17. Rész: Varázslatos lények
A napok feszülten teltek Berken
Pléhpofa távolléte alatt. A Huligánok vezére legjobb barátjára, Bélhangosra
bízta a falu kisebb-nagyobb problémáinak intézését, így a kovács nap közben többnyire
a műhely és a falu meghatározott pontjai között ingázott. Épp egy ilyen
rohangálás után tért vissza a műhelybe ránézni új inasai munkájára, mikor út
közben Gunnárba botlott. Régi harcostársa morogva cipelt egy nagyobb kosár
halat a hátán, kezében pedig a jól ismert lapát volt.
- Na mi az, cimbora? Ismét rád
maradtak a bestiák? – kérdezte Bélhangos szórakozottan. Gunnár bosszúsan
fordult a kovács felé.
- Nagyon vicces. Röhögés helyett
inkább segíthetnél. Ezen kívül is még ezer dolgom van a kikötőben is. Küblit és
Pozdóját várjuk a fogással.
- Nekem is sok a munkám, Gunnár.
Pléhpofa rám hagyta a falu ügyes-bajos dolgait és még a műhelyem is ott van, mégsem
panaszkodok. Vikingek vagyunk! – verte a mellét büszkén Bélhangos.
- Az üzletedben ott vannak az
inasaid. Nincs is vele annyi gond.
- Heh, te csak azt hiszed. Az a
három bajkeverő… Hablattyal kétszer ennyi munkával végeztünk egy nap alatt.
Asztridon és Halvéren kívül jóformán semmit sem ér a nagy segítségük.
- A semminél akkor is több az a
segítség. – ingatta a fejét Gunnár és indult volna tovább az aréna felé, mikor
Bélhangos az állát dörzsölve szólt utána.
- Várj Gunnár! Talán akad itt egy
megoldás a problémádra. – vakarta meg a fejét Bélhangos, majd a műhely irányába
biccentett.
Bélhangos műhelyében többnyire
rendben ment a munka. Takonypóc megszokott panaszkodása és az ikrek időnként
kitörő veszekedésén kívül mindenki tette a rá kiosztott munkát. Asztrid épp egy
elkészült fejszét próbálgatott, mikor Bélhangos lépett be az ajtón. Takonypóc a
munkáját egyből félrehagyva termett a kovács előtt.
- Ez már az ebédszünet lesz, ugye
Bélhangos? Olyan éhes vagyok, hogy itt helyben meg tudnék enni egy egész jakot!
- Nem. Ha befejezted annak a
kupac fegyvernek az élesítését, akkor lesz itt az ebédszünet. Mozgás vissza
dolgozni. Asztrid! Ki tudnál jönni? – szólította a kovács a fiatal vikinglány,
aki erre meglepődve bólintott és követte.
Kint a kovácsműhelytől nem is
olyan messze állt Gunnár, láthatóan várakozva. Bélhangos bosszúsan biccentett
felé.
- Gunnárnak szüksége van egy kis
segítségre az arénában.
- A sárkányoknál? Miben tudnék én
segíteni? – érdeklődte Asztrid kíváncsian.
- Halat kell adni nekik és
kipucolni a ketreceiket. A kiképzésen Hablaty után te voltál a legjobb. Rólad
tudom, hogy nem követnél el olyan ostobaságokat, mint például az ikrek.
Bízhatok benned? Megkérhetlek, hogy segíts a sárkányok körül?
- Ez természetes, Bélhangos.
Megteszek mindent, ami tőlem telik. – felelte Asztrid magabiztosan, majd a
fejszéjét fogva sietett Gunnár után.
~~~
Nyugtalanul ültem Kékes mellett
és forgattam kezeim között a kristályt. Fogatlan már elég régóta elment, a szél
süvítéséből ítélve pedig cseppet sem javult az idő. Tudom, hogy ő egy éjfúria. Elhiszem,
hogy a sárkányok jól bírják a hideget - legalábbis jobban, mint mi, emberek –,
de ha véletlenül eltévedne… Mihez kezdene a hidegben, fedezék nélkül? Talán
most épp neki van szüksége a segítségre, én pedig mit csinálok? Ülök bent a
biztonságos barlangban és várok.
/ Két-lábon járó… Tudnál segíteni? / - hallottam hirtelen Kékes erőtlen
hangját, mire picit megugrottam.
- P… persze. Miben kéne
segítenem? – érdeklődtem hezitálva, fejben azonban még mindig Fogatlanon gondolkoztam.
/ Az oldalam kezd kiszáradni, de még nincs elég energiám visszamenni a
vízbe. / - pillantott a száraz pikkelyekre. Sűrűn bólogattam, majd
folytattam a kristályommal való kis játékot. Fogatlan ugyan azt mondta, hogy csak akadályoznám, azért nem mehetek
vele. A hideg miatt ez tényleg így van. Thor szerelmére, igazán szereznem kéne
már egy igazi téli kabátot….
/ Akkor segítenél, ember? / -
hallottam újra Kékest, mire meglepődve néztem rá. Pár tétova pislogást követően
megráztam a fejemet.
- Bocsáss meg, segítek, persze.
Fejben egész máshol voltam. – szabadkoztam és lassan közelebb kúsztam a vízhez.
A kristályt lerakva a sárkány
mellé, felhúztam a tunikám ujjait és belemártottam a kezemet a vízbe. Nagyot
szisszenve húztam vissza. Elég melegnek tűnt elsőre, többnyire azért is, mert
az ujjaim nagyon hidegek. Újra próbálkozva sikerült egy kisebb mennyiséget
Kékes oldalára öntenem. Fintorogva húztam el a szám szélét és vettem fel a
kristályt.
- Ez így nagyon lassan megy. De
tudod mit? Megnézem, hátha van nálam valami, amivel egyszerűbben merhetek
vizet. Mindjárt jövök. – kászálódtam fel.
/ Köszönöm. / - felelte erőtlenül. Mosolyogva bólintottam és sietős
léptekkel indultam vissza a kosaramhoz.
A barlang azon részén, melyen a
kosaramat hagytam rettentően hűvös lett. A jégfal korábban felfogta a nagy
részét, nélküle azonban csontig hatoló hideg volt.
A kosaramhoz térdelve kinyitottam
azt és elgondolkodva kutattam a dolgaim között. Tekintetem közben Fogatlan
készülő szárnyára esett. Talán nem ártana minden holmimat beljebb vinni és
kitalálnom valamit, hogy hogyan tartsam magamat is melegen. Kékes mellett még
nincs olyan hideg, mint itt, de már koránt sincs olyan meleg, mint mikor
Fogatlan elment. A kulacsomat elővettem, majd Fogatlan szárnyának elemeiért
nyúltam. A jéghideg vasrudat beleraktam a kosárba, majd becsukva azt a vállamra
vetettem. A kulacsot a kezeim közé véve fordultam, hogy indulok vissza
Kékeshez, tekintetem azonban megállt a barlang bejáratán. A nagy szélben és
hóesésben a közeli fákig is alig látni. Mennyire jó az éjfúriák tájékozódási
képessége? Képes lesz visszatalálni a barlanghoz, vagy… Nem. Nem is akarok erre
gondolni.
Nagy sóhaj kíséretében hátat
fordítottam a barlang bejáratának és elindultam vissza a kristályháthoz,
magamban pedig csak reménykedtem, hogy minden rendben van a fúriákkal.
~~~
Egy viking bármikor kész egy kis
egészséges versengésre a törzsön belül. Legyen gazdag vagy szegény, katona,
kovács vagy nemesi származott, ez egyszerűen a vérükben van. Visszautasítani
egy kihívást gyávaság, ilyenkor pedig még az sem számít, ha egy vezéred közvetlen
parancsát értékeled kevésbé fontosnak. A kérdés csak az, megéri-e alábecsülni a
vezéred parancsát, ha az illető nevében és viselkedésében is valódi
„tébolyult”.
Az ádázok hírhedt flottájának
kapitánya, Vorg, éppen a jól megérdemelt mézsörét iszogatta a város egyik
kocsmájában, mikor maga Dagur a Tébolyult rontott be az ajtón. Szeme egyből
megakadt a férfin. Idegesen, több embert is félrelökve odalépett Vorg kapitány
mellé, övéről pedig előhúzva egy tőrt, ingerülten az asztalba vágta.
- Mégis mit művelsz itt? Azt
hittem elég világosan a tudtodra adtam, hogy amint utánajártál a Huligánok
titokzatos érkezésének és távozásának okára, rögtön fogod magadat és
megkeresel. – sziszegte az ádázok leendő vezére a katona arcába.
- E… elnézést uram. Már úton
voltam vissza, mikor a fiúk…
- Bla-bla-bla-bla. Uncsi. Térjünk
a tárgyra. Mit akart itt Pléhpofa?
- Úgy tudom, hogy a
békeszerződést beszélték át az apjával, uram. Bizonyára volt pár pont, amin
változtatni akart, vagy pontosítani az aláírás előtt.
- Érdekes. Ezt maga Pléhpofa
mondta? – húzta fel a szemöldökét Dagur.
- Nem. Mire a kikötőbe értem, a
Huligán hajó már úton volt vissza Berkre. A srácok beszélték itt a kocsmában. –
legyintett Vorg kapitány vigyorogva a szembetűnően részeg katonák felé. Dagur
grimaszolva fordult el.
- Ennyi. Ez volt az utolsó
alkalom, hogy bármi fontosat is a csürhére bízok. – morogta az orra alatt Dagur,
majd dühösen hagyta el az ivót. Vorg kapitány gyorsan megitta az utolsó korty mézsörét,
majd sietve követte a vezérét.
~~~
Minden településnek megvannak a
kiemelkedő jelentőségű helyszínei. Lehet épp szó a kikötőről, kocsmáról,
nagyteremről, vagy épp Berken az arénáról. Az aréna a falutól viszonylag odébb
eső területen lett kialakítva. Falai masszívak, teteje erős rácsokkal fedett.
Míg más helyeken az emberek medvékkel vagy farkasokkal harcolnak, Berken a
vikingek sárkányokkal.
A fiatal harcosok beavatása
jelentős esemény a faluban, a sárkányokkal azonban még sok teendő van a nagy
napig. Etetni, itatni őket, valamint a ketreceiket takarítani nem kis és
veszélytelen feladat. A harcokban általában tapasztaltabb vikingek végzik ezt a
feladatot, egyikük pedig nem volt más, mint a mindig morgó Gunnár Naglason.
Gunnár egy nagydarab, szőke hajú és hatalmas szakállú férfi volt. Jobb kezéről két
ujj hiányzott, köszönhetően egy sárkánynak, ezzel pedig mindig büszkén szokta
riogatni a falu fiatal vikingjeit.
Az arénába érkezve Asztrid fintorogva rakta le
a válláról a kosár halat. A szagából ítélve emberi fogyasztásra már
alkalmatlan. A szőke lány kétkedve nézte a kosarat. Nem ismeri a sárkányokat,
de ha ő most a helyükben lenne, ezt biztos nem enné meg.
- Hozz vizet a bestiáknak. –
nyitott ki Gunnár egy üres istállót. – Berakod a vizet és a halat az üres
istálló végébe. Kimész, bezárod a kaput, kintről pedig kinyitod a sárkány ketrecét.
Amint átment a bestia a másik ketrecbe, bezárod. Ismételd el. – fordult Gunnár
szigorú tekintettel Asztrid fele.
- Vizet hozok, a halat és a vizet
az istálló végébe rakom, kimegyek, bezárom a kaput, kintről kinyitom a sárkány
ketrecét, amint átment a másik ketrecbe bezárom. – ismételte el Asztrid a
feladatot. Gunnár komolyan bólintott egyet.
- Így. Nekem le kell mennem a
kikötőbe. Bélhangos szerint meg lehet bízni benned. Hiszek neki. Ha mégis,
bármi baj történne egy a lényeg: ne maradj egy ketrecben a sárkánnyal és legyen
nálad mindig a fegyvered. Amint végeztem a kikötőben, jövök vissza. – fordult
sarkon a férfi és hagyta magára Asztridot. A szőke lány értetlenül pislogott
egy darabig, majd feszülten fordult a ketrecek felé. Melyikük legyen az első?
~~~
Elgondolkodva öntöttem le Kékes
oldalát és fejét a kulacsomban levő meleg vízzel, mikor végre zajokra lettem
figyelmes a barlang bejárata felől. A kristályomat a kezeim közt szorítva
vártam. Hamarosan egy fúria alakja kezdett kirajzolódni nem is olyan messze
tőlem.
- Már mindjárt ott vagyunk…
- hallottam Fogatlan hangját, majd pár pillanat múlva egy gyengébb
plazmacsapással fényt varázsolt az éjfúria a barlangunkba. A nagy sötétség
utáni hirtelen fény miatt egy darabig csak hunyorogva szoktattam a szememet a
fényhez. Mikor végre megláttam az éjfúriát, halvány mosoly kúszott arcomra.
- Azt hittem, már sosem értek
vissza. Mi tartott… - kezdtem volna a kérdezősködésbe, ekkor azonban feltűnt,
hogy valaki van Fogatlan hátán. Nem is akárki… Döbbenten álltam fel és néztem a
váratlan vendégünket: egy sellő.
Korábban már hallottam
történeteket sellőkről és szirénekről. Kalmár Johann számtalanszor mesélt
gyönyörű lányokról, akiknek csípőtől lefele színes pikkelyekkel borított
uszonyuk volt lábak helyett. Igazából nem is tudom, hogy korábban hittem-e
ezeknek a híres történeteknek. Johann imád túlozni a történeteiben, így
azonban, hogy a saját szemeimmel láthatok sellőt, minden kétségem köddé vált.
Jobban megnézve egy fiú sellőről volt szó. Szőke haja volt, uszonya pedig,
ahogy mozgatta, hol kék, hol pedig zöldben pompázott. Egy pillanatra
találkozott a tekintetünk, ettől pedig még a hideg is kirázott. Olyan undorral
nézett végig rajtam, mint Asztrid Takonypóc bizonyos udvarlási kísérletein.
Csendben eltávolodtam a kristályháttól
és néztem, ahogy a sellő lemászik Fogatlanról a vízbe. Tekintete egyből Kékesre
esett. Aggódva közeledett a parthoz és ért a kristályháthoz. Csendben simogatta
Kékes oldalát és egy pillanatig nem nézett újra rám. Értetlenül döntöttem kissé
oldalra a fejemet.
- Hablaty? Ide tudnál jönni?
– hallottam Fogatlan hangját, így a víztől eltávolodva csatlakoztam a két fúriához.
Fogatlan épp Ezüstmancs szárnyát
vizsgálta. A hófúria arcán fájdalom tükröződött.
- Mi történt veled, Ezüst?
Megsérültél? Komoly? – léptem közelebb aggódva.
:: Nem, cseppet se félj Hablaty.
Azt hiszem csak kiugrott a helyéről a szárnyam. A szél sokkal erősebb volt,
mint amire számítottam. A tó környékén csúnyán elkapott. Mire kettőt pislogtam,
már a fák között voltam. :: - válaszolt egy nagy grimasz kíséretében.
- Máshol nem sérültél meg? Tudok esetleg
valamiben segíteni? – néztem Fogatlanra, aki határozottan megingatta a fejét.
- Nem. Azért szóltam, mert nem
szerettem volna, ha közel mész nélkülem ahhoz a félig hal, félig ember-szerű
lényhez. Veszélyes lehet.
- A tekintetéből észrevettem,
hogy nem kedveli az embereket. – vakartam meg a tarkómat kelletlenül. – De ne
aggódj, nem megyek közel hozzá. – válaszoltam mosolyogva.
- Remélem ezt az ígéretedet
ezúttal be is tartod, és nem kevered magadat… vele együtt pedig minket is
bajba. – felelte rám sem nézve.
- Hé! Mikor nem tartottam én be
az ígéretemet és kevertelek titeket bajba? – kérdeztem kissé felháborodva, majd
miután fejben hamar újra átpörgettem az elmúlt hetek eseményeit, a torkomat
kínosan megköszörülve folytattam. – Tudod mit? Inkább ne válaszolj.
Fogatlan a szemét forgatva
motyogott valamit az orra alatt, majd folytatta Ezüstmancs szárnyának vizsgálatát.
- Ezüst szárnyával biztos nem
tudok segíteni? – érdeklődtem újra, ezúttal azonban maga Ezüstmancs ingatta a
fejét.
:: Ebben inkább ne segíts. Nem
szeretnélek véletlenül megütni. Nagyon fájdalmas lesz, ha Fogatlan
visszateszííí… :: - sikkantotta el a végét. Még mielőtt Ezüstmancs észrevette
volna, Fogatlan egy gyors mozdulattal megfogta a hófúria szárnyát és egy erős
rántással a helyére tette.
- Tessék. Szárny helyretéve.
Jobb, mint újkorában. – felelte Fogatlan nyugodt hangon. Ezüst arcán
kis bosszúság látszódott, ennek ellenére elmotyogott egy halk köszönömöt.
Mosolyogva néztem, ahogy a
szárnyát próbálgatta nyújtóztatni, Fogatlan pedig a mancsa nyalogatásába
kezdett. Váratlanul hátulról valami hozzáért a lábamhoz és elkezdte a
nadrágomat cibálni. Meglepődve fordultam meg, mögöttem pedig három rettenetes
rém állt. Vidáman, a fejemet ingatva guggoltam le hozzájuk.
- Hé. Sziasztok cimborák.
Tudjátok, nem kéne megenni a nadrágomat.
~ Vörös testvér még sosem találkozni pikkelytelenekkel. – nézett
rám nagy szemekkel a vörös rém.
~ Pikkelytelen nem eszik kicsi sárkányok, ugye? – kérdezte a kék
rém, amin felnevettem.
- Nem, nem eszek kis sárkányokat.
Barát vagyok. – ültem le a földre és tartottam a zöld rém felé a kezemet, aki
egyből elkezdte szaglászni. Amint közelebb jött, elkezdtem vakargatni a fejét,
amit hangos dorombolással fogadott.
~ Pikkelytelen tűnik barátságos lénynek. – mászott az ölembe a zöld
rém.
- Hablatynak hívnak. –
mutatkoztam be vidáman.
~ Hablaty vakarja hátát vörös rémnek is. – lépett közelebb a vörös
rém, míg a kék váratlanul a vállamra ugrott és elkezdte a hajamat szaglászni.
~ Hablaty szőre vicces illatú. – mondta a kék és váratlanul
megnyalta a hajamat, amitől teljesen kirázkódtam.
- Oké, ezt ne csináld újra kék
kis rém. Nem szeretném, ha nyálas lenne a hajam. – kértem fintorogva.
~ Hablaty mancsa varázslatos. Zöld rém szereti Hablaty mancsa. –
dorombolt a zöld rém hangosan és dörgölőzött jobban a kezemnek.
~ Vörös rém jobban szereti. Vörös rém kér még vakarást.
~ Hablaty megvakarja kék rémet is? Kék rém ad halat Hablaty mancsáért.
– bizonygatta a kis kék rém és kezdett volna a hal felöklendezésébe, ami ellen
heves fejrázással tiltakoztam.
- Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.
– grimaszoltam.
Hirtelen nagy vita tört ki a
három rém közül, hogy melyikük is érdemli a „varázslatos mancsaimat”. Fújtak,
sziszegtek egymásra a rémek, nagy hangzavart teremtve ezzel a barlangunkban. Ebből
Fogatlannak lett nagyon hamar elege, így bosszús arccal jelent meg mellettem és
egy elég hangos ordítással elkergette a három rettenetes rémet rólam.
- Teljesen rád fognak mászni, ha
hagyod őket. – morgott az éjfúria a rémek felé, amin csak megforgattam
a szememet.
- Aranyosak voltak szerintem. Mindenki
a varázslatos mancsaimból akart egy kicsit. – mutattam felé a kezeimet, ő
azonban nem volt túlságosan lenyűgözve.
- A kezeiddel könnyebben eléred
azokat a pontokat, amiket mi csak nehezen tudunk, fatörzsek és kövek segítségével
elérni. Nincs semmi varázslatos a „mancsaidban”. – feküdt el és
folytatta a mosakodást.
- Oh, igazán? Akkor mit mondasz
erre? – kérdeztem játékosan és a hátára mászva elkezdtem vakargatni a nyaka
környékén. Azonnal hangos dorombolásba kezdett és lehunyta a szemeit. Pár
pillanat múlva nevetve csúsztam le róla. – Még most sem varázslatosak?
- Nem. Kicsit sem. –
sóhajtott egy nagyot elégedetten és megnyalta az orrát.
- Tudod, néha visszavehetnél a
nagy arcodból. A büszkeségedtől már alig férünk el a barlangban, éjfúria. –
ültem le mellé, mire a szárnyával kupán csapott. – Hé!
- Oh, bocsánat. Ez én lettem
volna? – nézett rám cseppet sem ártatlanul. A fejemet vidáman ingatva
dőltem neki, tekintetem pedig a sellő és Kékes felé terelődött. Ha ők tényleg
léteznek, akkor ez az jelenti, hogy más varázslatos lények is vannak?
Kíváncsian elfeküdtem az éjfúria mellett és próbáltam szemkontaktust
létesíteni.
- Te Fogatlan… Mondd csak, tudtad,
hogy léteznek sellők?
- Micsodák? – pillantott
rám kérdőn.
- Sellők. – biccentettem a
barlangi tó felé.
- Úgy érted a félig hal, félig
ember-szerű lények? Láttam már párat.
- Ejha. E… ez azt jelenti, hogy
más misztikus lények is léteznek?
- Mire gondolsz? – nézett
rám unottan az éjfúria.
- Nem is tudom… trollok? Tényleg
vannak? Nem tudod, hogy miért mindig a bal zoknit lopják el?
- Ilyesmiről nem tudok. A
szigetünkön néha megfordulnak azok a hátas állataitok, csak szárnyakkal…
- Szárnyas lovak? – lepődtem meg
teljesen. – Bélhangos sokat szokott mesélni trollokról Berken, Johann pedig gyakran
sellőket emlegetett a történeteiben, apám azonban mindig mondogatta, hogy
felejtsem el ezeket a mendemondákat, mert ilyen lények nem léteznek. Most itt
vagyok egy barlangban egy sellővel és olyan lényekről mesélsz nekem, akiket
sokan a faluban tündérmesének hisznek... Ez egyszerűen hihetetlen.
:: Oh, sokat nem tudsz még, Hablaty.
Hallottál már például unikornisokról? Én találkoztam velük. :: - csatlakozott
Ezüst a beszélgetésünkbe.
- Unikornis? Nem ismerem őket. Mik
azok? – fordultam kíváncsian a hófúriához.
:: Olyan lovak, amiknek a fején
van egy csavart szarv. Nagyon félénkek, szinte lehetetlenség a közelükbe
férkőzni, azonban ha sikerül… A csorda, vagy a területük védelmezése érdekében
bármire képesek. ::
- A fajtátok azért vadássza őket,
mert azt hiszik, hogy a szarva jó gyógyír bármiféle mérgezésre. – állt
fel Fogatlan és nyújtózkodott egy nagyot.
- Ez igazán varázslatosan
hangzik. Igaz is? A szarva tényleg képes meggyógyítani bármiféle mérgezést?
:: Nem tudni. Mi sárkányok még
sosem próbáltuk, de az emberek körében sokan hiszik, hogy képes rá. ::
- Kétlem, hogy igaz lenne. Az
emberek azokon a területeken, ahol mi éltünk azt is beszélik, hogy a
szárnyváltó vizeletből készült főzettől képesek lesznek úgy beleolvadni a
környezetbe, mint maga a sárkány. Az egész egy nagy ostobaság, nekem elhiheted.
– öltötte ki a nyelvét undorodva, amin felnevettem.
- És ezt meg is csinálták az
emberek? Mármint… konkrétan készítettek főzetet belőle? Egyáltalán hogyan
szereztek sárkány pisit? – kérdeztem vigyorogva.
:: Nem az a kérdés itt, hogyan
szereztek és meg is itták-e Hablaty. :: - nevetett fel hirtelen Ezüstmancs,
mire kérdőn néztem rá.
- Nem ez a kérdés? Hát akkor mi?
– pislogtam rá zavarodottan. Ezüstmancs sejtelmesen közelebb hajolt hozzám,
majd fél szemmel az éjfúriára sandított.
:: A valódi kérdés az, honnét
tudja Fogatlan ilyen magabiztosan állítani, hogy nem igaz a szóbeszéd? :: -
suttogta, mire kíváncsian fordultam Fogatlanhoz. Az éjfúria feltűnően
látványosan kerülte a tekintetünket.
- Fogatlan? – kérdeztem kissé
gyanakodva, mire aprót rándult a füle. Csak
nem… a nagy és büszke éjfúria… - a
gondolattól hirtelen még a lélegzetem is elakadt. Nyitottam volna a számat, az
éjfúria azonban egy nagyot fújtatott.
- Fiókaként követ el a sárkány
hibákat, oké? Főleg, ha a nagyobb éjfúriák még bíztatnak is minket. Hé! Ne
nevess Hablaty! Te pedig főleg ne, hófúria. Lefogadom, hogy te is csináltál pár
bolondságot fiókaként.
:: Már bocsánat, de én nem ittam
szárnyváltó pisit! :: - tettetett felháborodást Ezüstmancs.
- Én sem ittam! Legalábbis nem
egészen olyan formában… Pár fiókakori társammal utánajártunk, hogy rajtunk
működik-e a főzet. Megszereztük az emberektől és…maradjunk annyiban, hogy utána
hosszú ideig nem is élveztem annyira az evést, mint előtte.
- Hát ezt nem hittem volna. Egy
világ dőlt bennem össze rólad. – feleltem és szinte már a könnyeimet törölgettem
a nevetéstől. Ezüstmancs is hasonló cipőben járt.
- Nevessetek csak… -
fordította el a fejét duzzogva a büszke éjfúria, miközben mi jókat nevettünk
rajta.
Miután sikerült kicsit
lenyugodnom, vidáman paskoltam meg Fogatlan oldalát és újra Ezüstmancshoz
fordultam.
- Térjünk vissza az
unikornisokhoz. Azt mondtad, hogy te már találkoztál velük? Emlékszel még arra,
hogy hol?
- Oh, nem! – kiáltott fel
Fogatlan, mire meglepődve ugrottam egy picit. Komoly tekintettel nézett engem
az éjfúria. – Nem megyünk olyan helyre, ahol unikornisok élnek. Már csak az hiányzik,
hogy felnyársaljanak és és…
- Ugyan, Fogatlan. Olyan
ünneprontó tudsz lenni. Én csak kíváncsi vagyok és szeretnék olyan dolgokat
látni, amit korábban még soha. A kalandozás erről szól.
- Ha jól rémlik még, azt mondtad,
hogy még nem voltál Berken kívül sehol máshol. A kívánságod teljesült. Olyan
dolgokat látsz, amiket korábban még soha. Amúgy meg, egyelőre azzal törődj,
hogy a szárnyam minél előbb kész legyen. Utána foglalkozhatunk a hírhedt „kalandozással”.
- Ha el tudnék jutni a városba,
akkor törődnék a szárnyaddal. Szerinted, ha eláll a vihar és még nincs este, el
tudnál vinni a városig? Ha mást nem, legalább a ruhámat meg kéne csinálnom ma.
– húztam elő a füzetemet a mellényem zsebéből.
- Rengeteg hó van kint.
Megfagynál, mire az emberfészekig érnénk. – nézett rám aggódva az
éjfúria barátom.
- Városig. – javítottam ki,
miközben elgondolkodva kezdtem lapozgatni a füzetemben, üres lap után kutatva.
:: Én is el tudlak ám vinni az
embervárosig, Hablaty. Fogatlannak hála már minden rendben van a szárnyammal.
:: - ajánlotta Ezüstmancs, mire mosolyogva néztem rá.
- El tudnál vinni? De biztos nem
lenne belőle probléma? Nem kell még pihentetned, vagy…
:: Nem, minden rendben van. Amint
alábbhagy ez tomboló vihar, indulhatunk is. :: - jelentette ki, amit örömmel
fogadtam. A füzetemre visszanézve ismét lapoztam volna, Fogatlan azonban
hirtelen közelebb hajolt és elkezdte szaglászni a lapokat.
- Hé! Ez nem kaja. Hagyd békén. –
húztam el az orra elől, mire megingatta a fejét.
- Nem, én azt a pacát néztem.
Pont úgy néz ki, mint a párod Berkről. – döntötte oldalra a fejét, mire
Ezüstmancs is közelebb hajolt.
:: Hablatynak van párja? Nem is
tudtam! Megmutatod nekem is? ::
- Hé! Asztrid nem is a „párom”.
Csak egy lány a faluból. Nem is kedvel… – néztem végig a rajzon, majd fejemet
ingatva lapoztam.
- Nekem a szökésünk előtti este
egész másképp tűnt ez a kedvel, nem kedvel dolog… - nézett rám Fogatlan
mindentudón. Szemforgatva fordítottam hátat neki.
- Az csak azért volt, mert
repültünk. Asztrid a falu egyik legmenőbb harcosa. Esélyem sincs nála, főleg
nem száműzöttként.
- Nem vagy száműzött. Csak
szökött. – próbált meg kijavítani Fogatlan, mire bosszúsan sóhajtottam.
- Az majdnem ugyanaz. – feleltem
sután, szememet pedig összeszorítottam. – Kimegyek, szerzek havat a kulacsomba.
Eléggé megszomjaztam. – álltam fel, Fogatlan pedig követte a példámat.
- Veled megyek.
- Nem kell, igazán. Csak…
- Ragaszkodom hozzá. –
nézett rám komolyan, mire lassan bólintottam egy aprót.
A tavacska mellett levő
kosaramhoz sétálva ijedten torpantam megy egy hangos sziszegés miatt. A sellő a
víz partjától eltávolodott, ezzel Kékest magára hagyva, engem pedig hangosan
figyelmeztetett, hogy ne lépjek közelebb. Fogatlan mellém lépve szintén hangos morgásba
kezdett. Nyugtatón a fejére raktam a kezemet és a sellő felé pillantottam.
- Hé, semmi baj. Csak a
kulacsomért jöttem. Nem akarlak bántani. – feleltem őszinte mosollyal az
arcomon.
A sellőnek úgy tűnik ez nem volt
elég, így óvatos mozdulatokkal vettem fel Kékes mellől a kulacsot és fogtam meg
és húztam Ezüstmancs mellé a kosaramat. Amint ezzel megvoltam, biccentettem
Fogatlannak, majd a barlang kijárata felé vettük az irányt.
~~~
Asztrid fáradtan lépett be újra
az arénába. Eleinte próbálta megvárni, amíg visszaér Gunnár a kikötőből, mivel
azonban ez sokáig nem történt meg, úgy döntött, hogy megpróbálja átengedni az
első sárkányt az üres ketrecbe.
Pontosan figyelt mindarra, amit
Gunnár mondott, majd kiengedte az első sárkányt, a gronkelt. A sárkány kirontott
a ketrecből, körbenézve azonban nem látott egy vikinget sem. Egy ideig az
arénában repkedett, majd hirtelen megérezte a hal szagát. Szárnyait sebesen
csapkodva repült be a ketrecbe, Asztrid pedig bezárta mögötte az ajtót. A
gronkel után ugyanezt eljátszotta a cipzárháttal és a sikló sárkánnyal is. Már
csak két sárkány, a rettenetes rém és a szörnyennagy rémség maradt.
A szőke lány elgondolkodva
guggolt le a rém ketrece előtt, gondolatai pedig újra és újra Hablaty és az
utolsó beszélgetésük körül jártak.
„- Miután jobban megismertem Fogatlant, a róla szerzett tudásomat
felhasználtam az arénában. Működött az ottani sárkányokon is. Így nyertem veled
szemben.” – állította a fiú még a medencében. Asztrid tanácskozva nézett
maga elé.
- Trükk volt az egész… De milyen
trükk? Hogy győzhetném meg a sárkányt, hogy nem akarom bántani? – kérdezte
magától a lány félhangosan, tekintete pedig megakadt a baltáján.
Lassacskán egy ötlet kezdett
kirajzolódni a fejében, ami mindenhonnan nézve őrültségnek tűnt. Bizonytalanul
állt fel a lány és rakta baltáját az aréna egy távolabbi részébe. A kaput
nagyot nyelve engedte le magára, megfordulva pedig odasétált a halas kosárhoz.
Fintorogva fogott meg egy tőkehalat és feszülten lépett a karhoz, mellyel ki
tudja nyitni a rém ketrecét. Egy mély levegőt véve összegyűjtötte minden
bátorságát és lehúzta a kart.
Az ajtó kinyílt, a rettenetes rém
pedig szempillantás alatt kijött és a kosarat kezdte el rágcsálni, melyben a
hal volt. Asztrid hosszú pillanatokig csak mozdulatlanul állt ott, ahol volt.
Egész életében azt hallotta, hogy a sárkányok veszélyes fenevadak. A saját
szemével láthatta, miket műveltek egy-egy portya alatt. Tényleg érdemes hinnie
egy fiúnak, aki már a kezdetektől fogva a falu bajkeverője volt, most pedig még
a száműzöttje is?
Még mielőtt Asztrid folytathatta
volna ezt a gondolatmenetet, az éhes rettenetes rém észrevette, hogy nincs is
olyan egyedül az arénában, mint amennyire elsőre hitte. Sziszegve fordult a
viking fele és próbálta minél nagyobbnak mutatni magát.
Asztrid ijedten ért az övéhez és
a jobb kezébe kapta a tőrét. A sárkány erre láthatóan feszültebb lett és villogtatni
kezdte az éles, fehér kis fogait. A szőke lány elgondolkodva pillantott a
kezében levő tőrre, majd újra a rémre. A
fegyver miatt csak idegesebb lesz. Fegyver nélkül vajon mi történik? –
tűnődött Asztrid, majd nagyot nyelve messze eldobta magától a tőrt.
Egy darabig feszült csend
telepedett az arénára. Asztrid lélegzetét visszafojtva várta, hogy mit csinál
az apró, de annál veszélyesebb sárkány az új helyzettel. A rém egy idegi a
lányt és földön heverő kést fürkészte, majd lassacskán fogta magát és leült a
kosár tetejére. Testtartásán még mindig látszott, hogy nem bízik teljesen a
vikingben, szemeibe immáron azonban kíváncsiság is költözött.
- Ez az. Jófiú. Látod? Nem
akarlak én itt bántani téged. – mosolygott Asztrid megkönnyebbülten.
A rettenetes rém szeme ekkor
megakadt a szőke lány kezében levő halon. Fejét kíváncsian oldalra döntötte és
megnyalta a szája szélét. Asztrid lassan a halra nézett, majd vissza az éhes
rémre.
- A halat szeretnéd? Éhes vagy,
igaz? Kössünk egy alkut. A tied lehet, csak ígérd meg, hogy nem harapsz meg,
oké? Mit mondasz? – guggolt le és nyújtotta ki a kezét bizonytalanul a lány.
A rém pár pillanatig
tanulmányozta, nincs-e valami csapda a kedves ajánlatban, végül azonban az
éhség győzött. Lassú, tétova mozdulatokkal kezdett Asztrid és a vágyott finom
falat felé araszolni. Szárnyát minden pillanatban készen tartotta a
menekülésre. Asztrid közben magában nyugtató szavakat mormolt mindvégig, fejben
pedig szintén kész volt bármilyen váratlan, fenyegető mozdulatra. A rém,
résnyire nyitott szájjal közeledett a halhoz, majd egy hirtelen mozdulattal
kikapta azt a lány kezéből. Asztrid meglepődve rántotta el a kezét és nézte,
ahogy a sárkány elégedetten nyalja a szája szélét.
- Tudod, ez kicsit közel volt a
kezemhez. Mikor ettél utoljára, hogy ilyen éhes vagy? – kérdezte a lány, ahogy
a rém újra felmászott a kosárra és elkezdte az oldalát rágcsálni.
A sárkány egy ideig sikertelenül
próbálkozott a kosár kinyitásával, majd Asztridra nézve ismét oldalra döntötte
a fejét.
- Halat szeretnél még? Ha
leszállsz arról a kosárról és berepülsz az új helyedre, kapatsz még. – mutatott
Asztrid a ketrecre.
A rém az orrát megnyalva rázta
meg magát, vágyakozón az égre nézett, végül azonban Asztrid legnagyobb
megdöbbenésére berepült a ketrecbe. A fiatal vikinglány hitetlenkedve hajtotta
be a ketrec ajtaját és dobott még be pár halat, mielőtt rendesen bezárta volna.
A sárkány megértette amint
mondott neki. Nem csak értette, meg is tette a kérését. Talán Hablatynak
tényleg igaza van? A sárkányok igazán ennyivel okosabbak és másabbak lennének?
~~~
Egy ideig a lépteink zaján és a
kintről jövő vihar tombolásán kívül nem hallatszódott semmi. Sem én, sem pedig Fogatlan
nem szóltunk egy szót sem. Én túlságosan el voltam foglalva a gondolataimmal,
így csak arra lettem figyelmes, hogy Fogatlan előre siet, és megállva szembe
fordul velem.
- Akarsz róla beszélni? –
kérdezte komoly tekintettel.
- Miről? – próbáltam kikerülni, ő
azonban kitárta a szárnyát, elzárva az utamat.
- Arról, ami bánt. Valami rosszat
mondtam? Ennyire hiányzik az otthonod? – döntötte oldalra a fejét, ezen
pedig keserédesen felnevettem.
- Berken születtem, ott nőttem
fel, az emlékeim oda kötnek… Még szép, hogy hiányzik az otthonom. – motyogtam,
miközben a tekintetemmel a csizmámat fixíroztam.
- Vissza akarsz menni? Ha erről
van szó, csak egy szavadba kerül. Még nem vagyunk olyan messze. –
ajánlotta az éjfúria, mire felnéztem rá. A szemeiből látszott, hogy cseppet sem
vágyik arra, hogy visszatérjünk Berkre, miattam azonban próbálta leküzdeni az
ellenszenvét. Nagyot sóhajtva ingattam meg a fejemet.
- Vissza? Ha visszatérünk Berkre,
mindketten komoly bajba kerülnénk. Befejezem a szárnyadat és mehetünk tovább,
csak… Néha kicsit nehéz, tudod? Azt hittem idővel könnyebb lesz, de ez nem így
van. Rettenetesen hiányzik az otthonom. Az apám, a falusiak, Bélhangos,
Asztrid… kis túlzással még Takonypóc is. – sétáltam tovább a barlang kijárata
felé.
- Tudom milyen érzés, ha el kell
hagynod az otthonodat. – felelte halkan, erre pedig kíváncsian
fordultam felé. Egy ideig a földet fürkészte, majd a fejét ingatva ismét rám
nézett. – Idővel jobb lesz, elhiheted. Hozzászoksz.
- Elmeséled, hogy neked miért
kellett elhagynod az otthonodat?
- Hosszú és unalmas történet. Nem
hiszem, hogy…
- Ugyan, Fogatlan. A medencében
én elmeséltem neked a fél életemet. Ne mondd, hogy az nem volt unalmas. Én
szinte semmit sem tudok rólad. Azt mondtad, hogy nem akarsz arról beszélni,
miért támadtad a falunkat. Rendben, elfogadom, de ezen kívül még annyit
mesélhetnél magadról. Van családod? Testvéreid? Kik a barátaid? Hányan…
- Te vagy a barátom. Van családom
és testvéreim is. Mást igazából nem tudom, hogy mit akarhatnál tudni. Az
egykori csapatomban nem tudom most hány éjfúria van. Amikor eljöttem több mint
negyvenen voltunk, ez azonban már régen volt. Fogalmam sincs róla, hogy mi van
velük. – felelte keserűen. – Egyszer mesélek majd a múltamról. A lovasom
vagy, tudnod kell róla… Másra ez azonban nem tartozik.
- Ezüstmancsra és Kékesékre
gondolsz? – érdeklődtem, mire csak bólintott egy aprót. – Értem… Menjünk el a
szigetedre. – javasoltam, mire döbbenten nézett rám.
- A szigetemre?
- Igen. Éjszigetre, vagy, legyen
bármi is a neve. Berkre nem mehetünk, téged azonban nem száműztek, ugye?
- Nem egészen, de…
- Akkor látogassuk meg a
családodat. Legalább van egy cél előttünk. Messze van innen Éjsziget?
- Hát, ha hamar befejezed a
szárnyamat és indulhatunk tovább… nagyobb megállók nélkül még a tél közepe
előtt odaérhetnénk.
- Akkor ez megbeszélve. –
bólintottam, majd a barlang nyílásánál levő jégfalon átmászva kinyitottam a
kulacsomat és elkezdtem havat gyűjteni bele.
- Hablaty? – szólított
Fogatlan, mire kérdőn felé fordultam. – Köszönöm. – suttogta komoly
tekintettel. Halvány mosollyal az arcomon vakargattam meg a fejét, majd
visszatérve a barlangba felmásztam a hátára, kulacsomat pedig a mellényem alá
dugtam.
- Menjünk vissza Ezüsthöz és a
vendégeinkhez. Szeretném megtervezni a téli ruhámat, és ha még sokáig nem
csillapodik a vihar, a sellővel is szeretnék megpróbálni beszélni.
- Ne fűzz hozzá sok reményt. Az
uszonyából ítélve volt már dolga emberekkel. Talán jobb lenne távol maradnod
tőle.
- Valami baj van az uszonyával? –
néztem rá meglepődve.
- Kötél nyomok. Láttam, amikor
Ezüstmanccsal kihúztuk a tóból.
- Oh, értem… Ha az emberek tettek
vele valamit, akkor talán még fontosabb, hogy beszéljek vele. Lehet még
segíteni is tudunk neki valamiben.
- Ez kedves gondolat, de tudod,
nem kell neked helyrehoznod minden embertársad művét. Így csak állandóan
szükségtelen veszélybe sodrod magadat.
- Talán igaz, de ha segíthetek,
ezzel pedig új barátokat szerezhetek, miért ne tenném? – vakargattam meg a
fejét, amin csak a fejét ingatta csendesen.
~~~
A barlangban Fogatlan mellett
feküdtem a hasamon, előttem pedig a füzetem volt. Az éjfúria békésen aludt. Még
az sem zavarta, hogy két rettenetes rém meleg reményében az oldalának fészkelte
magát. A harmadik rém egy ideig nézte, ahogy rajzolok, végül azonban megunva ezt
a hátamra feküdt. Ezüstmancs volt még velem ébren és néha-néha elmondta a
véleményét a terveimről.
Már órák óta csak rajzolgatom a
különféle ruhákat. Fejben azt tudom, hogy olyat szeretnék, ami többnyire
melegen tart, de mozogni is könnyedén lehet benne. A tél még csak most
kezdődött, és ha újra órákat kell repülnünk a hidegben, a halálra fagyás az,
amit elsőként akarok elkerülni.
:: A kezedre és a fejedre is kéne
valami. :: - javasolta Ezüstmancs, mire csendben bólogattam.
- Arra már kész az ötlet. A kabátomnak
lesz csuklyája, kesztyűt pedig egyszerű lesz csinálni. Már csak a repülős
szerkóm kinézetén kell változtatnom. És azon, hogy hogyan védjem ki az arcomba
csapó havat… Talán tervezek valami maszkfélét és ha jut rá pénzem, festéket is.
Gondolj bele, én lehetnék az emberek szemében a misztikus sárkányvédő!
- Egy dilis, elvadult, misztikus
sárkányvédő. – mormolta csukott szemekkel Fogatlan.
- Hé! – kiáltottam fel tettetett
sértődöttséggel, ezen pedig Ezüstmancs egy nagyot mosolygott. A hófúria
hirtelen felkapta a fejét és sokáig csak hallgatózott.
:: Azt hiszem alábbhagyott a
vihar. ::
- Oh, ez igazán mesés lenne.
Végre el tudnánk indulni a város fele. – sóhajtottam és igazítottam még pár
vonást a rajzomon.
:: Én pedig végre telitömhetem a
bendőmet. Amint leraktalak az emberfészeknél, első utam egy tóhoz vezet,
vadászni… Mindjárt jövök. Körbenézek, milyen idő van kint. :: - állt fel egy
nagyot nyújtózkodva Ezüstmancs, majd indult a barlang kijárata felé.
Érdeklődve néztem utána egy
darabig, majd a barlangi tó felé pillantva, meglepődve láttam Kékest felénk
sétálni. Mikor már elég közel ért, kérdőn döntöttem oldalra a fejemet.
- Kékes? Minden rendben van?
Jobban érzed magadat? Tudunk valamiben segíteni? – kérdezősködtem, erre azonban
megingatta a fejét.
/ Igen. Csak szerettem volna
megköszönni, hogy megmentettetek. Engem is és a mesteremet is. Nem is tudom, mi
lett volna velünk ebben az időben annál a tónál. /
- Ugyan. Ez szerintem
természetes. – bólintottam egy aprót. – Neked egy sellő a mestered? Szóval innét
kaptad a nevedet, ugye? A fajtád együtt él velük? – próbáltam óvatosan puhatolózni.
/ Igen. A fajtám gyakran él sellőkkel, vagy sellők közelében a tengeren.
Nagyon jó együttműködés alakult ki az évek során a fajtáink között. Az én
mesteremnek Wade a neve. / - mondta büszkén a víz felé pillantva.
- A tengeren? Akkor most miért
nem ott vagytok? – kérdeztem értetlenül, mire Kékes keserűen felsóhajtott.
/ Természetesen az emberek miatt. Olyan könnyedén árulják el a másik
bizalmát, amiért gyakran súlyos árat fizet a naivabb fél. / - hunyta le a
szemét csalódottan. - / De mindegy is… Hosszú a történet, Wade pedig
haragudna, ha beavatnálak a titkaiba. Tényleg csak szerettem volna megköszönni
a segítségeteket. /
- Mint már mondtam, igazán nincs
mit köszönni ezen. – biccentettem, majd néztem, ahogy elindul vissza a
sellőhöz. Egy rövid ideig újra visszamerültem a rajzom javítgatásába, mikor
léptek zajára lettem figyelmes. Ezüstmancs tért vissza vidáman.
:: A viharnak vége. Hideg van
kint, de már a szél sem olyan erős és a hó sem esik. Ha gondolod, akár
indulhatunk is. ::
- Remek. Minél előbb kész akarok
lenni ezzel a ruhával és Fogatlan szárnyával. – ültem fel lassan, a hátamon
levő rém így bosszankodva lemászott a testvéreihez.
- Meddig maradsz az
emberfészekben? – nyitotta ki a szemét az éjfúria, miközben egy nagy
ásítás kíséretében felálltam.
- Városban. Ismétlem, városban. –
javítottam ki legjobb barátomat, miközben elraktam a füzetemet a mellényem
belső zsebébe. – Hogy meddig maradok? Igazából nem tudom. Lehet sok teendő lesz
a műhelyben, így csak este tudok dolgozni a szárnyadon és a ruhámon. Arra is
gondoltam, hogy talán ott alszok a műhelyben. Holnapra így biztos befejezném a
hátralevő teendőket.
- Igazán? Akkor már talán holnap
estére újra repülhetnék? – nézett rám reménykedve az éjfúria, én pedig
egy aprót nevettem ezen.
- Ha minden jól megy, akkor igen.
Viszont akkor estére ne várjatok. A városban maradok.
:: Valahogy kibírunk majd egy
éjszakát nélküled. :: - felelte játékosan Ezüstmancs, mire kiöltöttem a nyelvemet.
- Rendkívül viccesek vagytok. –
léptem Fogatlanhoz és vakargattam meg a fejét. Dorombolva dörgölőzött neki a
hasamnak. – Vigyázzatok magatokra, amíg távol vagyok. Legkésőbb holnap koraeste
találkozunk.
- Miattunk nem kell aggódnod.
Éjfúria vagyok. – húzta ki magát büszkén, majd nyalta meg az arcomat. – Te
vigyázz magadra és siess a szerkezeteddel. A szárnyaim már égnek a vágytól,
hogy újra repülhessek.
- Ígérem, nem kell már sokáig
várod. Holnap estére újra a felhők között fogsz szárnyalni. – feleltem
határozottan, majd a várakozó hófúriához léptem. – Gyerünk Ezüst, induljunk
akkor. – pattantam fel a hátára. A hófúria sietős léptekkel hagyta el a
barlangot, majd pár erős szárnycsapással magasan a fák fölé repített minket.
Szélsebesen közeledtünk Atley
városa felé, ahol az eddigi feladataim mellé egy új célt is kitűztem: jobban
utánajárni a rejtélyes és barátságtalan sellő, Wade kalandjának az emberekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése