálat.

:: Sajnálom. Elkezdtem mosakodni és… úgy tűnik kicsi neked is jutott. :: - állt fel és nyújtózott mögöttem egy nagyot.

- Semmi baj. Majd lemosom a tónál. – álltam fel és követtem a példáját.

A barlang kijárata felé pillantva nem láttam Fogatlant. Aggódva vettem fel a mellényemet a földről, majd belebújva elindultam kifele. A barlang előtt megálltam. Olyan volt, mintha még mindig este lenne. Nagyon korán lehet még.

- Nem tudod Fogatlan hová lett? – fordultam a mellettem megjelenő hófúriához. Ezüst bosszúsan fújtatott.

:: A barátod nem nagyon szereti más, különösen bizonyos hófúriák orrára kötni a dolgait… De ne aggódj. Szerintem csak vadászni ment. ::

- Remek… Lejössz velem a tóhoz? Megreggelizünk, aztán nekem be kéne mennem a városba. Hosszú nap lesz. A műhelyben a feladatokon kívül még neki kéne látnom Fogatlan szárnyának is. - sétáltam vissza a barlangba a tarisznyámért.

:: Nem is várod meg az éjfúriát? :: - kérdezte meglepődve én pedig fapofával fordultam felé.

- A tegnapi után? Nyilván ahhoz van most kedvem, hogy a fancsali képét bámuljam és aztán egész nap ezen rágjam magamat. Nem. Remélem estére észhez tér és végre komolyan beszélhetünk. – indultam a tóhoz, Ezüsttel a sarkamban.

:: Csak félt téged. Meg akar védeni minden veszélytől. A sárkányok nagyon is védelmezők tudnak lenni azokkal, akiket fontosnak tartanak. ::

- Tudom, hogy csak jót akar, de kicsit megbízhatna bennem. – sóhajtottam, miközben leértünk a tóhoz. A tó melletti egyik sziklára leraktam a tarisznyámat, majd letérdeltem a vízhez. Alaposan megmostam a kezemet, majd a hajamból próbáltam kiszedni a nyálat.

:: Ez nem a bizalomról szól, Hablaty. A vérünkben van ez az ösztön. Még sokat… ::

- Még sokat kell tanulnom rólatok, tudom, értem, de ez akkor sem indok arra, hogy így túlreagálja a dolgokat ok nélkül, aztán még Ő sértődjön meg. Néha annyira önfejű tud lenni. – bosszankodtam és léptem a táskámhoz.

Ezüstmancs tekintetével csendesen követte a mozdulataimat. Arcomra mosoly szökött, ahogy kihúztam a tarisznyából a reggelimet. Szeretem a halat, de nem vagyok sárkány, hogy azon éljek.

Ezüst kíváncsian oldalra fordította a fejét, ahogy elkezdtem megkenni a kenyeret vajjal.

- Látod? Halakon kívül mást is lehet enni. – vigyorogtam és elkezdtem enni.

:: Látom, de nem igazán értem. Miért ennél mást, ha halat is ehetnél? ::

Sárkányok… - gondoltam szememet forgatva, majd a víz felé pillantottam, ahonnét valami csobbanás hallatszódott. Pár pillanat múlva egy apró, kék fej tűnt fel. Elvigyorodtam.

- Jó reggelt, Kékes. – köszöntöttem vidáman. Ezüstmancs felkapta a fejét mellettem, majd a kis sárkányra nézett. A kék sárkány pár pillanatig döbbenten nézett, majd megrázta a fejét és mellém repült.

/ Oh, a köves ember és a hófúria. Jó reggelt. Ti mit csináltok… itt? / - kérdezte feszülten, mire a kezemben levő ételre mutattam.

- Reggelizünk. Utána megyek vissza a városba dolgozni. Reggelre a műhelyben kell lennem. – néztem az égboltra. Az ég alján már látszottak a felhőkön át a felkelő nap első sugarai.

/ Értem. Az éjfúria? / - érdeklődte Kékes komoly tekintettel.

- Elment vadászni. – ásítottam.

:: Talán nekem sem ártana. Már én is éhen halok. :: - indult Ezüstmancs a tó fele, Kékes azonban hirtelen elé ugrott és olyan szélesre tárta szárnyait, amennyire csak tudta. Értetlenül figyeltem a jelenetet.

/ Halat ennél? Keress másik tavat. Ez… ez az enyém. Amúgy is angolnákkal van tele. Ti finnyás fúriák azokat nem szeretitek. / - morogta, Ezüstmancs pedig bosszúsan fordult meg és feküdt el mellettem.

:: Látod? Furcsa. :: - suttogta nekem Ezüst, mire aprót bólintottam. Kékes közben a tóban álló egyik kőre telepedett és nem túl barátságos tekintettel méregetett minket.

- Talán a területét védi. – suttogtam vissza a hófúriának, majd Kékeshez fordultam. – Ne aggódj, nem megyünk a tavadba. Kérdezhetek valamit?

/ Kérdezhetsz, de nem biztos, hogy válaszolok. / - felelte ridegen. Egy nagyot nyelve néztem Ezüstre, majd vissza a kristályhátra.

- A te fajtádnál szokás ez a név dolog, vagy honnét kaptad? Tudtommal a sárkányoknak nincs nevük. – kíváncsiskodtam. A kék sárkány először a vízbe nézett, majd összeszűkült szemekkel rám. A farkát nyugtalanul kezdte járatni.

/ A sárkányoknak tényleg nincs, a fajtámnál azonban elterjedt. Remélem ennyi kielégítette a kíváncsiságodat. /

- Nem, vagyis… Igen. Gondolom. Látom, nem szereted, ha kérdezősködök. – nyeltem le az utolsó sajtdarabot is, majd a húst Ezüstmancs felé tartottam. – Kéred?

:: Mi ez? :: - szagolgatta meg kíváncsian.

- Vaddisznó hús. Mondtad, hogy éhes vagy.

:: Igazán nem kéne nekem adnod ezért. Majd később elmegyek vadászni. ::

- Megérdemled. A városban szerzek majd magamnak élelmet. Tessék. Nagyon finom. – mosolyogtam.

Ezüstmancs bizonytalanul elvette, de ahogy a szájába vette, pár pillanat múlva felderült az arca és vidáman nyelte le. A szája szélét nyalva nézett rám.

:: Tudod, ez egész finom volt. Ettem már korábban vaddisznót, de az közel sem hasonlított ehhez. ::

- Mert mi emberek adunk hozzá fűszereket. Finomabbak lesznek tőlük az ételek.

:: Érdekes… :: - nyalta még mindig a száját, én pedig nevetve álltam fel és léptem a vízhez.

/ Mégis mit tervezel? / - sziszegte Kékes idegesen. Látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban kész nekem ugrani. Óvatosan felemeltem a kezeimet.

- A kezeimet szeretném megmosni. Megengeded? – kérdeztem nyugodt hangon. A kristályhát hosszasan fürkészte a tekintetemet, majd lassan bólintott.

Leguggoltam a vízhez és Kékes feszült figyelme alatt mostam kezet. Hirtelen valami nagy dolog ragadta meg a figyelmemet. A víz alatt volt, majd hirtelen el is tűnt. A fejemet megrázva néztem Kékesre, majd távolodtam el a víztől.

- Köszönöm, Kékes. – mosolyogtam és fordultam a hófúriához. - Elvinnél akkor a városba?

:: Biztos nem beszélsz előtte Fogatlannal? :: - kérdezte csendesen, miközben lehajolt, hogy felmászhassak a hátára. Egy utolsó pillantást vetettem a barlang fele, majd megráztam a fejemet.

- Majd este beszélünk. Addigra kitalálok valamit, hogyan értessem meg vele, hogy ezek az emberek nem akarnak ártani nekem. – sóhajtottam, Ezüst pedig megértően bólintott. Lassan Kékesre pillantottam, majd elmosolyodtam.

- Remélem később azért még beszélünk. Szép napot Kékes. – intettem, ahogy a hófúria kitárta a szárnyait, majd a levegőbe ugrott. Fentről még kíváncsian fordultam vissza Kékes tavához.

:: Többet ehhez a tóhoz sem jövünk reggelente. Az a kis sárkány képes lett volna NEKEM jönni. Éreztem rajta, hogy nem kell sok és nekem ugrik. :: - morgott Ezüstmancs, mire nyugtatón megsimogattam a fejét.

- Azt hiszem, van valami a vízben. Lehet azt védi.

:: Láttál valamit? :: - kérdezte és nézett rám döbbenten.

- Talán. Volt valami a vízben, de nem vagyok benne biztos.

:: Akkor egy újabb indok, hogy miért ne menjünk többé a tó közelébe. Lehet veszélyes. ::

- Vagy csak meg kéne ismernünk és többé már nem lenne olyan veszélyes.

:: A túlzott naivitásod. Csodálkozol, hogy Fogatlan még a széltől is véd? :: - nézett rám vigyorogva. Fejemet megrázva nevettem és kezeimet kitárva élveztem az arcomba csapó csípős levegőt.

Irány az élet - 13. rész: Csak egy ember

13. rész: Csak egy ember

A patkót felemelve elégedetten néztem végig a munkámon. Mosolyogva ingattam a fejemet Morgópóc szavaira visszagondolva, melyeket még apámnak intézett, mikor Bélhangos kovácsműhelyébe kerültem inasként. „Egy főnök fiának mi haszna ebből? Rakd be inkább vadásznak. Azzal még hasznot hozhat, életében először ennek a falunak…” Apám szerencsére anno nem hallgatott rá. Ennek hála, hogy most képes vagyok szinte bármit megcsinálni vasból. Talán nem vagyok tehetséges harcos, nem ölök sárkányokat és vezérnek sem vagyok tökéletes, ehhez azonban értek.

Lassan belemártottam a patkót a vízbe, mire a vas sisteregve hűlt le.

- Még senkit sem láttam ilyen élvezettel patkót csinálni. – jött egy vidám hang, mire kíváncsian figyeltem fel a munkámból. Elina egy asztalon ült, kezében pedig egy edény volt. A patkóval az üllőhöz léptem út közben pedig elvettem egy kalapácsot.

- Inas voltam egy kovácsműhelyben. – feleltem röviden, majd elkezdtem a vasat patkó alakúra formázni.

- És? Ettől még szeretned kell a munkádat? – kérdezte, miközben kivett egy gesztenyét a tálból.

- Én szeretem. Miért, te nem szereted a munkádat? – kérdeztem félig rápillantva.

- Hogy apámnak robotoljak naphosszat? Szépségem, vidd el a fegyvereket a piacra, hozz nekem ebédet, söpörj fel… Kösz, nem. Kérsz? – nyújtotta felém a tálat, én pedig elutasítón megingattam a fejemet.

- Dolgozok.

- Bocs. – forgatta meg a szemét. – És, mit szeretsz abban, hogy egy vasrudat kalapálhatsz órákig?

- Hé, nem is csinálom olyan rég! – vigyorodtam el.

- Nekem annak tűnt. – énekelte, miközben az ajtó felé pillantott. Az apja nemrég leugrott a város kikötőjébe valami fontos vevő miatt. – Szóval, mit is szeretsz ebben?

- Te sosem akartál készíteni valamit? – néztem rá, mire kérdőn oldalra döntötte a fejét. – Itt lehet.

- Ó, igen… Szóval a te álmod, hogy ócska késeket csinálj, mert olyan jó „készíteni”. Nem vagyok lenyűgözve.

- Ki mondta, hogy csak fegyvereket lehet csinálni? – húztam fel a szemöldökömet, miközben a kész patkót vizsgáltam.

- Igaz. Szögeket is az ágyamhoz. Elégedett vagy? – kérdezte szarkasztikusan.

- Ne tudd meg mennyire. – válaszoltam hasonló hangnemben.

- Amúgy, ha annyira készíteni akarsz valamit, mert művész lélek vagy, akkor miért nem mentél fazekasnak? Lehet többen vennék az edényeidet. – emelte fel az ölében levő darabot.

- Szeretem ezt a munkát. Nem cserélném le semmire. – tettem le a kész patkót és ültem le egy székre.

- Te tudod. Na, már kérsz, ugye? Saját találmány! – nyújtotta felém a tálat, mire értetlenül pislogtam.

- Mi? A gesztenye? Bocs, de tudtommal az erdőben nő. – vettem egy szemet, mire felhorkant.

- Ilyet kereshetsz az egész erdőben, nem fogsz találni. Mézes! Egyszerűen isteni, nem? – vett egy újabb darabot és a szemét lehunyva, élvezettel az arcán falatozta. Ahogy beleharaptam, meglepődve néztem rá.

- Ez… egész jó.

- Ugye? Mondtam én. – húzta ki magát büszkén és nyújtotta ismét felém a tálat. Mosolyogva vettem pár darabot, miközben Elina a patkóra pillantott. – Kész is vagy?

- Gyors vagyok. Nem volt nagy munka az a patkó. – dőltem hátra és az ajtó felé pillantottam. – Apád meddig marad?

- Odin sem tudja, ha megint az a kótyagos Murdoc hívta el. Azt az embert nem lehet leállítani, ha elkezd beszélni. – forgatta a szemét, majd közelebb hajolt. – Azonban király árui vannak. Látod ezt? – emelte fel a kezét, melyen egy színes kövekből készült karkötő lógott. – Ezt tőle hozta az apám a tavalyi születésnapomra. Úgy szeretem ezeket a csillogó köveket. A kedvencem ez a rózsaszín.

- Tényleg nagyon szép. – bólintottam egyetértőn.

- Apám órákat beszélt azzal a félbolonddal, csak hogy megvegye és odaadhassa nekem. Mázlistának érzem magamat, hogy ilyen apukám van. – kapott be egy újabb gesztenyét.

Pár pillanatig elgondolkodva néztem a lányt, ekkor pedig valaki belépett az ajtón. Egy nálunk nem sokkal idősebb fiú volt kék ruhában. Kezében egy elgörbült kardot szorongatott. Kétségbeesetten nézett körbe, majd ránk pillantva sietve beszélni kezdett. Elina leugrott az asztalról, majd közelebb sétált a fiúhoz. Ismét azon az ismeretlen nyelven beszéltek, így türelmesen vártam. A srác hirtelen homlokon csapta magát. Elina mellé sétáltam.

- Valami gond van? – érdeklődtem kíváncsian, mire a srácra biccentett.

- Az apja szerencse kardja. Történt egy kis baleset és… elgörbült. Jó lenne, ha nem derülne ki, már ha érted mire gondolok… - húzta el a száját a lány.

- Ha gondolod én megcsinálhatom. – nyújtottam a kezemet a kard felé. A srác kíváncsian nézett először a kezemre, majd Elinára.

- Gondolod, hogy jó ötlet? – nevetett Elina. – Ha elrontod, nem csak ő, de apám is irtó dühös lesz. – énekelte vigyorogva a mondatot.

- Kösz a bizalmat. Mondd meg neki, hogy meg tudom csinálni. Számtalanszor csináltam már ilyet.

- Jó, te akartad. – sóhajtott, majd elkezdett a srácnak beszélni. Ő bizalmatlanul visszakérdezett, mire Elina bólintott. A fiú a kardra nézett, majd rám. Mondott valamit és a kezembe adta.

- Lény óvatos, azt kéri. – mondta Elina, miközben a srác felé nyújtotta a tálat.

- Az leszek, ne aggódj. Addig üljetek le. – raktam a kardot a tűzbe és nekikészültem a feladatnak.

Irány az élet - 12. rész: Hablaty Hofferson

12. rész: Hablaty Hofferson

Havas reggel köszöntött Berk szigetére. A hajnali órákban kezdett rá, azóta pedig megállás nélkül szakadt a hó. A faluban maradt vikingek többsége ezért ébredést követően hólapátolásba kezdett.

A falu kovácsműhelyében közben öt fiatal viking türelmetlenül várt Bélhangosra. Az ikrek kivételével, akik egymásnak dőlve elaludtak, Asztrid, Takonypóc és Halvér álmosan és csendben beszélgettek. Mikor végre megjelent Bélhangos, először végignézett rajtuk, majd bosszúsan megingatta a fejét.

- Ha már itt várakoztatok, igazán hasznosíthattátok volna magatokat. – lépett a tűzhelyhez és gyújtotta be. Egyik viking sem szólt semmit. A kovács egy pulthoz lépett és lecserélte a kezét. Hirtelen az asztalra vágott a pörölyös kezével.

- Mi? Mi? Hol vagyok? – pattant fel Fafej, testvére pedig a hirtelen mozdulat miatt a földön végezte.

- HÉ! Ezt mégis miért csináltad? – kiáltott a lány Fafejre, miközben a sisakját igazított.

- Ha nem hozták volna rám a frászt, nem történt volna ez. Jesszus, emberek, tisztelhetnétek az alvó vikinget. – méltatlankodott a fiú.

- Dolgozni jöttetek ide, nem aludni. Ti ketten… - mutatott Bélhangos az ikrekre. – Hozzatok még szenet. A kordé a műhely mögött van.

- Nem csinálhatnánk valamivel izgalmasabbat? – nézett Fafej csüggedten testvérére.

- Ja. Például fegyvert élezni.

- Vagy melegíteni a tűzön?

- Vagy kalapálni?

- Vagy Kőfej fejét beolvasztani valamibe? Az király lenne! – vigyorgott a fiú, Kőfej azonban kupán vágta.

- Már csak az hiányzik, hogy leégessétek itt a műhelyemet. Tiétek a szén. Mozgás! – kiáltotta a kovács. Az ikrek szemüket forgatva hagyták el az üzletet. Bélhangos a többiekhez fordult.

- Takonypóc, mozgás fegyvereket élezni. Ott a kő, mellette az éleznivaló.

Az említett fiú odament és nevetve kapta fel a két kardot.

- Ennyi? Pfff. Hamar megleszek ezzel. – kezdett volna neki, Bélhangos azonban kikapta a kezéből a kardokat.

- A-a-a. Ezeket tegnap megéleztem. Arról van szó. – mutatott egy nagy kupacra az fegyverélező kő másik oldalán.

- Micsoda? Ezzel holnap estig sem végzek! – háborodott fel a fiú.

- Az szégyen. Hablaty ezzel még dél előtt kész lenne. Azt javaslom, kezd neki.

- Oh, hogy az a… - mérgelődött Takonypóc, amin Asztrid halványan elmosolyodott.

- Halvér, te menj a fegyverraktárba. Számold össze a készletünket. Minden fegyverről tudni akarok. Mennyi van, milyen állapotban…

- Tyű, köszönöm, Bélhangos. Számíthatsz rám! – derült fel a fiú és vidáman sietett a raktárhoz. Asztrid feszülten nézett Bélhangosra, hogy ő milyen feladatot kap. A kovács az állát dörzsölte, majd megfordult és egy kötényt felkapott és a lánynak dobta. Az üllő felé biccentett.

- Te segítesz kijavítani a fegyvereket. Az elgörbülteket felmelegíted a tűzön, majd kiegyenesíted kalapáccsal. Nem nehéz feladat. Közben majd mondom, ha valami nem megy. Ott hátul találsz kalapácsot. Válassz egyet, aztán kezdjünk neki.

Asztrid bólintva indult az említett irányba. Ahogy elsétált Takonypóc mellett, fél füllel még hallotta:

- Remélem bárhol is vagy, jól szórakozol most, Mihaszna, mert ez a te feladatod lenne! A tied, nem az enyém! – morogta a fiú. Asztrid rejtett mosollyal a száján vett fel egy kalapácsot és fordul vissza Bélhangoshoz.

Irány az élet - 11. rész: Kékes a Kristályhát

11. rész: Kékes a Kristályhát 

Morcosan ültem Fogatlan hátán és próbáltam lemosni róla az utolsó kis sárfoltokat. Az egész akcióval két dolgot tanultam meg: először is, soha többé nem segítek Ezüstmancs terveiben, másodszor pedig, hogy nem dobok arcon fúriákat sárral…

Van egy órája is, hogy találtunk éjszakai szállásként egy barlangot magunknak, azóta pedig már lemostam először Ezüstmancsot, most pedig Fogatlant sárkányfüves vízzel. A fúriák azóta is dorombolva alszanak a tűz két oldalán.

Nagyot sóhajtva csúsztam le Fogatlan hátáról és dobtam félre a kis textildarabot. Magamon végignézve fintorogva kirázkódtam. Semmi kedvem sem volt most a jéghideg fürdőhöz, azonban így sem akarok maradni. A kosaramhoz lépve előhúztam az egyik váltó tunikámat és nadrágomat, majd elindultam a barlang kijárata felé.

- Hablaty? – hallottam Fogatlan bágyadt hangját. Visszafordulva elmosolyodtam, ahogy álmosan rám pislogott. – Hová mész?

- Megmosakszom. Így nem aludhatok. – mutattam végig magamon. A szemeit lehunyva bólintott, majd próbált felállni.

- Tudod, én is megfürdethetnélek. Könnyebb lenne és nem kéne olyan messze mennünk… - próbálta kirázni a szeméből az álmosságot, láthatóan sikertelenül.

- Köszönöm, inkább maradnék sáros, mint halszagú. Maradj nyugodtan.

- De…

- A tó hallótávolságon belül van. Ha bármi baj van, akkor kiáltok. Feküdj vissza. – nyugtattam, amit teljesített. Álmosan rakta le a fejét a kőre, de szemeivel engem fürkészett.

- Azért siess vissza és csak óvatosan, rendben? – kérte fáradtan az éjfúria.

- Mikor nem vagyok én óvatos? –kérdeztem vissza, a pillantására azonban védekezőn feltettem a kezemet. – Tudod mit? Inkább ne válaszolj. Sietek. – ezzel pedig a ruháimat fogva a tóhoz indultam.

Irány az élet - 10. rész: Egy éjfúria büszkesége

10. rész: Egy éjfúria büszkesége

Berk Nagytermében feszült csend uralkodott. A kisebb gyermekek halkan játszottak a hátsó asztaloknál, míg a nagyobbak fel-alá járkálva várták a híreket. Vajon kik érkezhettek azzal az ismeretlen hajóval, hogy most itt kell várakozniuk? Barátok vagy ellenségek? Ha ellenségek, mi következik? Háborúba mennek a tél beállta ellenére? Hiszen télen még a sárkányok sem portyáznak!

Asztrid Hofferson fejében is hasonló gondolatok jártak, mikor végre kinyílt az ajtó. Mindenki aggódva nézett fel, valamelyik felnőtt, vagy magára a főnökre számítva, azonban csalódniuk kellett: Kőfej és Fafej, a falu két bajkeverője érkezett meg. A gyerekekre figyelő egyik asszony mérgesen ment oda hozzájuk és vonta kérdőre őket, hogy merre voltak, majd fejét ingatva indult vissza korábbi helyére.

Az ikrek összenevettek, majd izgatottan siettek Takonypóchoz, aki az Asztrid és Halvér asztalától nem messze levő lépcsőkön ült a földön. Valamit suttogtak neki, mire a Jorgenson fiú hitetlenkedve nézett rájuk.

- Ez most komoly? – hallotta Asztrid Takonypócot, mire kíváncsian oldalra döntötte a fejét.

- Thor kalapácsára esküszöm! Hallottunk minden szót! Berk háborúba száll azzal a Véres-fejű törzzsel! – felelte lelkesen Fafej, mire Asztrid döbbenten felállt és közelebb ment barátaihoz.

- Véres-koponya törzs volt, te ostoba! – lökte meg Kőfej a testvérét, mire a fiú bosszúsan visszalökött.

- Én is pont ezt mondtam!

- Nem, ez nem igaz! Véres-fejűeket mondtál Véres-koponya törzs helyett!

- Ó, az majdnem ugyanaz. – fordult el Fafej duzzogva. Kőfej folytatta volna a vitát, de Asztrid közéjük lépett.

- Miről beszéltek ti ketten? Milyen háborúba száll Berk? Ez egész biztos? – suttogta a szőke lány.

- Igen. Háborúzni fogunk. Dung-dung-dung! A Véres-koponyák nem tudták, hogy a világ legveszélyesebb fegyverével húztak újat: velem! – táncolt lelkesen Fafej. Takonypóc megunva ezt, félrelökte a fiút és Kőfej felé fordult mellkasa előtt összefont karokkal.

- Valami ajánlatot mondott a vezérük, amit Pléhpofa nem fogadott el. A törzs úgy ment el, hogy legközelebb a háborúban találkozunk, ami totál király. – vigyorgott Kőfej a testvérére.

- De még mennyire, tesó! Össze kell gyűjtenünk az összes fegyverünket, hogy Bélhangos megélezhesse!

- FA, egy zseni vagy! Menjünk, hatalmas sorok állnak majd az élezésre!

Az ikrek ezzel nevetve rohantak a kijárat felé, Asztrid pedig döbbenten pislogott utánuk. Halvér remegve állt Asztrid mellé, kezében egy könyvvel.

- Ez nem igaz, ugye Asztrid? Valamit félreérthettek. Pléhpofa nem menne bele a tél közepén egy háborúba, ugye?

- Hát… - kezdte Asztrid, de Takonypóc félbeszakította.

- Azok ketten ostobák, de nem hiszem, hogy ilyen dolgot félre lehet érteni. Ha háború van, akkor háború van, ez pedig egy dolgot jelent: végre bebizonyíthatom, hogy mekkora hős is vagyok! Mit gondolsz bébi, van kedved együtt edzeni a hétvégén? – karolta át Takonypóc Asztridot, a szőke lány azonban mérgesen megfogta a Jorgenson fiú karját és hátra feszítette. – Ááá… Asztrid… - nyüszítette vékony hangon a fiú.

- TUDOD TE MIT JELENT EGY HÁBORÚ?? A LEGUTÓBBI PORTYÁNÁL A TÉLRE ELRAKOTT ÉLELMÜNK FELÉT ELVITTÉK A SÁRKÁNYOK! MÉGIS MIBŐL ETETED A HARCOSOKAT, HUH?

- Így utólag belegondolva… mégsem lenne olyan jó egy háború… Elengednéd a kezemet, Asztrid? Kérlek? – hunyta le a szemét fájdalmasan a fiú.

A szőke lány mérgesen engedte el Takonypóc kezét, majd hátralépett tőle. A teremben mindenki kíváncsian figyelte őket, egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó és a korábban a kikötőnél ácsorgók el nem kezdtek besétálni rajta. Asztrid már ekkor érezte, hogy valami nagy baj van készülőben.

Irány az élet - 9. rész: Roark ultimátuma

9. rész: Roark ultimátuma

Csak még pár percet – gondoltam fáradtan ahogy hirtelen felriadtam a pár órás szunyókálásomból. Bágyadtan dörzsöltem a szememet, akkor pedig valami a fejemre esett. Morcosan néztem Fogatlanra, aki békésen aludt a kialudt tűz másik oldalán. Értetlenül ültem fel és szedtem le pár arcomra tapadt pikkelyt. Ekkor egy újabb kő esett a fejemre. Bosszúsan néztem körbe és csak ekkor tűnt fel: remeg az egész barlang. Hirtelen a lélegzetem is elakadt pár pillanatra. Csak nem a Suttogó Halál?

Remegve szedtem össze Fogatlan pikkelyeiből egy nagy maroknyival, majd a kosaramba öntöttem őket. Megfordulva összeszedtem minden holmimat és azokat is bedobáltam, végül pedig lezártam a kosarat. A földről felkaptam a nyerget és a szárnyat, majd odarohantam az éjfúriához. Letérdeltem a farkához és elkezdtem a kész műfarok-szárnyat rácsatolni. Morcosan próbálta elhúzni a farkát, mire fogtam magamat és ráültem.

- Pajti, ébredj. El kell tűnnünk innen.

- Mi ilyen sürgős, még a nap sem kelt fel… - motyogta, miközben én sikeresen rácsatoltam a szárnyat. Ahogy felé fordultam a nyereggel, füleivel elkezdett figyelni. Egy szempillantás alatt kinyitotta szemeit és morogva felpattant. – NEM MONDOD, HOGY MÁR MEGINT AZ AZ IDEGESÍTŐ FÖLDIGILISZTA?

- De, azt hiszem ő az… Menjünk, jó? – raktam a hátára a nyerget, ő azonban hirtelen ellökött magától.

- Nem, maradunk. Megtanítom neki, hogy miért ne kezdjen az éjfúriákkal.

- Fogatlan.

- Éjfúria vagyok, Hablaty! ÉN nem menekülök a félelmeim elől! – nézett rám mérgesen, mire döbbenten léptem hátra tőle.

- Kösz, ez azért fájt.

- Mi? – kérdezte összezavarodva.

- Amit mondtál. Én talán tényleg menekülök előlük… de legalább biztos lehetek benne, hogy a legjobb barátom életben marad, vagy legalábbis nem az én ostoba magánakcióim miatt fog meghalni.

- Emberek, minden mondatot ki kell forgatniuk… - forgatta meg a szemét.

Mérgesen léptem a kosárhoz, hónom alatt a nyereggel, majd újra Fogatlan felé fordultam.

- Legalább vigyél el a Hófúriákhoz. Te talán nem félsz attól az izétől, de én igen.

- Ó, a Hófúriákkal eddig is olyan nagy biztonságban voltál… Hisz én csak egy megcsonkított éjfúria vagyok, aki képtelen megvédeni a fenyegető veszélytől, igaz?

- Ilyet egy szóval sem mondtam. – néztem a bejárat felé remegve.

- De gondoltad. Tipikus ember.

- Szerinted ez tényleg erről szól? – kérdeztem csendesen. Nyitotta volna a száját, ekkor azonban hirtelen megállt a föld remegése. Pár pillanatig feszülten hallgattunk. Minden csendes és nyugodt volt. Nagyot nyelve néztem Fogatlanra. – Elment? – kérdeztem suttogva.

- Úgy tűnik. Nem hallok semmit. – fülelt még pár percig.

Nagyot sóhajtva ültem le, remegő kezemet pedig a kosár tetejére raktam. Valahogy nem ilyen reggeli ébresztőre vágytam.

Fogatlan lassan mellém sétált, majd orrával megbökte a karomat.

- Figyelj, Hablaty. Amit mondtam, nem úgy értettem.

- Kérhetek tőled valamit?

- Persze, mondd csak. – döntötte oldalra a fejét.

- Tűnjünk el erről a szigetről, amilyen gyorsan csak lehet. – értem a karomon levő sebhez. Az éjfúria hosszasan fürkészett engem, majd bólintott egy aprót.

Elgondolkodva néztem, ahogy elindult kifele a barlangból. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Nem lesz semmi baj, legalábbis amíg ő itt van velem.

Lassan felálltam és felkaptam a vállamra a kosarat. A nyerget a hónom alá csapva indultam az éjfúria után, mikor újra elkezdett remegni a föld. Rémülten néztem a mennyezetet, amin több hatalmas repedés kezdett végigfutni. Elkezdtem Fogatlan után futni, a barlang mögöttem pedig beomlott.

Mire Fogatlan megfordult, én pár lépésnyire feküdtem a beomlott barlangtól.

- HABLATY! Jól vagy, nem esett bajod?

- Az ijedtségen kívül azt hiszem semmi. – néztem a tenyereimet.

: Most szerencséd volt, két-lábon járó… Legközelebb azonban alaposabb leszek. : - sziszegte egy hang, mire azonban felnéztünk, a sárkánynak már nyoma sem volt.

- GYERE VISSZA TE GYÁVA GILISZTA! DARABOKRA TÉPLEK, HA MÉG EGYSZER HABLATY KÖZELÉBE KERÜLSZ! – üvöltötte Fogatlan a lyukhoz rohanva. Láttam rajta, hogy méregeti, hogy utána menjen-e vagy maradjon. Köhögve álltam fel, mire tekintetét aggódva rám emelte.

- Hagyd. Elmegyünk. Beszélünk Jegeskarommal, aztán soha többé nem látjuk azt a sárkányt.

- De az életedre tört!

- Betemetted a tojásait.

- Már mondtam, azok a tojások halottak voltak.

- És ő tudott erről? Ugyan, pajti. Inkább menjünk, jó?

- Te nem ismered a suttogó halálokat. Ezek képesek egy életre haragot tartani.

- Számít ez valamit is? Többet nem jövünk vissza. – tettem a nyerget a hátára, mire értetlenül nézett rám.

- Úgy érted, kikerüljük ezt a szigetet, amikor visszatérünk Berkre?

- Nem. – raktam rá a kosarat is. – Úgy értem, hogy többet nem térünk vissza. Sem erre a szigetre, sem Berkre.

- De… Berk az otthonod.

- Jobb lesz így mindkettőnknek. Te nem ismered az apámat. Sosem fog megbocsátani nekem, amiért átálltam a ti oldalatokra. Ha visszatérünk Berkre, mindketten halottak vagyunk, én pedig ezt nem fogom megkockáztatni.

Fogatlan csendben fürkészett még engem pár percig. Én vettem egy mély lélegzetet, majd felmásztam a nyeregbe. Megpaskoltam az oldalát, majd a tó felé biccentettem.

- Gyerünk, próbáljuk ki ezt a szárnyat a tóig. Ott hamar eszünk, amíg Jegeskarom útba igazít minket, aztán indulás.

Irány az élet - 8. rész: A halál fészke

8. rész: A halál fészke

Halkan odamásztam Fogatlan fejéhez és átnéztem a kidőlt fatörzsön. Nem túl messze tőlünk egy gyanútlan szarvas legelészett. Lassan az éjfúriára néztem.

- Ne feledd, óvatosan a bőrével. Lehetőleg a fejét célozd.

- Tudom, már párszor elmondtad. – morogta halkan, mire a szarvas felfigyelt.

- Nem én tehetek róla, hogy az előző három szarvas elmenekült előled. – suttogtam, mire bosszúsan felém fordult.

- Emberbőrből biztos nem lehet megcsinálni azt a szárnyat? Ismerek véletlenül egyet, aki imádja elrontani az állítólagos éjfúria barátjának a vadászatait.

- Elrontani? Én? – kérdeztem ártatlanul pislogva, ő azonban erre már nem felelt semmit.

Pár pillanatig szinte minden egy helyben állt, majd hirtelen Fogatlan kiugrott a búvóhelyéről és egy nagy plazma csapással fejbe találta a szarvast. Mire felálltam, az állat már Fogatlan szájában lógott.

Az éjfúria büszkén sétált el mellettem, szájában a zsákmánnyal, mire nevetve siettem utána és ugrottam a hátára.

- Rendben, pajti. Irány akkor a tó, amit Jegeskarom említett. Ott halászhattok addig, amíg én nekilátok ennek.

- Már alig várom. Nem az volt a terv, hogy ezen a szigeten öregedjünk meg, ugye?

- De nem ám. – feküdtem el a nyeregben.

A tóhoz leérve Fogatlan lerakta a szarvast, majd ahogy lemásztam róla és levettem a hátáról a nyerget és a kosarat, vidáman rohant a vízbe. Ezüstmancs és Kristály már bent vadásztak halakra. Mosolyogva néztem utánuk, majd elővettem a tőrömet és letérdeltem a szarvashoz. Épp próbáltam felidézni, hogyan kezdjek neki a bőre lenyúzásának, mikor Jegeskarom mellém sétált és felém nyújtott egy nagy halat. Hálásan vettem el tőle és raktam félre.

:: Tudok valamiben segíteni, sárkányfiú? ::

- Nem, köszönöm. Megnyúzom a szarvast, aztán ha sikerült, megpróbálok valami ideiglenes szárnyat összedobni. Sokat igazából nem tudsz segíteni.

:: Ezt sajnálom. :: - feküdt el és nézett a lányai és Fogatlan irányába.

- Azért, ha van kedved, beszélgethetünk. Úgy nekem is hamarabb telik a munka.

:: Örömmel beszélgetek veled, a munka előtt azonban edd meg azt a halat. Éhesen nem lehet nekikezdeni a napnak. ::

- Rendben. Elkísérsz faágakat gyűjteni? Nekem meg kell sütnöm a halat ahhoz, hogy meg tudjam enni. – indultam az erdő fele.

:: Azt hiszem, sokat kell még rólatok, emberekről tanulnunk. ::

- Akárcsak nekünk rólatok, sárkányokról. Mesélsz erről a hó- és jéglövési képességeitekről? Nem is tudtok akkor tüzet lőni?

:: Nem. Minden fúriának megvan a maga különleges képessége. Nálunk, Hófúriáknál ez a jég és hó. ::

- Akkor nincs több fúriafajta aki havat és jeget lő, igaz?

:: Nincs. De a barátod lövését sem tudja egy fúriafajta sem utánozni. ::

- Ez elég menő. Te találkoztál már minden fúria fajtával? – kíváncsiskodtam, miközben megérkeztünk az erdő széléhez. Rövid séta után kiszúrtam egy fenyőt, amin száraz ágak voltak. Elővettem a tőrömet, majd odaérve az alsóbb ágakat elkezdtem levagdosni.

:: Eddig még csak Éjfúriákkal és Óceánfúriákkal találkoztam. ::

- Éjfúriákkal? Fogatlanon kívül?

:: Mikor még fiatal voltam a vándorlásunk során szálltunk már meg a szigetükön. Ez azonban régen volt. ::

- Remélem Fogatlannal útba ejtjük a szigetüket. Szívesen megismerném a családját. – vágtam még le pár ágat, majd raktam el a tőrt és felszedtem az összegyűjtött fát. – Ti a csapatotokkal…

:: Maradj csendben. :: - morogta hirtelen, én pedig ijedten néztem rá. Ő feszülten figyelt egy bizonyos irányba. Követtem a pillantását, de nem láttam semmit. :: Lassan mássz fel a hátamra. :: - suttogta feszülten.

- Mit látsz? – kérdeztem, miközben elkezdtem felé araszolni hónom alatt a faágakkal.

:: Valami olyasmit, ami egyikünknek sem fog tetszeni, ha közelebb jön. ::

- S… Sárkány? – kérdeztem, miközben már csak pár lépésre voltam tőle. Ekkor hirtelen Jegeskarom előre ugrott és nagyot kiáltva kitárta a szárnyait. Rémülten estem a földre és néztem körbe.

:: FUSS HABLATY! MENJ A TÓHOZ! :: - kiáltotta, én pedig még fel sem fogtam, hogy mi történt, elkezdtem rohanni, amerről jöttünk.

Futás közben éreztem, hogy elkezd remegni alattam a talaj. Már nincs messze a tó. Ott előttem van a tisztás! – gondoltam. Gyorsabbra vettem a tempót, nem sok volt már a tisztásig. Hirtelen, ahogy kitörtem a fák gyűrűjéből és megláttam a tavat, előttem nem sokkal kirobbant valami a földből, én pedig már nem tudtam megállni. Egyenesen belezuhantam az üregébe, miközben Fogatlan nevét kiáltottam kétségbeesetten.

Irány az élet - 7. rész: Kristály és Jegeskarom

7. rész: Kristály és Jegeskarom

Szorosan kapaszkodva hajoltam előre a nyeregben. Fogatlan és én a tenger felett száguldottunk. Korábban ilyen gyorsan még sosem mentünk! Érzem, ahogy a szél elsüvít a fülem mellett. Vettem egy nagy levegőt, majd állítottam a szárnyálláson. Az éjfúria erős szárnycsapásokkal emelkedett ismét a felhők közé. Ott fent pörögtünk, forogtunk és még több izgalmas trükköt csináltunk. Nevetve hunytam le a szememet, hogy élvezzem ezt a semmihez sem hasonlítható érzést.

Amint lassan újra kinyitottam a szememet, döbbenten néztem körbe. Sűrű köd vett körbe minket. Fogatlan repülése idegessé vált. Nagyot nyelve néztem jobban körbe, ekkor pedig mögöttünk mintha egy alak körvonala kezdett volna kirajzolódni. Hosszú percekig néztem még, majd ijedten húztam le a fejemet, ahogy egy Gronckle szállt el nem sokkal felettünk. Hirtelen több tucat sárkány jelent meg: rengeteg Gronckle, Cipzárhát, Sikló Sárkány, Szörnyennagy Rémség. Fogatlannal és velem együtt mind egy irányba repültek. Nem értettem, hogy mi történik. Kezemet lassan Fogatlan fejére raktam.

- Pajti, vigyél ki innen. – kértem, ő azonban lerázta fejéről a kezemet.

Rémülten néztem őt, majd tekintetem a mellettünk repülő Sikló Sárkányra esett. Hirtelen feltűnt, hogy egy óriási halat visz. Ijedten néztem körbe: minden sárkánynál volt valami zsákmány. Halak, disznók, birkák. Mind vittek valamit, de miért és hova?

Az utóbbi kérdésemre hamar választ kaptam. Nem sokkal előttünk egy óriási vulkán jelent meg. A sárkányok oda repültek be. Ijedten kapaszkodtam a nyeregbe, ahogy Fogatlan átrepült a járaton. A vulkán belsejében egy hatalmas üreg volt. Mindenfele vörös köd gomolygott. A sárkányok egymás után dobálták le a semmibe a zsákmányukat, majd a kiálló sziklákra szálltak. Fogatlan is hamar landolt, én pedig értetlenül néztem körbe.

- Ezt nem értem. Miért dobáltok minden ételt egy nagy lyukba? – kérdeztem Fogatlant, ő azonban nem válaszolt. Miután az utolsó sárkány is leszállt, a barlang hirtelen elkezdett remegni. Félve néztem a mennyezetre, tekintetem pedig ahogy megakadt pár Szörnyennagy rémségen, döbbenten láttam, hogy ijedten húzódnak  a sziklák nagyobb repedéseibe.

Fogatlan nyüszítve lépett hátra, ekkor pedig a mélységből egy hatalmas sárkány feje emelkedett ki. A lélegzetem is megakadt egy pillanatra. Nem láttam mást, csak az óriási fejet, hatalmas állkapcsokat, melyekből a fogak szorosan egymás mellett meredtek ki, szemével pedig minket nézett. A félelemtől egyszerűen megdermedtem. Nem bírtam mozdulni, megszólalni, még csak gondolkodni sem. Fogatlan morgott valamit, én azonban képtelen voltam bármit is tenni.

Az óriási sárkány hirtelen összeszűkítette pupilláit és még mielőtt észbe kaphattam volna, felénk vetette magát. Fogatlan hátra ugrott, én pedig leestem a nyeregből. A szikla pereménél találtam magamat. Lenéztem az alattunk kavargó vörös ködre és lassan elkezdtem visszanyerni a tudatomat. Dermedtségemből a szikla hirtelen remegése rázott ki. Fogatlan felé néztem, aki morogva hátrált felém. Az óriási szörny felmászott a sziklán és minket szemelt ki. Pánikolva térdeltem fel, ekkor pedig alattam a szikla megadta magát, én pedig Fogatlan nevét kiáltva zuhantam a mélybe…

Irány az élet - 6. rész: Az éjfúria lovas

6. rész: Az éjfúria lovas

A történetet részletesen elmeséltem Fogatlannak. A szűk járatot, a fénylő kis sárkányokat, a kristályt, még azt is, amit Kékszárny második Hablatyról mesélt nekem. Amint befejeztem, csak csendben ültünk egymásnak dőlve a pattogó tűz mellett. Minden annyira nyugodt volt. A kristálynak hála végre megértem, amit mond. Többé nem csak a megérzéseimre kell támaszkodnom. Tudok vele beszélgetni, együtt kitalálhatjuk, most merre menjünk és mesélhet magáról is. Végre valami igazán jó is történik ezen az utazáson.

Irány az élet - 5. rész: Kékszárny és a sárkány kristály

5. rész: Kékszárny és a sárkány kristály

Csendben követtem a mini sárkányt, azonban ahogy egyre szűkült a járat, kezdtem kissé aggódni. Merre megyünk és miért? Már térdre ereszkedve másztam, mikor ironikusan felnevettem magamon. Életemben először mázli, hogy nem vagyok olyan testes, mint a többiek a szigeten. Nem nagyon tudnám ide követni ezt az apró sárkányt. Bár, ha továbbra is így szűkül a járat, akkor én sem jutok sokkal tovább.

Fintorogva húztam lejjebb a fejemet, és ahogy előre néztem, végre nagyobb fényt pillantottam meg. A kis sárkány eltűnt, én pedig átpasszírozva magamat a legszűkebb részén, egy nagyobb térben találtam magamat.

A plafonon hasonló kis sárkányok voltak, ők azonban hol arany, hol ezüstös színben világítottak. A falak valami kristályszerű anyagból voltak, ezzel pedig teljesen bevilágítódott a hely. Ámulva nézelődtem, mikor Kékszárny az arcom elé repült és csipogva mutatta, hogy kövessem.

Irány az élet - 4. rész: Viharban

4. rész: Viharban

Mikor felkeltem, teljesen kipihentnek éreztem magamat. Mintha minden korábbi problémám felszívódott volna. Nem fáztam, álmos sem voltam. Igaz, kicsit kezdtem megéhezni, de azon kívül minden rendben volt. Lassan felültem a barátom szárnya alatt, mire ő óvatosan felemelte és kíváncsian rám nézett. Mosolyogva öleltem át a nyakát.

- Köszönöm, pajti. Ez nagyon kellett. Már sokkal jobban érem magamat.

Boldogan elmosolyodott, majd játékosan elkezdte nyalogatni az arcomat. Nevetve álltam fel és léptem el tőle. Ahogy körbenéztem láttam, hogy már esteledik. A nap utolsó fényei még épp megvilágították a tájat. Fogatlan felállt mellettem és kinyújtóztatta minden tagját.

Közelebb lépve hozzá megvakargattam a füle mögött, majd a tó felé indultam. Az éjfúria szorosan mögöttem követett.

- Mit szólnál hozzá, ha fognánk egy kis halat, aztán indulnánk? Távol vagyunk ugyan Berktől, de a jég beállta előtt apa szokott még egy utolsó keresést indítani a fészketek után. Esélyt sem akarok rá, hogy összefussunk itt kint vele. – fintorogtam, mire Fogatlan morogva bólintott.

A tóhoz leérve Fogatlan vidáman belefutott és folytatta reggeli játékát. Bosszúsan felsóhajtottam. Így több halat ijeszt el, mint amennyit megfog. Körbenézve hirtelen támadt egy ötletem. A víz a tó ezen a részén sekély volt. Pár kő segítségével könnyen lehet csapdát építeni nekik.

Leültem a tó mellett és levettem a csizmáimat, majd feltűrtem a nadrágom szárát. Nem akartam bevizezni őket. Ez után megfogtam egy nagyobb követ, ami a tó partján hevert és bevittem a vízbe. Fogatlan kíváncsian nézett rám.

- Fejezd ezt be pajti. Van egy ötletem, hogy fogjunk könnyebben, több halat. Segíts! Fogj köveket és ilyen szépen ívelt alakban körbe kéne rakni itt. – mutattam neki az elképzelésemet. Ő értetlenül nézett pár percig, de azért megtette, amire kértem. Ketten hamar felépítettük a halcsapdát. Utolsó simításként középen tölcsér alakú nyílást készítettem rá, majd bólintottam. Még kifutottam pár fenyőágért, majd visszatérve Fogatlanra mosolyogtam.

- Oké. Ez kész van. Te most menj beljebb a tóban és kergess erre annyi halat, amennyit csak tudsz. Én bezárom ezekkel az ágakkal a csapdát, amint beúsztak a halak.

Fogatlan bólintott, majd felugrott a levegőbe és néhány szárnycsapással a tó távolabbi részére repült, ott pedig lemerült a víz alá. Én lassan a csapda bejáratához mentem és vártam, hogy Fogatlan visszaérkezzen a menekülő halakkal. Nem kellett sokat várnom. Pillanatok múlva érkezett már az első pár áldozat. Hihetetlen! Ez tényleg bevált! Ahogy megláttam Fogatlan hátát, a csapba bejárata fölé raktam az ágakat. Amint beúszott a pár utolsó hal is, bezártam, Fogatlan pedig mellém állt, éhesen nézve a halakat. Nevetve vakargattam meg a fejét.

- Szép munka, pajti. Most szépen összeszedjük őket, aztán vacsorázunk, a maradékot pedig elrakjuk későbbre. Azt hiszem egy darabig nem fogunk éhezni.

Fogatlan egyetértően bólintott, majd lelkesen kezdte kivadászni a vacsoráját. Én pár pillanatig nevetve néztem, majd átléptem a köveket és hasonlóan cselekedtem. Perceken belül egy hal sem maradt a csapdában.

Irány az élet - 3. rész: Hősből száműzött

3. rész: Hősből száműzött

Hosszú órák teltek már el, mióta Fogatlan és én elhagytuk Berk szigetét. Balszerencsénkre eddig egy apró sziget sem került az utunkba, ahol megpihenhettünk volna Dideregve és nagyokat pislogva néztem az alattunk elterülő tengert. Olyan nyugodt volt minden. Ahogy újra az égre pillantottam, fintorogva felsóhajtottam. A tél közeledtével a nappalok egyre rövidebbek. Jó lenne még világosban találni egy szigetet és letáborozni rajta. Az elmúlt napokban éjszaka már fagyott.

Ahogy a monoton tájat bámultam, hirtelen kezdett elnyomni az álom. Kicsit előrehajoltam, kényelmesebb pozíció reményében, ekkor azonban valami, helyesebben szólva valaki teljesen kiverte az álmot a szememből. Fájdalmasan értem az arcomhoz, és ahogy kinyitottam a szememet, észleltem, hogy egyre csak közeledik a vízfelszín. Gyorsan váltottam a szárnyálláson, Fogatlan pedig még épp az utolsó pillanatban fel tudott emelkedni. Ezt követően morogva pillantott fel rám.

Egy kínos mosolyra húztam a számat és simítottam végig a fején.

- Ne haragudj pajti. Úgy tűnik kicsit elbóbiskoltam. Monoton csak a víz, olyan álmosító. – ásítottam és nyújtózkodtam a nyeregben.

Fogatlan csak megforgatta a szemét, majd a vízre pillantott. Én próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni a hátán. Kezdett minden tagom zsibbadni, ami nem túl kellemes érzés. Ennyit még sosem lovagoltam egyszerre Fogatlanon. Bízom benne, hogy hamar hozzá fogok szokni.

Unottan a távolba meredtem. Mintha egy pont kezdett volna kirajzolódni előttünk. Egyből kiment az álom a szememből, helyére pedig kíváncsiság költözött. Amennyire csak tudtam előre hajoltam, remélve, hogy többet látok belőle. Oh, bár lenne nálam egy távcső!

Ekkor hirtelen Fogatlan a vízfelszínre lőtt egy plazma bombát és sebesen ereszkedni kezdett. Meglepődve felkiáltottam az öntörvényű manőveren és erősen kapaszkodtam a nyeregbe. Fogatlan felkapott valamit a vízfelszínről, engem pedig beterített a visszahulló vízpermet. Bosszúsan megráztam a fejemet és értetlenül néztem rá.

- Ezt most miért kaptam? – Fogatlan egy nevetéshez hasonló hangon válaszolt, majd hirtelen feldobott maga elé egy halat. - Heh. Tehát ha helyesen gondolom, fogtál magadnak halat, amivel egyszerre két problémától is megszabadultál: az éhségedtől és az ÉN álmosságomtól, igaz?

Fogatlan ártatlan szemekkel pislogott vissza rám, viszont a száján megjelenő vigyor mindent elárult.

- Tudod, nálad figyelmesebb éjfúriával még nem is találkoztam. - feleltem szarkasztikus hangnemben a fejemet rázva, majd a már előttünk levő nagyobb pont felé mutattam. – Mit gondolsz? Az ott szerinted is egy sziget lesz végre?

Pár pillanatig nézte, majd vidáman bólintott. Elmosolyodtam. Ennél jobb hír nem is jöhetett volna jelen pillanatban. Nyújtózkodtam egy utolsót, majd előrébb hajoltam.

- Huh. Hát akkor Fogatlan, mennyi energiád maradt? Ha gondolod, mehetnénk még egy kicsit gyorsabbaaaaaaaaaan… - kapaszkodtam meg jobban a nyeregben, ahogy Fogatlan növelte a sebességet. Pár pillanat alatt én is felvillanyozódtam és felkiáltottam nevetve. – Ez az! Gyorsabban Fogatlan!

Arcomon a mosoly mérete egyenes arányban nőtt a szárazföld méretével. Mikor már elég közel voltunk hozzá, meg tudtam végre állapítani, hogy azért nem is olyan kis szigetről volt szó. Láttam rajta fás, erdős részt, körben magas sziklaperemek övezték és teljesen lakatlannak tűnt.

Irány az élet - 2. rész: Viszlát, Berk

2. rész: Viszlát, Berk

Asztrid és én végre megtaláltuk az apámat. Épp készült a nagy beszédére az utolsó próbám előtt. Felsóhajtottam, majd bátorításul Asztridra néztem. Ő mosolyogva bólintott, így mély levegőt véve bizonytalanul előre léptem.

- Apa. Beszélnünk kell. – mondtam komoly hangon, ő pedig vidáman fordult felém.

- Fiam! A nagy sárkánygyőző! – nevetett és veregette meg a vállamat. - Pár tanácsért jöttél, hogyan a legjobb kivégezni azt a bestiát? Nos, nekem a kedvencem…

- Nem, apa. Másról van szó. Tudod… - kezdtem remegő hangon, majd az ajkamba haraptam. Gyerünk, Hablaty, csak ki kell böknöd. Utána könnyebb lesz. Sóhajtottam egy nagyot, majd a szemébe néztem. - Én nem akarok sárkányokkal harcolni.

- Mit mondtál fiam? Elismételnéd újra? Azt hiszem rosszul hallottam. – olvadt le a mosoly az arcáról.

- Nem akarok sárkányokkal harcolni, apa. Nem tudok sárkányt ölni. – feleltem bizonytalan hangon.

Döbbenten nézett rám pár pillanatig, majd váratlanul nagy nevetésben tört ki. Megvakartam a tarkómat, majd kínos nevetés közben Asztrid fele fordultam. Ő tanácstalanul megrántotta a vállát.

- Jaj, fiam. Szépen rá akarsz szedni. Ugyan! Hogyne akarnál sárkányt ölni? Viking vagy!

- Igen, de… Mutatnom kell valamit. A sárkányok nem olyanok, mint amilyeneknek hittük őket. Idomíthatóak.

- Igaza van, Pléhpofa. Én magam is láttam, amikor együtt repültünk az éjfúriáján. – szólalt meg Asztrid, mire ijedten néztem rá. Hirtelen a szája elé kapta a kezét.

- Az éjfúriáján? Ez most valami vicceljük meg a főnököt dolog, ugye? – kérdezte az apám komolyan. Lehunytam a szememet és megingattam a fejemet.

- Nézd, apa. Hallgass meg! Amit Asztrid mondott, igaz.  Fogatlan bebizonyította…

- Egy éjfúria? Idomítottad? Ez képtelenség! Hol van most? – kérdezte dühösen és elindult egy asztalhoz.

- Az erdőben, egy medencében, de hallgass meg előtte. – szóltam utána remegő hangon, de nem fordult felém. Felkapott egy fejszét az előtte álló asztalról, majd hirtelen az erdő felé kezdett rohanni.

- Meg fogja ölni Fogatlant! – kiáltottam rémülten, mire Asztrid mellém lépett.

- Fuss! Beszélj vele!

Rémülten bólintottam és iramodtam utána. Alig tudtam vele tartani a lépést. Ahogy láttam, hogy egyenesen a medence irányába megy, megfagyott bennem a vér.  Honnét ismeri azt a medencét? Fenéket, Hablaty! Miért mondtad el neki, hogy hol van? Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, de még mielőtt megérkezhettem volna a titkos rejtekhelyünkhöz, Fogatlan fájdalmas kiáltását hallottam. A rémülettől megdermedtem. Ne-ne-ne! FOGATLAN!

Szaladtam tovább, remélve, hogy megakadályozhatom a katasztrófát, de már késő volt.  Ahogy megérkeztem a bejárathoz, apám lépett ki rajta. A ruhája és szakálla vörös volt a töménytelen mennyiségű vértől. Elkezdtem pánikolni. Ne! A legjobb barátom halott! Ez nem lehet! Miért? Miért? Éreztem, hogy a remegő lábaim feladják a súlyom alatt. Sokkolódva néztem magam elé, majd lassan fel az apámra. Ő ridegen nézett végig rajtam.

Nem tudtam mit tenni, hirtelen könnyek szöktek a szemembe és elkezdett forogni velem a világ.

- Képes voltál összeállni velük. Többé nem vagy viking! Többé nem vagy a fiam! – zengett az erdő az üvöltésétől. Én összerezzentem és csak arra tudtam gondolni, hogy miért nem mentünk el, amikor még lehetett volna.

Apám lassan felemelte a fejszét, hogy lesújtson. Hogy mire gondoltam ekkor? A halott barátomra. Féltettem-e az életemet? Nem. Csak egyvalamit éreztem, ez pedig a bűntudat. Ahogy a barátom vérétől vörös fejsze belém hasított, nem tudtam mást tenni, fájdalmasan felkiáltottam és az oldalamra fordultam…

Irány az élet - 1. rész: A felhők fölött

Irány az élet

A vikingek és sárkányok között dúló háború miatt barátságuk tiltott. Hablaty és Fogatlan maguk mögött hagyják Berket. Ketten együtt ismeretlen területeket fedeznek fel, új barátságokat kötnek és izgalmas kalandokba keverednek. Visszatérnek valaha? Mi lesz Berkkel a megerősödő ellenfeleik támadásai miatt? Hamarosan kiderül...

1. rész: A felhők fölött

Sietve csaptam be magam mögött az ajtót és remegve ültem le a földre. Mit tettem? Hogy lehettem ennyire ostoba? Legyőzni Asztridot? Thor szerelmére, holnap délutánra mindenki tudni fogja a trükkömet a sárkányokkal kapcsolatban. Hogy árulhattam így el Fogatlant? Ha rájönnek, legjobb esetben is száműznek, nélkülem pedig Fogatlan…

Nem, nem, nem! Valamit ki kell találnom, de gyorsan! Az igazság alapból kihúzva. Árulónak kiáltanának és száműznének. A sárkány megölése? Badarság. Még ha tudnék is sárkányt ölni, a Szörnyennagy rémség előbb végezne velem, minthogy én felemelném a tőrömet. Mi maradt? Mit tehetnék? A legjobb talán az lenne, ha… Nem. Ez butaság! Felejtsd el! Egy hétig nem bírnád! Bár… Van más választás?

Lehunytam a szememet és remegve felsóhajtottam. Nem. Nincs. De tényleg vállalnom kéne? Képes lennék hátrahagyni az apámat, a törzsemet… érte? Egy sárkányért? Megéri?

Fájdalmasan néztem magam elé. Ő a barátom. Megbízik bennem. Hogy árulhatnám el?

Összeszorított fogakkal álltam fel és indultam a szobámba. Ott elővettem egy kosarat és elkezdtem a szükséges dolgaimat beledobálni: váltóruhák, a füzeteim, ceruzák, a késem… Bizonytalanul zártam le a fedelét és körbenéztem a szobámban. A vállamra csaptam a kosarat és elindultam a ház hátsó ajtaja felé. Azt kinyitva még visszapillantottam utoljára. Itt nőttem fel. Annyi emlék köt ehhez a házhoz. Fogom én még valaha is látni ezt a helyet?

Szomorúan megingattam a fejemet és nehéz szívvel indultam a medencébe Fogatlanért.