Irány az élet - 19. rész: Egy sellőfiú története

19. Rész – Egy sellőfiú története

Ágyban, meleg takaró alatt ébredni a házban terjengő finom illatokra, pont ezt az érzést hiányoltam a legjobban az elmúlt időszakban. Semmi sem fogható ahhoz az érzéshez, ha az arcodat lustán belefúrhatod a puha párnába. Egy nagy nyújtózkodást követően az oldalamra fordultam és álmos szemekkel néztem körbe a félhomályban úszó vendégszobában.

Tegnap Elina a vacsoránál szerette volna felhozni a maradásom témáját, erre azonban nem volt szükség. Finna még előtte megkérdezte, hogy biztos van-e szállásom az éjszakára. Mikor felvetettem a kovácsműhelyükben való maradás ötletét, Leif egyből leintett és mondta, hogy van egy üresen álló vendégszobájuk és örömmel vennék, ha maradnék. Maradtam és ennek hála napok óta ez volt a legpihentetőbb alvásom. Fogatlannak ezt azonban talán jobb, ha nem kötöm az orrára. Még a végén többet nem enged a szárnya alá, a barlangokban az esték azonban rettentően hidegek tudnak lenni.

Mire ezt végiggondoltam, az ajtó éles nyikorgással jelezte egy kíváncsi vikinglány érkezését. Pillanatokon belül Elina kukucskált be a résen.

- Hablaty? Ébren vagy? – kérdezte suttogva, mire ásítva ültem fel.

- Félig-meddig. Jó reggelt. – dörzsöltem a szememet. A lány elmosolyodva lépett be az ajtón, maga mögött pedig óvatosan behajtotta azt. Az ágyam mellé guggolva komoly tekintettel nézett rám.

- Neked is szép jó reggelt. Készülnöd kell. Megreggelizünk, aztán elmegyünk Dionnához.

- Máris? Felkelt már a nap? – kérdeztem a fejemet vakarva, Elina pedig vidáman felkacagott.

- Dionna reggelente összeszedi a tyúkoktól a tojást. Ha még ma beszélni akarunk vele négy… vagyis hatszemközt, akkor ott kell beszélnünk vele. Gondolom, te sem akarod, hogy mások tudjanak a dologról. – nézett rám kérdőn, mire megráztam a fejemet.

- Nem, persze, hogy nem. – ültem az ágy szélére és húztam fel a lábamra a csizmámat. Felállva az ágynemű megigazításába kezdtem, miközben Elina az ajtóhoz sétált és várakozón figyelte a mozdulataimat.

- Anya befejezte amúgy a ruhádat. Már csak fel kell próbálnod és véleményt mondani, hogy megfelel-e. – felelte mellkasa előtt összefont karokkal. Amint végeztem az ággyal, mosolyogva fordultam felé.

- Már alig várom, hogy felpróbálhassam.

- Akkor gyerünk. – nyitotta ki az ajtót és rohant előre. Én még felkaptam a székre akasztott mellényemet, majd még kissé álmos fejjel indultam Elina után.

~~~

Berk szigetén mindeközben egy fiatal vikinglány még mindig mélyen aludt az ágyában, miközben már rég neki kellett volna kezdenie a napi teendők intézésének. Előző este még sokáig lapozgatta Hablaty füzeteit és gyakran visszatért arra a rajzra…

Fogalma sem volt róla, hogy Hablaty ennyire tehetségesen rajzol. Sokáig gondolkodott és be kellett vallania magának, hogy jóformán semmit sem tud a fiúról. Ha adtak volna neki egyetlen esélyt, hogy megismerjék… talán most minden máshogy lenne. Erről azonban kár agyalni. Hablaty elment és ki tudja, hogy valaha viszont látják-e.

Váratlanul egy nagy puffanás hallatszódott a ház aljából, mire Asztrid morcosan fordult az oldalára, túl sokáig azonban nem pihenhetett. Pillanatokon belül az anyja jelent meg a szobában és elképedve látta, hogy a lánya még mindig az ágyban van.

- Minden rendben van, kislányom? Beteg vagy? – kérdezte az asszony az ágyhoz lépve, kezét pedig a lánya homlokára tette.

- Minden… csak álmos vagyok. Csak öt percet kérek még anyu… - dugta fejét a takaró alá a szőke lány.

- Késésben vagy Bélhangos műhelyéből, kislányom. A nap már rég felkelt. – kezdte összehajtogatni az asszony a lánya asztalára dobált ruháit. – Legközelebb talán nem ártana időben lefeküdnöd. Tudod jól, hogy egy Hofferson mindig panasz nélkül végzi el az elvállalt kötelességeit. Szerencséd, hogy az apád vadászni van Morgópócékkal. Nem örült volna, ha ezt látja.

- Jól van anya! Már fent vagyok! – ült fel Asztrid az ágyban morcosan.

- Ideje volt. Miután végeztél Bélhangosnál vágj fel tüzelőt. Ma én felelek az ételért a Nagyteremben. Apád nélkül minden rám szakadt itthon. – fordított hátat az asszony és hagyta el a szobát. Asztrid bosszúsan kászálódott ki az ágyból és kezdett el öltözködni. Hosszú nap áll még előtte… 

~~~

A tervezett ruhám talán még annál is jobban sikerült, mint azt eleinte képzeltem. Finna tényleg kitett magáért. Kaptam egy sokkal melegebb sötétzöld nadrágot. Az eredeti zöld tunikám fölé egy szintén melegebb, sötétzöld felsőt, melynek az ujja körülbelül a felkarom közepéig ért. Az alkaromra egy sötétbarna, szőrös alkarmelegítőt, melléje pedig kesztyűt. A fejemet és arcomat egy bélelt sapka és egy szép hosszú sál védte a hidegtől. A kabátom azonban mindezeket felülmúlta. Nem szerettem volna hosszú ujjúra, hiszen ez nagyban korlátozhatna a repülés közben, ha valami váratlan dolgot kell megoldani. Leginkább a mellényemhez hasonlít, azonban ezt végig be tudom gombolni a nyakamig. Már csak a repülős szerkómat kell felvennem mindezekre és készen is vagyok a repülésre. Mindezek előtt azonban még fontos elintéznivalók állnak előttem.

Egy gyors reggelit és a ruhapróbát követően eljött a búcsú pillanata Elina szüleitől. Nehéz szívvel raktam el a tarisznyámba az ételt, amit Finna elcsomagolt, majd arcomon keserű mosollyal fordultam a házaspár felé.

- Szeretnék megköszönni mindent. A ruhát, az ételt, azt hogy maradhattam, és hogy a műhelyben dolgozhattam az elmúlt napokban. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg.

- Örülünk, hogy megismerhettünk Hablaty. Ritkán látni vikingeket ebben a kelta kis városban. – felelte Finna mosolyogva.

- Az ilyen tehetséges vikingek pedig még annál is ritkábbak. Ne feledd, ha meguntad a kereskedést, a műhelyemben mindig lesz hely számodra. – borzolta össze a hajamat Leif, mire vidáman léptem hátrébb.

- Köszönöm. Nem felejtelek el titeket és remélem, hogy a jövőben még találkozunk. – mondtam őszintén, végül pedig Elinához fordultam, aki már az ajtóban várt rám.

- Én elkísérem a kapuig Hablatyot. – mondta a szüleinek, ezzel pedig kinyitotta az ajtót és már kint is volt. Én még utoljára Leif és Finna felé néztem, majd búcsúzóul intettem egyet és fejemre húzva a sapkát követtem a mindenkinél elevenebb vikinglányt.

Atley városán különösebb beszélgetés nélkül siettünk át egészen egy a település szélén álló épülethez. A többi házhoz hasonlóan ennek is fából épült fala és szalmatetője volt. A bejárat mellett áll pár nagyobb hordó és egy kis pad. Rendkívül barátságosnak tűnt.

Kíváncsian fordultam a tétovázó Elinához. Úgy tűnt, hogy nem igazán tudja, hogy mi legyen most.

- Talán hátra kéne mennünk a tyúkólhoz? – kérdezte főként magától Elina.

Lassan felém fordult és nyitotta volna a száját, mikor a kis kunyhó ajtaja kinyílt. Egy magas, fiatal férfi lépett ki, oldalán fényes karddal. Mosolyogva csukta be maga mögött az ajtót, tekintete pedig hirtelen ránk szegeződött. Valamit kérdezett azon a számomra még mindig idegen nyelven, mire Elina széles gesztusokkal magyarázni kezdett. Várakozón néztem a beszédüket, mikor végre Elina elnevette magát, majd elkapta a karomat és mindenféle figyelmeztetés nélkül húzni kezdett egy bizonyos irányba.

- Mi történt? Mit mondott?

- Dionna kiment összeszedni a tojásokat. – magyarázta, miközben fürge léptekkel a ház mögé siettünk. – Ez annyira izgalmas. Remélem sikerül rábeszélnünk, hogy eljöjjön velünk.

- Hát azt én is remélem. – feleltem, a hirtelen megtorpanására pedig felkiáltottam. Épp akkor érkeztünk a tyúkól elé, mikor egy fiatal, gyönyörű fekete hajú lány kilépett a bejáratán. Fehér felsőt és szoknyát viselt, derekán barna, díszes övvel. Hóna alatt fonott kosarat tartott, benne tojásokkal.

Pár pillanatig csodálkozva néztem őt, ámulatomból azonban Elina szabadított ki. Mosolyogva lépett előre és köszönt a lánynak. Dinonna érdeklődve nézett ránk kék szemeivel és hallgatta végig Elina mondandóját.

Egy ideig semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, azonban az egyik szónál hirtelen döbbenten kapta kezét a szája elé.

- Wade? – kérdezte főként Elinától, aki kérdőn nézett rám.

- Igen! Wade. – válaszoltam Elina helyett. Dionna csak ekkor nézett rám először igazán. Lassú léptekkel közeledett hozzánk és halkan beszélni kezdett. Sajnos nem értettem még mindig ezt a nyelvet, így kérdőn fordultam Elinához.

- Azt kérdezte, hogy beszéltél vele? A sellővel? Mit mondott róla? Mérges rá? – fordított Elina, erre azonban tanácstalanul megrántottam a vállamat.

- Nem tudom. Az igazat megvallva eléggé távolságtartó volt. Vele azonban talán beszélni fog, ha elmagyarázza neki, hogy mi is történt pontosan. – néztem Dionnára, Elina pedig fordított. A kelta lány szemét lehunyva bólintott, majd felemelte a hóna alatt levő kosarat. Valamit mondott röviden Elinának, majd feszülten megindult a ház felé.

- Azt mondta, hogy mindjárt jön. Beviszi a tojásokat és felveszi a kabátját. Szeretne beszélni a sellővel. – mosolyodott el a lány. Megkönnyebbülten sóhajtottam.

- Azt hittem, hogy tovább fog tartani a győzködés.

- Ha sokat jelentett neki a sellő, nyilván tisztázni szeretné a dolgokat, nem gondolod? – kérdezte Elina fejét kissé oldalra döntve.

- De. Talán igazad van. – fordultam felé halványan mosolyogva. – Remélem sikerül majd mindent megbeszélniük a barlangban és nem kell feleslegesen megtennünk ezt az utat. – néztem elgondolkozva a ház felé.

~~~

Már volt egy bő fél órája, hogy elhagytuk Atley városát. A tegnapi nagy hó és az erős szél miatt kidöntött fák miatt nehezebb volt a terep, így ez bőven lassított a tempónkon. Hálát adok az égnek, hogy az elmúlt napokban Ezüstmancs hozott és vitt a városba. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen jó dolgom van, csak most, hogy érzem, mennyire lelassít a hó.

A vállam fölött átnézve leellenőriztem, hogy megvan-e még mindkét lány. Dionna nem sokkal volt lemaradva tőlem, Elina azonban morgolódva jött bő négy méterre tőlünk. Az út elején egy ideig be sem állt a szája, mostanra azonban ő is belefáradt a sok beszédbe.

Pár lépést követően úgy döntöttem, hogy jobb ha bevárjuk Elinát is. A sapkámat igazítva álltam meg. Dionna amint mellém ért kérdőn nézett körbe.

- Wade? – kérdezte értetlenül, mire megingattam a fejemet.

- Elina. – mutattam a lemaradt társunkra. Dionna Elinára pillantott, majd dideregve kezdte dörzsölni a kezét. Szó se róla, hideg volt. Kissé aggódva néztem az előttünk álló útra. Remélem, a következő pár órát még kibírja az időjárás mindenféle nagy vihar nélkül. Miután Dionna beszélt a sellővel, Fogatlannal még ki kell próbálnunk a szárnyat és visszavinnünk a sellőt a tengerbe.

- Messze van még az a híres sellő, vagy csak körbe-körbe megyünk a fák között? – szólalt meg Elina, ahogy közelebb ért hozzánk. A fejemet ingatva indultam tovább.

- Én is szeretnék már ott lenni, elhiheted. – kapaszkodtam meg a fákban, miközben a talaj lejtőssé vált.

- Már órák óta gyalogolunk. Azt mondtad, hogy nincs messze a sellő! – bosszankodott újra Elina, én pedig csak megforgattam a szemeimet.

- Nincs is messze. A hó kicsit lassított a tempónkon. Már mindjárt ott leszünk.

- Hogyne… Hiszem, ha látom.

- Ne panaszkodj ennyit. Mindjárt ott leszünk. – néztem rá bíztatón mosolyogva.

Dionnára sandítva újra felmerült bennem a kérdés, ami már a sellővel közös kis történetük kezdete óta motoszkált bennem. Talán nem tartozik rám, de érdekel, hogy hogyan ismerte meg a sellőt. Ezt azonban talán jobb lenne nem firtatni. Ez az ő történetük. Nem tartozik rajtuk kívül senki másra.

- Jut eszembe, van nálatok fegyver? – kérdeztem, ahogy egy ismerős szikla feltűnt nem messze tőlünk. A barlang közel van.

- Fegyver? Miért? – kérdezte Elina értetlenül.

- A sellőnek fenyegető lehet, ha fegyvert érez nálatok. – magyaráztam, bár elsősorban nem a sellő miatt aggódtam. Fogatlan fenyegetésnek venné, ha fegyvert érezne náluk, ezt pedig mindenképp szerettem volna elkerülni ezzel.

- Oh, értem. Nálam van egy tőr. – vette le az övéről és nyújtotta felém, majd kérdőn fordult Dionnához, ő azonban csak megingatta a fejét. – Dionna nem hozott magával.

- Remek. – raktam el Elina tőrét a tarisznyámba. – Annyit ígérjetek meg, hogy bíztok bennem, rendben? – léptünk ki a barlang előtti tisztásra, a tekintetem pedig ekkor a barlang bejáratára esett. Legnagyobb rémületemre a bejárat eltűnt! Teljesen be volt omolva! Ezt nem hiszem el. Hiszen tegnap még minden rendben volt!

- Jaj ne… Fogatlan. – suttogtam magam elé, majd odarohantam a sziklákhoz. – FOGATLAN! FOGATLAN! HALLASZ ENGEM? PAJTI? EZÜSTMANCS? – kiáltottam és kezdtem ledobálni a sziklákat.

- Hablaty? – kérdezte Elina értetlenül, mire kétségbeesetten fordultam feléje.

- Segítsetek. I… itt egy barlang van. Beomlott és… a barátom… és Wade… - kezdtem magamban pánikolni. Mihez kezdek Fogatlan nélkül? A legjobb barátom nélkül?

Elina aggódva nézett rám, majd mellém rohanva ő is elkezdett ásni. Hálásan néztem rá és folytattam én is az ásást.

- Elina. – hallatszódott Dionna kiáltása, én azonban nem fordultam felé. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt, ez pedig a legjobb barátom megmentése. – Elina! Drake.

Az utolsó szóra döbbenten fordultam felé én is. A tisztás egyik szélén állt és valamiféle nyomokra mutatott. A beomlott barlangot otthagyva futottam oda mellé és megkönnyebbülve láttam az éjfúria nyomokat. Legalább minden rendben velük.

- Követnünk kell őket. – indultam el, a két lány azonban nem követett engem. Várakozón fordultam feléjük, mire Elina a fejét ingatva nézett rám.

- Hablaty, ezek sárkány nyomok. Te is tudod, hogy milyen veszélyesek, nem? Talán az lenne a legjobb, ha visszamennénk a városba.

- Azt mondtátok, hogy bíztok bennem, ugye? Ismerem azt a sárkányt, aki ezeket a nyomokat hagyta. Most épp viszi vissza a sellőt a tengerbe. Ha Dionna valaha akar még beszélni azzal a sellővel, akkor sietnünk kell. – mutattam a nyomokra. Elina tétován fordította le Dionnának, aki még mindig kissé bizonytalanul ugyan, de bólintott.

- Remek. Gyertek. Siessünk! – fordultam meg és kezdtem el Fogatlan nyomai után rohanni. Remélem még sikerül időben utolérnünk őket.

~~~

Mindeközben Berken Asztrid komoran lépett be Bélhangos műhelyébe, ahol legnagyobb megkönnyebbülésére nem volt ott a kovács. Halvér a tűz előtt ült és egy kis könyvet lapozgatott, az ikrek a műhely hátsó részében kutattak át pár lábát, Takonypóc pedig egy széken ülve, lábát az asztalra téve aludt. A szőke lány értetlenül nézett végig a barátain.

- Bélhangos nem adott feladatot ma? – kérdezte a lány, köszönés nélkül, mire Halvér egy nagyot ugorva fordult felé.

- Oh, Asztrid. Hát megjöttél? Már nem tudtuk…

- Otthon volt egy kis dolgom. – sétált közelebb a lány a fiúhoz. – Miért nem dolgoztok?

- Bélhangosnak el kellett mennie, segíteni a kikötőben, így nem osztotta ki a feladatokat.

- Ha nem osztja ki a feladatokat nem azt jelenti, hogy azért jöjjünk ide, hogy ellógjuk a napot.

- Pedig nekem van pár ötletem, mit csinálhatnánk munka helyett, Asztrid. – szólalt meg Takonypóc hirtelen.

A szőke lány szemét forgatva indult, hogy nekikezdjen pár fegyver kiélezésének. Egy baltát felvéve lépett oda a kőhöz, mikor Takonypóc melléje lépett.

- Akarod hallani azokat az ötleteket, bébi? Te és én, séta a havas erdőőőben… - kiáltott fel Takonypóc, ahogy Asztrid ráejtette a lábára a balta nyelét.

A szőke lány a munkának nekikezdve ingatta a fejét. Túlságosan hosszú lesz ez a nap.

~~~

A nyomokat követve annyira siettem amennyire csak bírtam. Ki tudja mikor hagyták el azt a barlangot. Lehet már hűlt helye lesz a sellőnek, mire a tengerpartra érünk. A hullámok csapkodását közelebbről hallottam már, úgyhogy nem lehet messze. Hamarosan utol kell érnünk őket.

Zihálva bújtam át egy meghajlott fa alatt, mikor végre feltűnt a tengerpart. Fáradtan lassítottam le és vettem észre Fogatlant és Ezüstmancsot, ahogy a vízben levő sellő előtt állnak és… búcsúzkodnak. Nem!

- WADE! VÁRJ! – kiáltottam el magamat és rohantam feléjük. A sellő engem észrevéve megingatta a fejét és egy nagy ugrással elmerült a vízben. - VALAMI FONTOSAT TUDNOD KELL, MIELŐTT… elmész. – álltam meg Fogatlan mellett, akinek az arcán meglepettség látszódott.

- Hablaty? Mit keresel itt? Azt hittem csak…

- Ez egy hosszú… történet…. pajti. – feleltem zihálva, ekkor pedig Elina és Dionna is kiértek a fák közül. Fogatlan és Ezüstmancs egyből védekező állásba kapták magukat.

- Követtek téged? Üldöznek? Pattanj fel! Keresünk egy biztonságos… - kezdte volna, én azonban elindultam a lányok felé.

- Nem. Ők… barátok. A lány, Dionna beszélni szeretett volna a sellővel. Tisztázni a dolgokat. – feleltem csalódottan. Egy hajszálon múlt.

:: Te beszéltél rólunk az emberfészekben? :: - kérdezte Ezüstmancs megdöbbenve.

- Elment az eszed? Tudod jól, hogy… - kezdett volna Fogatlan a kioktatásba, én azonban komoly tekintettel néztem legjobb barátom szemeibe.

- Bízol bennem pajti?

- Az ilyen pillanatokban nem tudom, hogy kéne-e. – nézett rám csalódottan.

- Ők rendes emberek. Bízhatunk bennük. Csak adjatok nekik egy esélyt… kérlek? – szemeztem először Fogatlannal, majd mikor duzzogva fordította el a fejét, Ezüstmanccsal. A hófúria összeszorította a szemét, majd közelebb lépett hozzám.

:: Remélem tudod mit csinálsz… :: - pillantott a lányokra, akik dermedten álltak az erdő szélén. Hálásan vakargattam meg Ezüstmancs fejét és fordultam a lányokhoz.

- Elina, Dionna… szeretném bemutatni nektek Ezüsmancsot és Fogatlant. – mutattam a két fúriára. – Ők a barátaim.

- Neked sárkány barátaid vannak? Ezért vagy akkor száműzetésben, igaz? – kérdezte Elina döbbenten, mire a tarkómat vakarva bólintottam.

- Megszöktem. Igazából ez egy elég hosszú történet… Az egyik este sikerült egy éjfúriát lelőnöm a találmányommal. Azt hittem nagy hős lehetek ettől a faluban, amikor azonban meg kellett volna ölnöm… - néztem Fogatlanra, aki kíváncsian nézett vissza rám. – Nem tudtam. Képtelen voltam rá. Elengedtem és idővel barátok lettünk. A falumban azonban senki sem vagy, ha nem öltél még sárkányt, így nem volt más választásom, el kellett szöknöm. Választanom kellett, hogy melyik oldalon állok, én pedig ezt választottam. – léptem közelebb az éjfúriához mosolyogva. Fogatlan dorombolva dörzsölte neki a fejét a hasamnak és nézett a szemeimbe.

- Egyszer még komoly bajba fogunk keveredni miattad. – forgatta meg a szemét és nézett ő is a lányokra már sokkal barátságosabban. Hálásan vakargattam meg a fejét. Dionna ekkor kérdezett valamit Elinától, mire ő kérdőn fordult felém.

- A sellő hol van?

Csalódottan ingattam meg a fejemet, mire Dionna hitetlenkedve nézett rám, utána pedig tekintetét a vízre emelte. Könnyes szemekkel rohant a vízbe és elkezdett kiabálni. Ezüstmancs halkan nyüszíteni kezdett, Fogatlan pedig értetlenül nézett rám.

- Beszélni szeretett volna a sellővel, pajti. Tisztázni a dolgokat. Úgy tűnik elkéstünk… - hajtottam le a fejemet.

- Sajnálom. Nem tudtunk tovább várni. A suttogó halál kora reggel ránk rontott, a barlang pedig elkezdett remegni. Amint elűztük, muszáj volt menekülnünk.

:: A dolgaidat én hoztam ki. :: - büszkélkedett Ezüstmancs a kosaram és Fogatlan nyerge felé bökve.

- Köszönöm. Örülök, hogy veletek minden rendben. Mikor megláttam a beomlott barlangot… Nagyon megijedtem. Azt hittem bent ragadtatok. – öleltem meg az éjfúria fejét.

- Az utolsó pillanatban jöttünk ki. Az a sárkány viszont szerintem egy életre megtanulta, hogy ne kezdjen fúriákkal. – dicsekedett Fogatlan.

- Te beszélsz a sárkányokkal? – kérdezte Elina bátortalanul közeledve. Halványan rámosolyogva biccentettem. – Ez azért elég… menő. – mosolyodott el ő is.

Hirtelen Ezüstmancs közelebb lépett hozzá és elkezdte szaglászni. Elina rémülten tette fel a kezét és nézett rám segélykérőn.

:: Félsz tőlem? Nyugalom, nem foglak megenni. :: - mondta Ezüstmancs, amin felnevettem.

- Nem fog bántani. Csak ismerkedik veled. – nyugtattam.

- Oh… Ha így van, akkor üdv sárkány, én Elina vagyok. Tényleg ne egyél meg, jó?

:: Azt majd még meglátjuk. :: - felelte Ezüst játékosan és dorombolva lépett közelebb. Elina bátortalanul kinyújtotta a kezét, Ezüstmancs pedig ezt látva, barátságosan hozzányomta a kobakját.

Mosolyogva néztem végig a jelenetet, ekkor pedig hirtelen egy nagyobb vízcsobbanásra lettem figyelmes. Fogatlannal Dionna felé fordultunk, aki előtt nem sokkal a sellő volt. Sziszegve, mérgesen fújtatott a fiú és széles gesztusokkal mutatott az erdő fele. Dionna egy darabig csak nézte a sellőfiút, majd hirtelen térdre rogyott és elkeseredetten kezdett magyarázni neki.

Wade hosszú pillanatokig csak a hátát mutatta neki, amikor azonban Dionna sírni kezdett, a sellőfiú kíváncsian fordult felé.

Hirtelen Elina mellém lépett és felsóhajtott. Értetlenül néztem rá, mire ő feléjük mutatott.

- Épp meséli az ő verzióját a történetnek. Próbálta megvédeni az apjától, mikor mentek vissza a városba, de akkora pofont kapott tőle, hogy utána félt. Végig remélte, hogy nem sikerül az apjának elkapni őt. – fordított pár mondatot Elina, én pedig együttérzőn néztem a vízben térdelő lányra.

A sellő közelebb úszott a lányhoz, arcát kezei közé vette és egy gyengéd csókot nyomott a homlokára. Hosszú pillanatokig nem szóltak semmit, végül azonban Dionna szólalt meg újra. A sellő hirtelen elmosolyodott, körülöttem pedig mindenki elkezdett nevetni. Kíváncsian fordultam Elinához, aki szintén a jelenetet figyelte.

- Mit mondott, ami ilyen vicces volt?

- Hogy még mindig ugyanolyan halszagú, mint mikor megismerte. – vigyorgott rám Elina, amin én is elnevettem magamat.

Dionna csendben kezdett beszélni és remegő kezekkel simította meg a sellő arcát. A fiú erre bólintott és a lány hajával kezdett játszani.

- Azért kíváncsi lennék arra, hogyan ismerkedtek meg. Neked sem mondott semmit? – fordultam Fogatlanhoz, aki megingatta a fejét.

- Többnyire én kérdeztem, hogy nem tudja-e merre van innen a legközelebbi szárazföld. Úgy volt tervben, hogy estére akkor indulunk tovább, de ahogy nézem nem kell ennyit várnunk. Megcsináltad a szárnyamat? – kérdezte lelkesen az éjfúria, mire vigyorogva bólintottam.

- Igen, kész a szárnyad. Mindjárt összerakom és kipróbálhatjuk.

- Merre indultok tovább? – kérdezte váratlanul Elina, mire a vállamat megrántva néztem rá.

- Még nem tudom, de teljesen megbízom Fogatlanban és Ezüstmancsban.

- Ha tudom, hogy sárkányod van és járod a világot elhoztam volna azt a kalóz térképet, amit apám szerzett egy kereskedőtől. Iránytűm is van a szobámban. – húzta el a száját a lány.

- Iránytű és távcső jól jönne, de nem baj. A következő városban szerzek majd. – rántottam meg a vállamat.

- Menjetek Esbergbe. Egy nagyobb kikötőváros Atleytól délkeletre. Hatalmas piacuk van és mindennel kereskednek. Ott szerintem még azokat a sárkánypikkelyeket is el tudnád adni jó pénzért.

- Gondolod? Ami azt illeti nem ártana beszerezni pár dolgot… - dörzsöltem az államat elgondolkodva, Fogatlan pedig hirtelen megbökött hátulról.

- Azt hiszem, veled akar beszélni. – biccentett a sellő fele, mire kíváncsian néztem fel.

Dionna közben felállt és zavartan lépett hátra. A sellő, arcán barátságos mosollyal intett nekem, hogy menjek közelebb.

Bizonytalan léptekkel mentem oda és guggoltam le, hogy a szintjén legyek. Csak most tudtam igazán közelről megvizsgálni. Szőke haja volt és sárga szemei. A kék uszonyát távolról már láttam, közelebbről azonban látszik, hogy több kagyló is díszeleg rajta. Wade jobb felkarján egy furcsa, sötétkék nonfiguratív mintázat volt.

Kíváncsian néztem a mintázatra, azonban hirtelen a kezei közé fogta az arcomat, pont mint Dionnánál.

- Mégis mit… - kezdtem volna zavartan távolodni, a szemeibe nézve azonban láttam, hogy hirtelen fényesen világítani kezdtek, a fejem pedig elkezdett zsongani. Nem tudom, hogy mi történt, egyszer csak azonban meghallottam egy tiszta, mély hangot.

< Köszönöm Hablaty mindazt, amit értem tettél, mindazok ellenére, ahogy veled viselkedtem. A segítséged nélkül talán sosem tudom meg, hogy ez a csodálatos lány igazából nem akart átverni, csupán a dolgok alakultak rosszul. Azt hittem ti emberek megbízhatatlan, kapzsi lények vagytok, akik csak a saját dolgukkal törődnek. Neked hála azonban már látom, hogy tévedtem. Köszönöm. Hálám jeléül kérlek, fogadd el ezt. > - fordult meg és vett le egy kagylót az uszonyáról és lassan a kezembe helyezte.

- Ejha. Köszönöm. – mosolyodtam el, majd kíváncsian döntöttem oldalra a fejemet. – Nálatok, sellőknél így működik a kommunikáció? Eddig ezért csak morogtál rám a vízből?

Mögöttünk a többiek nagy nevetésben törtek ki, mire feléjük akartam fordítani a fejemet, a sellő azonban nem hagyta.

< Az éjfúria barátod említette, hogy nagyon kíváncsi vagy. Úgy tűnik, igaza van. > - felelte Wade vigyorogva. < Most kivételesen válaszolok erre a kérdésedre. Nálunk, sellőknél, mivel a víz alatt élünk, az olyanfajta kommunikáció, mint ami nálatok van, felesleges lenne. Vannak hangjelzések, amiket használunk, beszélgetésre ez azonban nem lenne elég. Érintéssel és szemkontaktussal azonban képesek vagyunk mentális üzeneteket átadni a társunknak. >

- Ez nagyon érdekesen hangzik. Azt megkérdezhetem, hogyan kerültél abba a tóba, ha eredetileg tengerben élsz? Tudok valamennyit, hogy összefüggésben áll Dionna apjával, csak…

< Feltűnt annak a szörnyetegnek, hogy Dionna olyan kagylókat visz haza, amiket még korábban nem látott… Észrevétlenül követte és csapdát állított nekem. Kékesnek és néhány sárkánybarátunknak hála sikerült a tó környékén kiszabadulnom, ezek a nyomok azonban már sosem tűnnek el… > - mutatta az uszonyán levő mély kötélnyomokat.

- Sajnálom… Őszintén.

< Ha ez volt az ára annak, hogy megismerhettem az emberek kettősségét, akkor megérte. Nem bánom azt a napot, mikor végre úgy döntöttem, hogy kibújok a víz alól és megajándékoztam azt a csodálatos angyalt. > - sandított Dionnára. < A jövőben azonban elővigyázatosabb leszek. Gyakran túlságosan naiv vagyok, ezzel pedig komoly bajba keveredek. >

- A bajba keveredés tőlem sem áll távol. – néztem rá halványan mosolyogva.

< Arról hallottam. Az éjfúria kért tőlem tanácsot, hogy merre menjetek, amerre nem találtok ember lakta települést. >

- Oh, igazán…? Örülök az ekkora bizalomnak! – céloztam Fogatlan felé bosszúsan. A sellő elnevette magát, majd a fejét ingatva szólalt meg.

< Öröm lenne tovább beszélgetni veled, emberfiú, időm azonban kevés. Hosszú hónapok óta nem láttam a népemet, az otthonom azonban még messze van innen. > - felelte elkomorodva, mire megértően bólintottam. - < Ha találkozol még sellőkkel a kalandjaitok során, Wade a szivárványos korallokról a barátod. > - kócolta össze a hajamat, majd eltávolodva végignézett mindenkin, tekintete pedig még utoljára megállt Dionnán. Egy aprót bólintott, miközben Kékes hirtelen kiugrott a vízből és felpattant Wade vállára.

/ Köszönünk mindent és további jó utat a kalandjaitokhoz. / - nézett rám és Fogatlanra a kristályhát.

A sellő intett egy utolsót, majd egy nagy ugrással elmerült a hullámok között.

Hosszú percekig csak csendben figyeltük a tengert, mikor végre megfordultam és találkozott a tekintetünk a legjobb barátommal. Halványan elmosolyodtam, majd Elinára és Dionnára sandítottam. Dionna szomorúan nézett ki a tengerre, Elina pedig csendben vakargatta Ezüstmancs kobakját.

Egy nagyot sóhajtottam, majd a kosaramhoz sétálva letérdeltem és elkezdtem kivenni belőle a Fogatlan szárnyához tartozó rudakat. Már csak fel kell fűznöm a bőrt a szárnyra és kész is vagyok vele.

Az éjfúria ezt meglátva lelkesen sietett mellém.

- Meddig tart, mire elkészülsz vele? Kipróbáljuk utána?

- Nyugalom, mindjárt kipróbáljuk pajti. – vigyorodtam el. – Sietek vele.

- Épp ideje volt. A szárnyaimra már tényleg ráférne egy kis mozgás. – kezdte nyújtóztatni őket, mire vigyorogva húztam le a fejemet.

- Már csak pár pillanat és újra repülhetsz. – vettem elő a bőrt a tarisznyámból. Elgondolkodva raktam ki magam elé a szükséges anyagokat, miközben a két fúria különleges figyelemmel követte a munkámat.

- Ti most akkor indultok is tovább? – jelent meg mellettem Elina. Felnézve rá bólintottam egy aprót és a szárnyra mutattam.

- Befejezem Fogatlan műszárnyát és már indulunk is. Attól tartok, hogy ha minél tovább várunk itt, annál nagyobb eséllyel keveredünk egy újabb nagyobb hóviharba. Talán nektek sem ártana visszaindulnotok a városba. – javasoltam, mire szomorúan bólintott.

- Sajnálom, hogy el kell menned. Nagyon megkedveltelek. Kevés korombeli viking van itt…

Hosszú pillanatokig csak zavartan néztem rá, majd a fejemet ingatva fordultam vissza Fogatlan szárnyához. Egy idegen városban képesek elfogadni azért, aki vagyok? Berken ez miért nem sikerült?

- Dionna is nagyon hálás, amiért ennyit segítettél. – folytatta Elina.

- Ugyan… Örülök, hogy segíthettem. – mosolyogtam rá zavartan.

- Azt hiszem kedvelem ezt az embert. – szólalt meg váratlanul Fogatlan, miközben én az utolsó vasrúdra is ráerősítettem a bőrt. A rudakat végül felerősítve a szerkezet alapjára végre elégedetten emeltem fel és próbáltam nyitni és zárni.

- Úgy tűnik ez működni fog. – motyogtam magam elé. Fogatlan lelkesen ült fel és járatta a farkát jobbra-balra.

- Akkor teszteljük le. Majd én megmondom, hogy működik-e! Várj, idehozom a nyerget! – ugrott fel és kapta a szájába, majd felém fordulva szinte a képembe nyomta. Nevetve vettem el és álltam fel.

- Jó, nyugodj le pajti. Így nem fogom tudni felrakni rád a szárnyat. – nevettem el magamat. Elina, Dionna és Ezüstmancs a háttérből figyeltek minket. Sietve raktam fel Fogatlanra a szárnyat, majd a hátára erősítettem a nyerget. Felmászva a nyeregbe lábamat a pedálokba csúsztattam és sóhajtottam egy nagyot.

- Akkor jöjjön az igazság pillanata. – pillantottam hátra, miközben váltottam a farok-szárny állásán. Fogatlan egy nagy ugrással pillanatokon belül a levegőben volt. Szárnyait erősen csapkodva emelkedett egyre magasabbra, majd egy idő után csak egyenletesen szálltunk.

- Ez mennyire hiányzott már. – sóhajtott fel.

- Milyennek érzed a szárnyat? Jobb? – váltottam az álláson, mire Fogatlan balra dőlt.

- Valamivel stabilabbnak érzem, azt hiszem. Bár ezt most nem tudnám biztosan állítani. Annyira hiányzott már a repülés… - hunyta le a szemét, mire mosolyogva vakargattam meg a fejét.

- Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod vele.

- Nem. Én köszönöm, hogy ilyen hamar megcsináltad. Most azonban egy hétig azt hiszem, le sem szállok.

:: Csak addig bírnád, éjfúria? Tudtam, hogy puhányok vagytok, de hogy ennyire! :: - jött Ezüstmancs csipkelődős hangja, majd váratlanul alulról elénk vágott. Fogatlan fújtatva állt meg és nézett a hófúriára.

- Csak azért mondtam egy hetet, hogy bírjad velünk a tempót. Senki sem lehet olyan jó, mint egy éjfúria.

:: Oh, igazán? Akkor kapj el ha tudsz! :: - fújt a hófúria egy kis hófelhőt Fogatlan arcába, majd nevetve menekülni kezdett. Az éjfúria megrázta a fejét, majd felnézett rám.

- Teszteljük le ezt a szárnyat és mutassuk meg ennek az idegesítő hófúriának, hogy ki a jobb! Benne vagy?

- Ez nem kérdés, pajti. – nevettem beleegyezően, majd előre dőlve a nyeregben váltottam a szárnyálláson és hihetetlen sebességgel indultunk Ezüstmancs után. Esélye sem lesz ellenünk…

~~~

Vidáman másztam le Fogatlan hátáról, ahogy visszaértünk a partra a dolgaimért. Ezüstmancs is leszállt pár pillanat múlva és büszkén kihúzva magát sétált el Fogatlan előtt. Az éjfúria cinkosan rám nézett, majd a közeledő lányokra.

- Nos, működik a szárny? – kérdezte Elina, mire lelkesen bólintottam.

- Ami azt illeti talán még jobban is, mint az előző. Lehet még mit fejleszteni rajta, de ez a jövő zenéje. – léptem a kosárhoz és vittem közelebb Fogatlan oldalához. Az éjfúria gyors mosakodásba kezdett, így várakozón álltam ott mellette.

Elmosolyodva nyitottam volna a számat a lányok felé fordulva, Dionna azonban hirtelen közelebb lépett és megölelt. Szinte lefagyva néztem Elinára, aki vidáman megrántotta a vállát.

- Mondtam, hogy hálás. Nélküled nem találkozhatott volna vele.

- Szívesen segítettem. – motyogtam, miközben Dionna elengedett és komoly tekintettel nézett rám.

- Köszönöm, Hablaty. – törölgette arcáról a könnyeit. Halvány mosollyal biccentettem egyet, majd zavartan fordultam a fúriák felé. Ezüstmancs szórakozottan fürkészte az arcomat.

:: Milyen piros lett a fejed, Hablaty… :: - kezdte játékosan a húfúria.

- Az embereknél nem tudom mit jelent ez, de láttam már ezt az arcot, amikor Berken a társával volt. – szállt be Fogatlan is a piszkálásomba, mire bosszúsan pislogtam rájuk.

- Nagyon vicces… Visszavigyünk benneteket a városba? – fordultam Elinához, aki a kezeit feltéve lépett hátra.

- Köszönjük, de visszatalálunk. Egyébként is imádok az erdőben járkálni télen.

- Sokkal gyorsabb lenne sárkányháton. – erősítettem végre Fogatlanra a kosaramat.

- Talán túl gyors is. Ne aggódj, tökéletesen megleszünk mi itt a földön. – erősködött Elina, mire megrántottam a vállamat.

- Ti tudjátok. Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Köszönöm apádnak, hogy a műhelyében dolgozhattam, édesanyád pedig lenyűgöző munkát végzett a ruhámmal. – mosolyogtam a vikinglányra.

- Mi örülünk, hogy megismerhettünk. Ne felejts el minket. Bármikor Atley közelében jártok, ugorjatok be nyugodtan. Mindig örömmel látott vendégek lesztek. – ölelt meg Elina is. Egy nagy sóhajjal bólintottam.

- Köszönöm. Remélem, a jövőben még találkozunk. – távolodtam el tőle. Fogatlan izgatottan bökött meg hátulról, mire vigyorogva fordultam legjobb barátom felé.

- Elég legyen a búcsúzkodásból. A felhők csak ránk várnak!

- Jó, jó. Már mehetünk, pajti. – nevetve tettem kezemet a fejére.

Egy nagy nyújtózkodást követően újra a hátára pattantam, lábamat pedig a kengyelbe helyeztem. Egy utolsó pillantást vetettem még a két lányra. Aprót bólintva feléjük végül nehéz szívvel állítottam a pedál állásán, mire Fogatlan egy nagy ugrással a levegőben termett. Szemeimet lehunyva élveztem, ahogy arcomba csap a levegő, majd egy idő után visszanéztem a távolodó szigetre.

Ki tudja mikor látok újra ilyen kedves embereket, akik között nem érzem olyan kívülállónak magamat. Nehéz szívvel fordultam előre és néztem az egyre közeledő felhőkre. Bánatomat feledve tártam ki a karomat és élveztem az arcomba csapó szelet. Eddig is tudtam, hogy tovább kell mennünk Atley szigetéről. Legalább fogatlan örömét nem kéne elrontanom.

Ezzel a gondolattal bíztatva magamat vártam az előttünk álló új kalandokra.